MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

(Az írás enyhén spoileres.)

„A semmihez tartás végett.”

(Hegedűs Gyöngyi:

A pusztulás egész ideje alatt)

A Pablo Larraín rendezte Spencer (2021) három karácsonyi nap eseményeit fűzi egymáshoz, de döntően nem története, hanem hangulata van. Mintha nem is forgatókönyvön alapulna, hanem költeményt adaptálna, dokumentarista igény helyett a fikciós hitelesség jegyében. Ennélfogva nem is annyira életrajzi drámának, inkább egzisztencialista allegóriának mondanám. Mely hovatovább csak kölcsönveszi Diana hercegné emlékezetét – hogy sorsa általános-szimbolikus megjelenítésével az idegenség, a kiszolgáltatottság és a megalázottság mindenkori traumájáról számoljon be.

Másféle zsánerekből érkező amerikai színésznő (Kristen Stewart) az angol kosztümös miliőben: szerep és identitás feszültségeit jószerével már a film előtti körülmények is jelzik. (Az első pillanatra talán meglepő casting innen – s a címszereplő játéka felől – nézve már telitalálatnak mutatkozik.) A médiafigyelem roncsoló hatása, a társadalmi-befogadói elvárások, nem utolsósorban pedig a dinasztikus hagyományok szorítása többszörös csapdahelyzetet komponál a főhős köré. A helyzet visszásságára jellemző, hogy a hierarchia csúcsán nő ül ugyan, de minden ízében patriarchális-feudális rendről van szó. Mely sem a tradíciók előli kitérést, sem a női szerepminták megújítását nem engedélyezheti.

Diana víziókban vissza-visszatérő partnere – és mintegy történelmi alakmása –, Boleyn Anna is erre figyelmeztet. Ez és a többi hallucináció végső soron igazabbnak bizonyul a realitásnál, amennyiben a megőrülés lehetőségének fokozatait a vizuális lélekelemzés precizitásával viszi színre. Mindebben a jelképpé emelt motívumoknak is szerepük, mégpedig artisztikusan didaktikus szerepük van. (A nyitójelenet az eltévedés toposzával játszik; a fűtetlen sandringhami kastélyt historikus por lakja; a mérlegelés bornírt szokásrendje a legelőkelőbb személyeket is tárgyiasítja; a „nincs jövő idő” a grammatikán túlmutató diagnózis; a fácánra [mint „szép, de nem okos” állatra] irányuló vadászat a kimért erőszak leképeződése; a gyöngysor a nyakat nem ékesíti, hanem fojtogatja; az összevarrt függönyök a bebörtönzött panorámára utalnak stb.)

A filmet három lényegi erény összjátéka emeli maradandó alkotássá: a művészi képfelvételek (mintha nem filmkockák peregnének, hanem festmények követnék egymást); a zene hangulatábrázoló dinamikája (a jazz egzaltáltan széttartó futamai éppoly híven érzékítik Diana hullámzó tudatállapotát, mint a Homelandben Carrie mentális kondícióját a Miles Davis-féle zenei világ); és Kristen Stewart alakítása (melyikünk gondolta volna, hogy tehetségét ilyen fokon képes kibontani ez a művész?).

Autóúttal és madárijesztővel indul a film – s ugyanezen motívumok zárják keretbe. De a madárijesztő időközben öltözetet vált; a sofőr mellé utasok szegődnek; s először a három nap során nem ideges jazz, nem is melankolikus zongora vagy skizofrén cselló, hanem könnyed popzene kíséri az úti jelenetezést („All I need is a miracle, / all I need is you…”). Mindez még akkor is a szabadság, a szabadulás alkalmi létélményét sugallja, ha közben a biografikus Diana-alak halálos autóbalesete is eszébe juthat a nézőnek.

„Szabotőr!” – kiáltják a zárlatban a vadászatot megzavaró hercegnére. „Spencer”, mutatkozik be a KFC-s ételrendeléshez. A két jelölő csak betűiben különbözik. (Halmai Tamás)

(Az írás spoileres.)

„Ott, ahol megtörtünk, összetörnek a szerepek és az álarcok, de a páncélok is, melyeket lelkünk köré húztunk.”

