(Az írás spoileres.)
„Ott, ahol megtörtünk, összetörnek a szerepek és az álarcok, de a páncélok is, melyeket lelkünk köré húztunk.”
(Henri J. M. Nouwen)
Az 1998-as Disney-rajzfilm után bő két évtizedet kellett várni az élő szereplős változatra, de több vonatkozásban is megérte. A Mulan (2020), jóllehet nem a formanyelvi újítások vagy a narratív csavarok filmje, több vonatkozásban rokonszenves alkotás. A színészek céltudatos minimalizmussal testesítenek meg archetípusokat, a látványvilág a harmadik évezred mozitechnikájához méltó. (Nemcsak a nagyszabású csatajelenetek s a kötelező trükkfelvételek, hanem a vörös, a fekete és a fehér kontrasztjaira építő vizualitás is emlékezetes marad.) Az ideológiai töltet sem mellékes: önismereti, sőt társadalomszervezési állásfoglalás is kiolvasható a képkockákból. Keleti(es) akciómesét, avagy kalandos fantasyt nézünk, de amit látunk: üzenet és biztatás a magukat keresőknek, a rejtőzni kényszerülőknek, a bátor kiteljesedésre vágyóknak.
A kulcsjelenet talán a film derekán fejlik ki. A dialógus Hsziennianggal (Gong Li) identitástisztázó fordulathoz vezet („– Boszorkány vagy! / – Az volnék? És te ki vagy?”); s különösen beszédes az a körülmény, hogy az összecsapás során épp a női mivoltát elfedő, mell-leszorító bőralkalmatosság óvja meg Mulan (Liu Ji-fej) életét. A mitikus ellenfél szavai, majd ez a halállal határos élmény fordítja a lány sorsát a nyílt önvállalás útjára: haját kibontva, immár nőként siet társai segítségére. (Hogy a páncél – metaforikusan éppúgy, mint valósan – nemcsak véd, de föl is sértheti viselőjét: egy harminc év előtti Balla Zsófia-versből is tudható. A lovag élete indul és zárul e sorokkal: „Ugyan mitől véd ez a páncél? / Csonthéj, amelyből kilátszol, / tank, amely magába zár, – […] Bőrömön örökre ott a heg.”) Mulan tudása ekkor teljesedik ki, képességeit és személyiségét ez a mozzanat emeli fényre. S bár először száműzetésre ítélik szerepjátszásáért, végül természetesen ő lesz az, aki nemcsak az uralkodót, de a birodalom rendjét is megóvja.
Nőnek, mégpedig különös képességekkel bíró nőnek lenni egy pragmatikusan patriarchális közösségben: olyan teher, mely vagy elfojtásokra kényszeríti, vagy új életre edzi az embert. Itt a második eset valósul meg – nem függetlenül a császári igazságosság méltányló gesztusrendjétől. S mert így történik, a film világában az a reménység is fölsejlik, hogy a főhős előtt a magasabb létminőségben megnyíló lehetőségek egy, a puszta pragmatikán túli, posztpatriarchális társadalomszerkezetbe is elvezethetnek valamikor.
A harcos eredeti kardján olvasható három erény (hűséges, bátor, igaz) a zárlatban negyedikkel egészül ki: a család iránti odaadás föltüntetése azt jelzi, hogy az egyensúlyos önazonosság egy minden irányban hű élet záloga lehet – máshonnan nézve: többirányú elköteleződések szavatolnak a személyes lét szabadságáért. (Parabolikusabb megfogalmazásban: „A lányból katona vált, a katonából vezető, a vezetőből pedig igazi legenda.”) (Halmai Tamás)
