Eltelt néhány év a Vaiana (Moana; 2016) bemutatója óta – tanulságos lehet visszatekintenünk rá. Ami döntőnek látszik: a klímakérdés éleződésével a rajzfilm ökomitológiai karaktere – középpontban az anyasziget-istennő elveszett, zöld szívével – még időszerűbbé vált. A felelősségre nógató didaxist változatlanul jótékonyan támogatja meg a mű kedves humora és vizuális igényessége, aprólékossága.
Az érzékenységek iránti figyelem és az önismereti tudatosság korában ugyancsak növekvő aktualitást hordoz egy tematikus jellegzetesség: a műben lényegében nem principiális, hanem opcionális minőség a gonosz. A fő ellenségről kiderül: nem születetten elvetemült (sőt); s az emberek szemében gazembernek tetsző, félisteni karakter is a vártnál rétegzettebb személyiségnek bizonyul. Mindez az identitások bonyolultságára éppúgy figyelmet irányít, mint a látszatokon győzni képes jóakarat esélyeire.
Korszellemmel dialogizál még egy sajátosság: a címszereplő saját jogon válik hőssé, olyan női mintát nyújt tehát, melynek immár nincs feltétlen szüksége szerelmi úton-módon segítségül hívható férfienergiákra. Ethoszában mítoszi indítékok és Greta Thunberg-i dac keveredik.
Minthogy azonban családi zsánerről, azon belül is elsősorban gyerekeket célzó alkotásról van szó, a pedagógiai vonatkozástól sem tekinthetünk el. Az esztétikai nevelésnek aligha a legszerencsésebb eszköze a Disney-figurák kockázatot kerülő sematizmusa (rajzfilmről rajzfilmre ugyanazok az arcvonások és gesztusok), illetve a zenei nyelv tucatpopzenei jellegtelensége, megtoldva a szövegvilág avíttas együgyűségével. (A magyar dalszövegek nem ügyetlenek, de a prozódiai megoldások nem menthetik a koncepció tarthatatlanságát. A dilettáns költészetre jellemző tónusok és fordulatok rajzfilmes – és musicales – népszerűsége az eltérő poétikai kultúrák párbeszéd-képtelenségéről is árulkodik.)
Az esztétikai unalom mellett a Vaiana esetében ráadásul az is felróható a zenének, hogy bár a polinéz szigetvilágban járunk, alapvetően uniformizált nyugati könnyűzenére énekelnek a szereplők. Akár autentikus, akár világzenei hangzással jobban jártunk volna – s a film is elkerülte volna annak látszatát, hogy a kulturális gyarmatosítás logikájával jelenít meg egy másik világot.
Apróság továbbá, de ma ugyancsak feltűnőbb lehet, mint 2016-ban: az obligát komikus szereplő komikussága nagyrészt szeme sajátos elhelyezkedéséből adódik. Biztosan jó ötlet arra szoktatni kisgyerekeket, hogy egy rendhagyó testi jegy máris alkalom a szórakozásra?
Összességében, bár néhány vonatkozásban kérdéseket vet fel, a Vaiana a Disney-repertoár egyik legbájosabb és legérvényesebb darabjának látszik ma is. (Halmai Tamás)