(Henri J. M. Nouwen)

Az 1998-as Disney-rajzfilm után bő két évtizedet kellett várni az élő szereplős változatra, de több vonatkozásban is megérte. A Mulan (2020), jóllehet nem a formanyelvi újítások vagy a narratív csavarok filmje, több vonatkozásban rokonszenves alkotás. A színészek céltudatos minimalizmussal testesítenek meg archetípusokat, a látványvilág a harmadik évezred mozitechnikájához méltó. (Nemcsak a nagyszabású csatajelenetek s a kötelező trükkfelvételek, hanem a vörös, a fekete és a fehér kontrasztjaira építő vizualitás is emlékezetes marad.) Az ideológiai töltet sem mellékes: önismereti, sőt társadalomszervezési állásfoglalás is kiolvasható a képkockákból. Keleti(es) akciómesét, avagy kalandos fantasyt nézünk, de amit látunk: üzenet és biztatás a magukat keresőknek, a rejtőzni kényszerülőknek, a bátor kiteljesedésre vágyóknak.

A kulcsjelenet talán a film derekán fejlik ki. A dialógus Hsziennianggal (Gong Li) identitástisztázó fordulathoz vezet („– Boszorkány vagy! / – Az volnék? És te ki vagy?”); s különösen beszédes az a körülmény, hogy az összecsapás során épp a női mivoltát elfedő, mell-leszorító bőralkalmatosság óvja meg Mulan (Liu Ji-fej) életét. A mitikus ellenfél szavai, majd ez a halállal határos élmény fordítja a lány sorsát a nyílt önvállalás útjára: haját kibontva, immár nőként siet társai segítségére. (Hogy a páncél – metaforikusan éppúgy, mint valósan – nemcsak véd, de föl is sértheti viselőjét: egy harminc év előtti Balla Zsófia-versből is tudható. A lovag élete indul és zárul e sorokkal: „Ugyan mitől véd ez a páncél? / Csonthéj, amelyből kilátszol, / tank, amely magába zár, – […] Bőrömön örökre ott a heg.”) Mulan tudása ekkor teljesedik ki, képességeit és személyiségét ez a mozzanat emeli fényre. S bár először száműzetésre ítélik szerepjátszásáért, végül természetesen ő lesz az, aki nemcsak az uralkodót, de a birodalom rendjét is megóvja. 

Nőnek, mégpedig különös képességekkel bíró nőnek lenni egy pragmatikusan patriarchális közösségben: olyan teher, mely vagy elfojtásokra kényszeríti, vagy új életre edzi az embert. Itt a második eset valósul meg – nem függetlenül a császári igazságosság méltányló gesztusrendjétől. S mert így történik, a film világában az a reménység is fölsejlik, hogy a főhős előtt a magasabb létminőségben megnyíló lehetőségek egy, a puszta pragmatikán túli, posztpatriarchális társadalomszerkezetbe is elvezethetnek valamikor.

A harcos eredeti kardján olvasható három erény (hűséges, bátor, igaz) a zárlatban negyedikkel egészül ki: a család iránti odaadás föltüntetése azt jelzi, hogy az egyensúlyos önazonosság egy minden irányban hű élet záloga lehet – máshonnan nézve: többirányú elköteleződések szavatolnak a személyes lét szabadságáért. (Parabolikusabb megfogalmazásban: „A lányból katona vált, a katonából vezető, a vezetőből pedig igazi legenda.”) (Halmai Tamás)

Ha valaki unja a tudományos-fantasztikus zsáner kliséit és szeretne valami különleges olvasásélményhez jutni, nem kell messzebb nyúlni a könyvespolcon, mint Az éjféli égboltig. Ez egy szentimentális disztópia.

A világvége két igencsak egyedi helyzetben lévő csapat szempontjából kerül bemutatásra. Sully és csapata a Jupiter mellől haladnak hazafelé, tudván, hogy talán már nem várja őket senki és semmi sem a Földön. A másik szálon egy arktiszi obszervatóriumban rekedt vén csillagász (Augustine) és egy ottfelejtett kislány szakadnak el végleg a külvilágtól.

Annak ellenére, hogy a teljes elmagányosodásban, az elfelejtettség, reménytelenség, meddő emlékezés és halál árnyékában megélt világvégének rettenetesnek kéne lennie, a mód, ahogy ez a regény megragadja, tesz róla, hogy meglássuk a szépségét is. A kötet lírai, sok esetben haikukat megszégyenítő leírásokat tartalmaz a tájról és az űrbéli kilátásról.

Kimondottan egyedi, zavarba ejtő, de tagadhatatlanul különleges megoldás, hogy ez a regény sem a karakterei, sem pedig olvasói előtt nem fedi fel a világvége ok-okozatait. Akadnak elméletek – atomháború, természeti katasztrófa, járvány –, de annak ellenére, hogy az egész mű mozgatórugója az emberiség pusztulása, a miérteket végig homály fedi.

