(Az írás enyhén spoileres.)
„A semmihez tartás végett.”
(Hegedűs Gyöngyi:
A pusztulás egész ideje alatt)
A Pablo Larraín rendezte Spencer (2021) három karácsonyi nap eseményeit fűzi egymáshoz, de döntően nem története, hanem hangulata van. Mintha nem is forgatókönyvön alapulna, hanem költeményt adaptálna, dokumentarista igény helyett a fikciós hitelesség jegyében. Ennélfogva nem is annyira életrajzi drámának, inkább egzisztencialista allegóriának mondanám. Mely hovatovább csak kölcsönveszi Diana hercegné emlékezetét – hogy sorsa általános-szimbolikus megjelenítésével az idegenség, a kiszolgáltatottság és a megalázottság mindenkori traumájáról számoljon be.
Másféle zsánerekből érkező amerikai színésznő (Kristen Stewart) az angol kosztümös miliőben: szerep és identitás feszültségeit jószerével már a film előtti körülmények is jelzik. (Az első pillanatra talán meglepő casting innen – s a címszereplő játéka felől – nézve már telitalálatnak mutatkozik.) A médiafigyelem roncsoló hatása, a társadalmi-befogadói elvárások, nem utolsósorban pedig a dinasztikus hagyományok szorítása többszörös csapdahelyzetet komponál a főhős köré. A helyzet visszásságára jellemző, hogy a hierarchia csúcsán nő ül ugyan, de minden ízében patriarchális-feudális rendről van szó. Mely sem a tradíciók előli kitérést, sem a női szerepminták megújítását nem engedélyezheti.
Diana víziókban vissza-visszatérő partnere – és mintegy történelmi alakmása –, Boleyn Anna is erre figyelmeztet. Ez és a többi hallucináció végső soron igazabbnak bizonyul a realitásnál, amennyiben a megőrülés lehetőségének fokozatait a vizuális lélekelemzés precizitásával viszi színre. Mindebben a jelképpé emelt motívumoknak is szerepük, mégpedig artisztikusan didaktikus szerepük van. (A nyitójelenet az eltévedés toposzával játszik; a fűtetlen sandringhami kastélyt historikus por lakja; a mérlegelés bornírt szokásrendje a legelőkelőbb személyeket is tárgyiasítja; a „nincs jövő idő” a grammatikán túlmutató diagnózis; a fácánra [mint „szép, de nem okos” állatra] irányuló vadászat a kimért erőszak leképeződése; a gyöngysor a nyakat nem ékesíti, hanem fojtogatja; az összevarrt függönyök a bebörtönzött panorámára utalnak stb.)
A filmet három lényegi erény összjátéka emeli maradandó alkotássá: a művészi képfelvételek (mintha nem filmkockák peregnének, hanem festmények követnék egymást); a zene hangulatábrázoló dinamikája (a jazz egzaltáltan széttartó futamai éppoly híven érzékítik Diana hullámzó tudatállapotát, mint a Homelandben Carrie mentális kondícióját a Miles Davis-féle zenei világ); és Kristen Stewart alakítása (melyikünk gondolta volna, hogy tehetségét ilyen fokon képes kibontani ez a művész?).
Autóúttal és madárijesztővel indul a film – s ugyanezen motívumok zárják keretbe. De a madárijesztő időközben öltözetet vált; a sofőr mellé utasok szegődnek; s először a három nap során nem ideges jazz, nem is melankolikus zongora vagy skizofrén cselló, hanem könnyed popzene kíséri az úti jelenetezést („All I need is a miracle, / all I need is you…”). Mindez még akkor is a szabadság, a szabadulás alkalmi létélményét sugallja, ha közben a biografikus Diana-alak halálos autóbalesete is eszébe juthat a nézőnek.
„Szabotőr!” – kiáltják a zárlatban a vadászatot megzavaró hercegnére. „Spencer”, mutatkozik be a KFC-s ételrendeléshez. A két jelölő csak betűiben különbözik. (Halmai Tamás)
