Bár első vonalbeli színésszé talán egy akciófilm (Féktelenül, 1994) emelte, Sandra Bullock főként romantikus komikaként szerzett híveket világszerte. Idővel egyéb zsánerek, komolyabb szerepformálások is bekerültek filmográfiájába (A hálózat csapdájában, Gravitáció, Madarak a dobozban stb.); a Megbocsáthatatlan (The Unforgivable, 2021) című dráma ezzel együtt is jelentékeny esemény a pályáján. A történet dramatikus mélységeivel és a megvalósítás nüanszaival bizonyára foglalkoznak majd kritikai elemzések. Inkább a fogadtatás egy sajátosságára térek ki.
Közösségi oldalakon élénk vita bontakozott ki, hogy a színésznő alig rezdülő arcvonásai vajon elhibázott botoxkezelésnek vagy sminkmesteri bravúrnak köszönhetők-e. (Túl, természetesen, a karakterábrázolás művészi elhivatottságán.) A lehetséges válasz két irányba ágazik el.
Egyrészt: akár plasztikai beavatkozás, akár rendezői instrukciók magyarázzák Bullock csaknem kifejezéstelenné nyűtt fizimiskáját, ehhez a szerephez ez az arc (ez a színészi jelenlét – s ezek az arcba zárt szemek) volt a megfelelő választás. (Húsz év egy börtöncellában, majd a visszailleszkedés gyötrelmei egy angyal fiziognómiáját is kikezdenék.)
Másrészt: ha tudnánk is a választ, nem volna illő tudnunk. A testszégyenítéssel (body shaming) egyenértékű bárdolatlanság mások esetleges szépészeti műtétjeinek hozadékát ítélet alá vetni. Röviden: nem tartozik ránk. Hosszabban: nem tartozik ránk, mert személyi autonómiát is sértünk, és az elfogadó-támogató magatartás civilizációs erényét (a tapintat kultúráját) is fölszámoljuk, ha illetéktelenül és otrombán olyasmit vonunk az erkölcsi bírálat terébe, ami a legszorosabb magánügy – tehát az emberi méltóság ügye. (Az előíró-megítélő viszonyulás általában is félreérti az emberi kondíciót, mert kötött és számonkérhető antropológiai identitással számol. Ahelyett, hogy a változás alanyaként, drámai lényként tekintene az emberre [pontosabban arra az entitásra, melyet néhány korszak óta s talán csak átmenetileg embernek nevezünk] – mint Lao-cétől Pilinszkyig annyian, akik nemcsak a gondolkodás, de a belátás és a megértés művészetét is magas fokon gyakorolták.)
Olyan filmről van szó, mely egyszerre érint lélektani és társadalmi kérdéseket, a megtépázott öntudat és a büntető sztereotípiák megannyi vonatkozását. Így, szomorúan ironikus módon, a befogadás jelzett anomáliái mintegy leképezik a történetben megjelenített, előítéletes magatartást, csak épp az esztétikum területén kívül folytatva az ítélkezés gesztusait.
Izgalmas filmesztétikai kérdés persze mindeközben, hogy hol ér véget a színész, meddig terjed a művészeti jelenlét, mi tartozik az elemezhető jelformák közé – tekintettel arra, hogy az előadó-művészet egyik legfontosabb eszköze, az arc, történetesen ugyanaz a felület, mely a civil szubjektum önazonosságához is a legmélyebben hozzátartozik. Ebből is adódhat talán a tévedés, hogy jogunk van korlát nélkül interpretálni. (Hasonló hibába esünk, amikor a költő vallomásaként olvasunk verset – csak azért, mert saját életében a lírikus ugyancsak a nyelv révén közli szándékait. Csakhogy ami a napi kommunikációnak bevett eszköze, az a poétika színterein már önálló világ. A költészet – minden látszólagos azonosság dacára – más nyelvet beszél, mint a beszélő lények. Kinek jutna eszébe egy Mozart-szimfóniát a szerző direkt beszédeként fölfogni, szótárral keresve hozzá jelentést?)
Egy Báthori Csaba-vers szerint „szabadságával mindenki egyedül van”. Nem csak a szabadságával. De ha már elkerülhetetlen a végső magányosság, érdemes a tiszteletben tartott személyes szabadság értékével enyhíteni. S akkor még visszájára is fordulhat az egyedüllét lelki-ontológiai paradigmája. Társulni is szabadok tudnak legkönnyebben. (Halmai Tamás)