A regény különös hangsúlyt fektet a trauma-feldolgozás mikéntjeire. Tematizálódik a rutinok fontossága, a passzív letargia kibontakozása, a kényszeres stimulushalmozás és az elme különféle, önvédelmet szolgáló, mégis beteges játéka. Az emlékezés fájdalmának és a remény hiányának kavargásában mutatkozik meg igazán, minek van értelme, és mi veszíti el a létjogosultságát egy ilyen helyzetben.

Az éjféli égbolt ideális olvasmány borongós, bekuckózós egyedül töltött órákra. Azonban vigyázat! Érdemes, kiváltképp hasznos elérhető közelségben tartani egy szerettünket, mert olvasás közben itt-ott és a lezárás után is kimondottan jól tud esni egy-egy melengető ölelés. (Juhász Kornélia)

Bár első vonalbeli színésszé talán egy akciófilm (Féktelenül, 1994) emelte, Sandra Bullock főként romantikus komikaként szerzett híveket világszerte. Idővel egyéb zsánerek, komolyabb szerepformálások is bekerültek filmográfiájába (A hálózat csapdájában, Gravitáció, Madarak a dobozban stb.); a Megbocsáthatatlan (The Unforgivable, 2021) című dráma ezzel együtt is jelentékeny esemény a pályáján. A történet dramatikus mélységeivel és a megvalósítás nüanszaival bizonyára foglalkoznak majd kritikai elemzések. Inkább a fogadtatás egy sajátosságára térek ki.

Közösségi oldalakon élénk vita bontakozott ki, hogy a színésznő alig rezdülő arcvonásai vajon elhibázott botoxkezelésnek vagy sminkmesteri bravúrnak köszönhetők-e. (Túl, természetesen, a karakterábrázolás művészi elhivatottságán.) A lehetséges válasz két irányba ágazik el.

Egyrészt: akár plasztikai beavatkozás, akár rendezői instrukciók magyarázzák Bullock csaknem kifejezéstelenné nyűtt fizimiskáját, ehhez a szerephez ez az arc (ez a színészi jelenlét – s ezek az arcba zárt szemek) volt a megfelelő választás. (Húsz év egy börtöncellában, majd a visszailleszkedés gyötrelmei egy angyal fiziognómiáját is kikezdenék.)

Másrészt: ha tudnánk is a választ, nem volna illő tudnunk. A testszégyenítéssel (body shaming) egyenértékű bárdolatlanság mások esetleges szépészeti műtétjeinek hozadékát ítélet alá vetni. Röviden: nem tartozik ránk. Hosszabban: nem tartozik ránk, mert személyi autonómiát is sértünk, és az elfogadó-támogató magatartás civilizációs erényét (a tapintat kultúráját) is fölszámoljuk, ha illetéktelenül és otrombán olyasmit vonunk az erkölcsi bírálat terébe, ami a legszorosabb magánügy – tehát az emberi méltóság ügye. (Az előíró-megítélő viszonyulás általában is félreérti az emberi kondíciót, mert kötött és számonkérhető antropológiai identitással számol. Ahelyett, hogy a változás alanyaként, drámai lényként tekintene az emberre [pontosabban arra az entitásra, melyet néhány korszak óta s talán csak átmenetileg embernek nevezünk] – mint Lao-cétől Pilinszkyig annyian, akik nemcsak a gondolkodás, de a belátás és a megértés művészetét is magas fokon gyakorolták.)

Olyan filmről van szó, mely egyszerre érint lélektani és társadalmi kérdéseket, a megtépázott öntudat és a büntető sztereotípiák megannyi vonatkozását. Így, szomorúan ironikus módon, a befogadás jelzett anomáliái mintegy leképezik a történetben megjelenített, előítéletes magatartást, csak épp az esztétikum területén kívül folytatva az ítélkezés gesztusait.

Izgalmas filmesztétikai kérdés persze mindeközben, hogy hol ér véget a színész, meddig terjed a művészeti jelenlét, mi tartozik az elemezhető jelformák közé – tekintettel arra, hogy az előadó-művészet egyik legfontosabb eszköze, az arc, történetesen ugyanaz a felület, mely a civil szubjektum önazonosságához is a legmélyebben hozzátartozik. Ebből is adódhat talán a tévedés, hogy jogunk van korlát nélkül interpretálni. (Hasonló hibába esünk, amikor a költő vallomásaként olvasunk verset – csak azért, mert saját életében a lírikus ugyancsak a nyelv révén közli szándékait. Csakhogy ami a napi kommunikációnak bevett eszköze, az a poétika színterein már önálló világ. A költészet – minden látszólagos azonosság dacára – más nyelvet beszél, mint a beszélő lények. Kinek jutna eszébe egy Mozart-szimfóniát a szerző direkt beszédeként fölfogni, szótárral keresve hozzá jelentést?)

