„ha azelőtt rendül meg, mielőtt meghatódna”
(Hegedűs Gyöngyi: delta)
Internetes fórumokon, közösségi oldalakon időről időre vita bontakozik ki a spoiler fogalma, jelentése és jelentősége körül. Magam ezt a kérdést részint interpretációs jellegű, részint empátiás vonatkozású problémának látom. A cselekmény fordulatai, a szereplők sorsa, a regény végkifejlete mind hozzátartozik az esztétikai hatáshoz, ezek részletezése az első olvasás (rátalálások, meglepődések) örömét/izgalmát veszi el a befogadótól. Krimi esetén egyértelmű, hogy illetlenség előzetesen elárulnunk, ki a gyilkos (avagy kik lesznek az áldozatok stb.). Más műfajú prózával (melyben hasonlóan fontos fordulatok zajlanak le) miért lennénk tapintatlanabbak?
Érdekes, hogy amit laikus irodalombarátok (pl. a Moly.hu spoilermentesen kommentelő, közben helyenként egészen kiváló elemzéseket-értékeléseket író közössége) tudnak is, gyakorolnak is – és amit a figyelmesség kultúrájának neveznék –, hivatásos irodalmárok számára gyakran érthetetlen / kivitelezhetetlen / elfogadhatatlan / nevetséges. Erre a megértéstől ódzkodó és részvétlenségre építő hozzáállásra utal a spoilerparanoia és még inkább a – hímsoviniszta etimológiai előzményeket is magába gyűjtő – spoilerhiszti kifejezés.
Ha egy recenzens a prózakritika fő – és elmellőzhetetlen – feladatának a cselekmény zanzásítását tekinti, alighanem regénypoétikai és kritikamódszertani értelemben is áthagyományozott félreértések közt vesztegel. A friss kritika orientáljon (mit miért érdemes vagy nem érdemes elolvasnom), s adjon közelítési-értelmezési mintát – de ne vegye el tőlem az első olvasás (a regény világával megismerkedés) élményét. (Vagy pedig jelezze, hogy spoileres lesz. Az is legitim út.) A Rólunk szól (This Is Us, 2016–2022) című nagyszabású drámasorozat akárha erre az elméleti dilemmakötegre is reflektálna a maga poétikai eljárásrendjével.
A sorozat narratív sajátossága, hogy a több idősíkon zajló események nemcsak a nézőpontváltások játékát és a karakterábrázolások mélységét teszik lehetővé, de a flashbackek elspoilerezésének filmnyelvi paradoxonát is történetszervező elvvé képesek emelni. Olykor tíz-húsz rész – vagy akár több évad – is eltelik, míg magyarázatot kapunk egy-egy részlet morfológiájára; ez a szokatlanul hosszúra nyújtott késleltetés – az epizódvégi fordulatok, cliffhangerek obligát beiktatásával – az esztétikai feszültségteremtés iskolapéldájává avatja a művet. Mindeközben nemcsak az idődimenziók egyidejűségét, de a látószögek és érzékelésmódok viszonylagosságát is tudatosítja, hogy hol egy-egy szereplő, hol egy-egy idősík válik a történet középponti részévé. A múltból nézve a jelen spoilerekből szerveződik; a jelenből tekintve epizódnyi flashbackek alkotják a narratívát.
A humor eszközével takarékosan élő, a jellemrajzokat magas szintű színészi munkával elénk táró, a traumák, katarzisok és apátiák bonyodalmas rendszerét (amit életnek szoktunk nevezni) intelligens érzékenységgel átvilágító sorozat a Rólunk szól, s aligha csak a családi dráma zsánerén belül bír műfaj-újraértelmező hatással – és nem is csak Jennifer Morrisont (Cameron – Doktor House) emelte vissza a sorozatuniverzum első vonalába. (Halmai Tamás)
