Nem dúskálunk kosztümös ifjúsági filmekben, az Enola Holmes (2020) már csak ezért is figyelemre méltó alkotás. Példaként arra, hogy vulgáris beszéd és súlyosabban korhatáros jelenetek nélkül is komponálható érvényes kalandmű.* Mert bár a hivatalos besorolás angol–amerikai misztikus filmre, filmdrámára tesz ajánlatot, a Nancy Springer regénysorozatát (The Enola Holmes Mysteries) alapul vevő opusz, mely az ikonikus detektív húgát emeli főszerepbe, inkább szól a családi/ifjúsági filmek kedvelőinek, mint a skandináv krimik vagy a Tarantino-paradigma rajongóinak.
A kedvesen szórakoztató történet mögött társadalmi dráma rajzolódik ki, az angliai választójogi reformok tematizálása eszme- és politikatörténeti horizontra illeszti az eseményeket. A kamerába forduló, nézőknek címzett szólamok iróniája eközben feszültséget old, elevenséget biztosít. (A rendező, Harry Bradbeer jegyezte az e fogást védjeggyé finomító, Fleabag című sorozatot is.)
A casting kifogástalannak látszik. A várható folytatásokban Sherlock (Henry Cavill), Thewksbury (Louis Partridge) és az anya (Helena Bonham Carter) karaktere is további mélységeket kaphat, de elsősorban a címszereplő (Millie Bobby Brown) önazonosságát környezhetik még élesebb kontúrok. Aki itt nemcsak eltűnt anyja – s azzal párhuzamosan Thewksbury rosszakarói – után nyomoz: saját maga öntudatos énjét is igyekszik felszínre hozni, mintegy a nevelődés- vagy fejlődésregények logikája szerint.
„Nem vagy egyedül”, hangzik az anyai biztatás. Nem, hiszen az „alone” egzisztenciális státuszánál érvényesebb az inverz nézőpont: az „Enola” név által adományozott személyes sors, a szuverén szabadság kivívható lehetősége. Amely lehetőség valóra váltásában nemcsak társak, de társadalmi folyamatok is segítik a lányt. Innen nézve a film derűsen komoly főhajtás az egyenjogúsági törekvések (egyik) hőskora, avagy a historikum takarásából kilépő identitások előtt. (Műfajilag az Enola-alakzat is a Sherlock-narratíva árnyékából lép a fényre.)
Az utóbbi évek számos Sherlock Holmes-továbbgondolással gazdagították a populáris kultúrát: könyvek, filmek és sorozatok is újraírták a műfajteremtő nyomozófigurát. Hogy most spin-off került vászonra, a mozgóképes korszellemből következik (amint a fiatal női hősök fölfedezése is korjelenség). De ami azt illeti, ez a lehetőség már Conan Doyle-nál kódolva volt: a Holmes név betűiből a he és a she névmási/nemi vetületei is kiolvashatók… (Halmai Tamás)
* A kifejezést Nemes Nagy Ágnes Sándor Mátyás kapitány című jegyzetéből veszem kölcsön: „Ha jó a krimi, a kaland bármely ábrázolata, akkor komoly esélye van arra, hogy lelki ambivalenciáink szebbik felét táplálja. Tehát nem elsősorban témában, bölcs szándékban keresném én a jó, a fontos, a szükséges kalandmű kritériumát, hanem saját műfaji színvonalában.” – Megjegyzendő mindemellett, hogy miközben a költő a kalandigényeinket kiszolgáló művészeti irányokat védi („a krimi, a sci-fi, a kaland burjánzó szubkultúráját semmibe venni nem lehet”), egyazon mozdulattal az ún. ponyvát el is határolja a művészettől. A popkulturális kutatások tudományos eredményeinek fényében – s a megváltozott befogadói szokásrend jóvoltából –, úgy hiszem, tanulságosan messze járunk már ettől az állásponttól.