Egy Báthori Csaba-vers szerint „szabadságával mindenki egyedül van”. Nem csak a szabadságával. De ha már elkerülhetetlen a végső magányosság, érdemes a tiszteletben tartott személyes szabadság értékével enyhíteni. S akkor még visszájára is fordulhat az egyedüllét lelki-ontológiai paradigmája. Társulni is szabadok tudnak legkönnyebben. (Halmai Tamás)

Rengeteg olyan regény jelenik meg mostanság, mely a világunkban megjelenő globális problémákat gondolja tovább, mint a gyógyíthatatlan betegségek, a klímaválság vagy a közzétett hírek megbízhatatlansága. Joe Hart is eljátszott a széles körben szorongást okozó sötétséggel, és született belőle egy tudományos-fantasztikus thriller, az Obscura.

A történetben egy ijesztő betegség, a Losian-kór jelenik meg. A megbetegedett személy halántéklebenyének agysejtjeiben egyre több és több összegabalyodott fehérjeköteg jön létre, melyek lassan ellehetetlenítik a térbeli tájékozódást, a rövid távú emlékek hosszú távúvá alakítását és az érzelemérzékelést is. Egyelőre a Losian-kór a lakosság csupán kis százalékánál bontakozott ki, így nem jelent akkora fenyegetést az emberiségre, hogy nagy összegekkel támogassák a gyógymód kutatását. Gillian, neurospecialista és kutató válaszút elé kerül. Vagy részt vesz a NASA titkos programjában, amelynek abszolválása után állandó anyagi támogatást kap, s talán megtalálhatja a megoldást a kór leküzdésére, vagy otthon marad, és végignézheti, tizenhárom éves kislányát hogyan emészti el lassan a betegség. Nem meglepő, hogy az előbbi opciót választja. Ekkor jönnek az igazi gondok: kiderül, hogy a tudóst nem a tervezett Föld körüli pályára viszik, hanem tudtán kívül, sőt akarata ellenére a Marsra.

A mű legizgalmasabb eleme az elbeszélői módja. A közbeékelt interjúk, nyilatkozatok, jelentésrészletek és rádiónaplótöredékek mellett a regény gerincét alkotó történetet Gillian nézőpontjából ismerjük meg, aki viszont a megbízhatatlan narrátor mintapéldája. Egyrészt épp elvonási tünetek kínozzák, mert gyógyszerfüggőként került az űrhajóra és kifogytak a készletei, másrészt nehezen bírja a bezártságot. Lassan már az olvasó sem tudja, mi valós és mi elképzelt elem a regény világában. Kellemesen zavaros, fokozatosan kibontakozó történet ez, melyben minden sci-fi kedvelő örömét lelheti. Sötét történet, de világos, hogy kár kihagyni! (Juhász Kornélia)

Nem dúskálunk kosztümös ifjúsági filmekben, az Enola Holmes (2020) már csak ezért is figyelemre méltó alkotás. Példaként arra, hogy vulgáris beszéd és súlyosabban korhatáros jelenetek nélkül is komponálható érvényes kalandmű.^* Mert bár a hivatalos besorolás angol–amerikai misztikus filmre, filmdrámára tesz ajánlatot, a Nancy Springer regénysorozatát (The Enola Holmes Mysteries) alapul vevő opusz, mely az ikonikus detektív húgát emeli főszerepbe, inkább szól a családi/ifjúsági filmek kedvelőinek, mint a skandináv krimik vagy a Tarantino-paradigma rajongóinak.

A kedvesen szórakoztató történet mögött társadalmi dráma rajzolódik ki, az angliai választójogi reformok tematizálása eszme- és politikatörténeti horizontra illeszti az eseményeket. A kamerába forduló, nézőknek címzett szólamok iróniája eközben feszültséget old, elevenséget biztosít. (A rendező, Harry Bradbeer jegyezte az e fogást védjeggyé finomító, Fleabag című sorozatot is.)

A casting kifogástalannak látszik. A várható folytatásokban Sherlock (Henry Cavill), Thewksbury (Louis Partridge) és az anya (Helena Bonham Carter) karaktere is további mélységeket kaphat, de elsősorban a címszereplő (Millie Bobby Brown) önazonosságát környezhetik még élesebb kontúrok. Aki itt nemcsak eltűnt anyja – s azzal párhuzamosan Thewksbury rosszakarói – után nyomoz: saját maga öntudatos énjét is igyekszik felszínre hozni, mintegy a nevelődés- vagy fejlődésregények logikája szerint.

„Nem vagy egyedül”, hangzik az anyai biztatás. Nem, hiszen az „alone” egzisztenciális státuszánál érvényesebb az inverz nézőpont: az „Enola” név által adományozott személyes sors, a szuverén szabadság kivívható lehetősége. Amely lehetőség valóra váltásában nemcsak társak, de társadalmi folyamatok is segítik a lányt. Innen nézve a film derűsen komoly főhajtás az egyenjogúsági törekvések (egyik) hőskora, avagy a historikum takarásából kilépő identitások előtt. (Műfajilag az Enola-alakzat is a Sherlock-narratíva árnyékából lép a fényre.) 

Az utóbbi évek számos Sherlock Holmes-továbbgondolással gazdagították a populáris kultúrát: könyvek, filmek és sorozatok is újraírták a műfajteremtő nyomozófigurát. Hogy most spin-off került vászonra, a mozgóképes korszellemből következik (amint a fiatal női hősök fölfedezése is korjelenség). De ami azt illeti, ez a lehetőség már Conan Doyle-nál kódolva volt: a Holmes név betűiből a he és a she névmási/nemi vetületei is kiolvashatók… (Halmai Tamás)

^* A kifejezést Nemes Nagy Ágnes Sándor Mátyás kapitány című jegyzetéből veszem kölcsön: „Ha jó a krimi, a kaland bármely ábrázolata, akkor komoly esélye van arra, hogy lelki ambivalenciáink szebbik felét táplálja. Tehát nem elsősorban témában, bölcs szándékban keresném én a jó, a fontos, a szükséges kalandmű kritériumát, hanem saját műfaji színvonalában.” – Megjegyzendő mindemellett, hogy miközben a költő a kalandigényeinket kiszolgáló művészeti irányokat védi („a krimi, a sci-fi, a kaland burjánzó szubkultúráját semmibe venni nem lehet”), egyazon mozdulattal az ún. ponyvát el is határolja a művészettől. A popkulturális kutatások tudományos eredményeinek fényében – s a megváltozott befogadói szokásrend jóvoltából –, úgy hiszem, tanulságosan messze járunk már ettől az állásponttól.

Ha az emberiség lehetséges jövőjére gondolunk, gyakran felmerül az a derűlátó elmélet, hogy talán egyszer majd a Marson lel új otthonra a fajunk. A Légszomj című cyberpunk noir regényben ez a lehetséges szcenárió már megvalósult, de nincs sok ok az optimizmusra.

Hakan Veil, a főhős egy Marsra száműzött, immár alvilági melókat is elvállaló hibernoid (4 hónapot alszik, 8 hónapban teljes gőzzel pörgő készenléti). Az ő részletekben gazdag narrációjának hála ismerjük meg a könyv világát. Sokszor úgy érezheti az olvasó, mintha filmet nézne, olyan alaposak a helyszínek és a megjelenő szereplők küllemének leírásai. A „látvány” azonban sokszor nem túl szép, Veil ugyanis nem a csillogó felszínt mutatja meg, hanem azt, ami alatta van.

Az űrt meghódító romantikus eszmék és galaktikus kalandok helyett a Marson politikai csatározások, vállalati és alvilági játszmák dúlnak. Az emberek visszavágynak a Földre, ezért okoz akkora döbbenetet, mikor egy anyabolygóra szóló jegyet nyert munkás nyomtalanul eltűnik. A vörös bolygóra földi audit érkezik, hogy kiderítsék, mi áll a dolog mögött, és Veil azt a feladatot kapja, hogy legyen az egyik ellenőr testőre. Persze, a Veil gondjaira bízott hölgyet elrabolják, és hősünk olyan bolygókon átívelő mesterkedésekbe nyer belelátást, amire nem is számított. A marsi környezetben igazi kemény krimi bontakozik ki. A csavaros nyomozásba dinamikus menekülések, durva harcok és naturalista szexjelenetek is keverednek. Emellett sok tradicionális sci-fi morzsát/kikacsintást tartalmaz a regény a műfaj rajongói számára (például a marsi Főváros neve Bradbury).

Ez egy izgalmas regény azoknak, akik szeretnek elmerülni a részletekben és kedvelik a megkérdőjelezhető becsületkódex alapján cselekvő hősöket. A kötet kis fricskája, hogy a legszimpatikusabb, „legemberségesebb” karakterei egy kiborg, és egy, legtöbbször  a főhős fejében megszólaló mesterséges intelligencia. (Juhász Kornélia)

H. Nagy Péter kérdéseire Halmai Tamás válaszol

H. Nagy Péter: Tamás, a mai beszélgetésünk apropója egy olyan zenei formáció lenne, amelyet talán még nem ismersz. Ajánlom szíves figyelmedbe a Gorlo Volka nevű felvidéki zenekart, annak is két dalát, a Tarantinó és a Tű és cérna címűeket. Először tekintsük meg a két videoklipet:

Ez az egyik link:

https://www.youtube.com/watch?v=dz6DEge64rU

Ez a másik:

https://www.youtube.com/watch?v=Tm9Oa_JTQ0E

Ha ezzel megvagyunk, kezdjük talán azzal, hogy mindkét esetben remekül látszik az az eljárás, ahogy a Gorlo Volka felbontja a hagyományos dalszerkezetet, és létrehoz helyette egy-egy mindvégig kiszámíthatatlan kreatív hullámzást. Továbbfűzve, Tamás, a zenei jegyzeteid szempontrendszerét, hogyan látod a Gorlo Volka felállását és stílusát?

Halmai Tamás: Futballcsapatot építenél? Végy egy jó kapust, tartja a mondás. S ha rockzenekart alapítanál? Végy egy jó énekest! Legyen karcosan energikus hangja. Előny, ha játszik hangszeren; ajándék, ha zenét és szöveget is szerez. És bónusz, ha Farkas Melindának hívják. (Aki, minthogy műveit Farkas Meliként jegyzi, a nyelvi konstruáltság jóvoltából óhatatlanul alkotói személyiségében hordja a melizma mint zenei díszítés, hajlítás terminusát, végső soron a melódiát magát… De mitológiai névjáték is nyithat horizontot, ha a Meliákra, a kőrisfák görög nimfáira gondolunk.) A Gorlo Volka mégsem egyszemélyes együttes, a tagok (Mézes Zoltán, Szabó Gábor, Gőgh Ákos) egyenrangúan magas fokon működnek közre. Két kiválasztott videoklipjüket egymás mellé helyezve az is kihallható: gitárcentrikus rockzene ez (indie pop alapokon), de például népzenés és latinos áthallások is gazdagítják az összhatást. A ritmusváltásokba műfajváltást kódol a kreatív intelligencia – és holmi játékos spleen.

HNP: Ez a gondolatmenet, Tamás, a popkultúra-kutatás szempontjából sem másodlagos; a magam részéről igen fontosnak tartom a kontextus-építést, mert a kapcsolatrendszerek, a különböző összefüggések és mintázatok feltérképezéséhez a kontextuális analízisen keresztül vezet az út, de nem ez az egyetlen módszertan, ami a rendelkezésünkre áll. Térjünk rá egy dalra, kíváncsi vagyok, mi a véleményed a Gorlo Volka Tarantínó című szerzeményéről.

HT: A Tarantínó tarantinós filmzenéket (a 60–70-es évek elfeledett hangulatfelelőseit) idéző hangzással és középtempóval indul, ez gyorsul be, erősödik föl, tágul ki a továbbiakban, lüktető szenvedéllyel. A klip mindeközben egyetlen vizuális motívumot visz végig: a dalszöveg az egymással érintkező emberi testek felületén válik olvashatóvá. (Az archaikus kultúrák testfestő szokásaitól Greenaway Párnakönyvén vagy A szökés című sorozat testre tetovált térképén át Viola Szandra testverselő projektjéig kiterjedt hagyománya van a bőrre írt szemantikának, van mire utalnia ennek a komoly gegnek.) A szereplők némák, a test beszél. A szöveg – mint Logosz – válik testté? Avagy testté nem, csupán bőrré képes átváltozni? Más nézőpontból: felszínek kommunikálnak – szemben az élő beszéd, az eleven hangzás természetével, mely fizikálisan is az ember bensejéből ered, s a tüdőtől a hallószervek belvilágáig járja be emberközi útját.

HNP: Ez szép megfogalmazása a hangzás fizikájának, amihez bátran ajánlható David Sulzer Zene, matematika és elme című könyve a zene idegtudományi hátteréről. Hogyan értelmezhető szerinted a dalszöveg mint kultúrtechnikai médium?

HT: A megszólító retorika a számvetés beszédét egzisztencialista szimbolikában bontja ki („elhagytam a cipőm s fent ülök az ágon”) (avagy József Attila és Pom Pom találkozása a magas semmiben), a fonák létérzékelés paradoxonra ragadtatja („teregettél eleget a szennyesekért”), s közben Pilinszky egyenes labirintusának is új értelmet ad a mámor és az elesettség éntől szabadító, közös (vagy köztes) tapasztalata: „a labirintus is egyenes annak, ki részeg”. (Minden dalszövegnek jót tesz, ha van szállóigeszerűen citálható részlete. A bemondás poétikája önálló tanulmányt érdemelne alighanem – s máris tisztában volnánk a slágerkészítés alkímiájával.) A fohászos fölütés („szeretetjárvány törj ki végre”) a pandémiás világhelyzetre is reflektál; a zárlat pedig mintha a végességnek kitett létet szembesítené a szövegek (műalkotások) végletesen nyitott létmódjával: „és ha / ezer verset kezdtél írni utolsó sor nélkül / gondolatban befejezted gyöngeséged jeléül”. Sokfelé ágazó motivika, melyet a bonyolultan feszes zenei kompozíció tart egyben: így összegezném benyomásaimat.

„Könnyebb a tevének, pedig neki is lehetetlen”, írja egy prózaversében Visky András. Olykor a cérnának is, tehetjük hozzá. Persze, ha a tű foka leküzdhetetlen akadálynak bizonyul, a kudarcot valló cérna poetizálása még mindig átjuthat a résen… A Tű és cérna stúdiófelvételre egyszerűsíti a látványt, ami a dalt magát emeli ki. Megoldásaiban jóval eszköztelenebb és hagyományosabb ez a szöveg: vallomásos tónus, panaszos szenvedély, az elveszített társ hasztalan szólongatása tölti ki („a tűben cérna elszakad néha”). Az „egy” névelő elhagyása éteri dimenziókba vonja a „hullámhossz” trópusát („Néha jó lenne ha gondolatban hullámhosszon lennénk” – itt a hullám eleven mozgalmassága és a hossz terjedelmi óhaja is szerepet játszhat); a „Tűvel varrott mosoly” groteszk fájdalma átjárja a teljes opuszt. A többit inkább a zene beszéli el – az viszont gondosan építkező dinamikával.

Inkompetens túllocsogás volna minden továbbim, Péter; inkább megköszönöm, hogy figyelmembe ajánlottad a Gorlo Volkát! Ha van örömzene, úgy van örömjegyzet is, melyet dialogizáló jókedvében ír az ember. Úgyszólván: nem a jutalomért – hogy egy Farkas Melindához hasonló, komplex talentumot idézzek, más szóval a nagyszerű Takáts Esztert (egy korábbi zenekari formációjában):

https://www.youtube.com/watch?v=QZs5ESqQPqw

Ui.: Lehet, hogy gyógyírra olykor seb nélkül is rászorulunk? S ezt nevezzük katarzisnak?

https://www.youtube.com/watch?v=2cyEMyrSnOo

HNP: Köszönöm a beszélgetést, Tamás, örülök, hogy megosztottad velünk a gondolataidat a Gorlo Volka dalairól. Továbbra is érdeklődéssel várjuk a jegyzeteidet – itt, a blogon.

Idén, karácsony táján  elmarad a tradíciónak számító Csillagok háborúja-dózis, de nem kell csüggedni. Az űroperák és galaktikus kalandregények rajongói számára az Agave kiadó jóvoltából akad egy méltó alternatív megoldás: Dominic Dulley Repeszhold című regénye.

A főszereplő, Orry (Aurélia) Kent családi biznisz keretén belül kopasztja meg furfangjával a Uradalom ügyeletes pénzeszsákjait. Az intelmek ellenére a lány eltér a tervtől, és az eredeti zsákmány mellé ellop egy aranyba foglalt zöld köves nyakéket, amivel nem várt veszélyeket szabadít apjára, öccsére és saját magára. Fordulatos kalandok áradata indul el. A főhősre vadászik egy pszichopata törpe és mimetikus (óriási kiborg) szolgája mellett az Ítélői Alakulat, az alvilág ügyeletes királynője és a kadirai alfahímek is.

A főhős mellé szegődött csapat egy esendőségeikkel együtt kedvelhető bagázs Jürgen Mender egy rossz útra tért öreg bácsi, aki Kacér Jane, egy poszttraumás stresszben szenvedő élő hadihajó fedélzetén utazgat. Ott van még a kötelező szerelmi szál részvevője, Harry, a kiméra, akinek a becsület a vesszőparipája, és szervál, kobra és mimózai bérci kecske génekkel is feljavíttatta testét.

Helyenként kissé komikus, de garantáltan gazdag a Repeszhold világa. A sci-fi díszletet biztosító alkalmazott technikai eszközök (ideghálórendszer, biobotok, gyorsulási héjak, okosasztalok stb.), a helyszínek sora, a változatos fegyverek (például olvadt fémet köpködő mézer, Fabretti modell, amely lyukat robbant akármin, vagy a csizmában is elférő Idegszaggató) és a megvillantott kulturális sajátosságok mind-mind hozzájárulnak az élményhez. A nyelvezet egyszerűségével szolgálja a történetvezetés lendületességét, és akad néhány szappanoperába illő csavar is.

A Repeszhold igazi szórakoztató, fordulatos űrkalandra hív. A regény önállóan is megállja a helyét, kerek egészet alkot, de angolul már elérhetőek Orry Kent újabb kalandjai is. (Juhász Kornélia)

Eltelt néhány év a Vaiana (Moana; 2016) bemutatója óta – tanulságos lehet visszatekintenünk rá. Ami döntőnek látszik: a klímakérdés éleződésével a rajzfilm ökomitológiai karaktere – középpontban az anyasziget-istennő elveszett, zöld szívével – még időszerűbbé vált. A felelősségre nógató didaxist változatlanul jótékonyan támogatja meg a mű kedves humora és vizuális igényessége, aprólékossága.

Az érzékenységek iránti figyelem és az önismereti tudatosság korában ugyancsak növekvő aktualitást hordoz egy tematikus jellegzetesség: a műben lényegében nem principiális, hanem opcionális minőség a gonosz. A fő ellenségről kiderül: nem születetten elvetemült (sőt); s az emberek szemében gazembernek tetsző, félisteni karakter is a vártnál rétegzettebb személyiségnek bizonyul. Mindez az identitások bonyolultságára éppúgy figyelmet irányít, mint a látszatokon győzni képes jóakarat esélyeire.

Korszellemmel dialogizál még egy sajátosság: a címszereplő saját jogon válik hőssé, olyan női mintát nyújt tehát, melynek immár nincs feltétlen szüksége szerelmi úton-módon segítségül hívható férfienergiákra. Ethoszában mítoszi indítékok és Greta Thunberg-i dac keveredik.

Minthogy azonban családi zsánerről, azon belül is elsősorban gyerekeket célzó alkotásról van szó, a pedagógiai vonatkozástól sem tekinthetünk el. Az esztétikai nevelésnek aligha a legszerencsésebb eszköze a Disney-figurák kockázatot kerülő sematizmusa (rajzfilmről rajzfilmre ugyanazok az arcvonások és gesztusok), illetve a zenei nyelv tucatpopzenei jellegtelensége, megtoldva a szövegvilág avíttas együgyűségével. (A magyar dalszövegek nem ügyetlenek, de a prozódiai megoldások nem menthetik a koncepció tarthatatlanságát. A dilettáns költészetre jellemző tónusok és fordulatok rajzfilmes – és musicales – népszerűsége az eltérő poétikai kultúrák párbeszéd-képtelenségéről is árulkodik.)

Az esztétikai unalom mellett a Vaiana esetében ráadásul az is felróható a zenének, hogy bár a polinéz szigetvilágban járunk, alapvetően uniformizált nyugati könnyűzenére énekelnek a szereplők. Akár autentikus, akár világzenei hangzással jobban jártunk volna – s a film is elkerülte volna annak látszatát, hogy a kulturális gyarmatosítás logikájával jelenít meg egy másik világot.

Apróság továbbá, de ma ugyancsak feltűnőbb lehet, mint 2016-ban: az obligát komikus szereplő komikussága nagyrészt szeme sajátos elhelyezkedéséből adódik. Biztosan jó ötlet arra szoktatni kisgyerekeket, hogy egy rendhagyó testi jegy máris alkalom a szórakozásra?

Összességében, bár néhány vonatkozásban kérdéseket vet fel, a Vaiana a Disney-repertoár egyik legbájosabb és legérvényesebb darabjának látszik ma is. (Halmai Tamás)