Ha valaki unja a tudományos-fantasztikus zsáner kliséit és szeretne valami különleges olvasásélményhez jutni, nem kell messzebb nyúlni a könyvespolcon, mint Az éjféli égboltig. Ez egy szentimentális disztópia.
A világvége két igencsak egyedi helyzetben lévő csapat szempontjából kerül bemutatásra. Sully és csapata a Jupiter mellől haladnak hazafelé, tudván, hogy talán már nem várja őket senki és semmi sem a Földön. A másik szálon egy arktiszi obszervatóriumban rekedt vén csillagász (Augustine) és egy ottfelejtett kislány szakadnak el végleg a külvilágtól.
Annak ellenére, hogy a teljes elmagányosodásban, az elfelejtettség, reménytelenség, meddő emlékezés és halál árnyékában megélt világvégének rettenetesnek kéne lennie, a mód, ahogy ez a regény megragadja, tesz róla, hogy meglássuk a szépségét is. A kötet lírai, sok esetben haikukat megszégyenítő leírásokat tartalmaz a tájról és az űrbéli kilátásról.
Kimondottan egyedi, zavarba ejtő, de tagadhatatlanul különleges megoldás, hogy ez a regény sem a karakterei, sem pedig olvasói előtt nem fedi fel a világvége ok-okozatait. Akadnak elméletek – atomháború, természeti katasztrófa, járvány –, de annak ellenére, hogy az egész mű mozgatórugója az emberiség pusztulása, a miérteket végig homály fedi.
A regény különös hangsúlyt fektet a trauma-feldolgozás mikéntjeire. Tematizálódik a rutinok fontossága, a passzív letargia kibontakozása, a kényszeres stimulushalmozás és az elme különféle, önvédelmet szolgáló, mégis beteges játéka. Az emlékezés fájdalmának és a remény hiányának kavargásában mutatkozik meg igazán, minek van értelme, és mi veszíti el a létjogosultságát egy ilyen helyzetben.
Az éjféli égbolt ideális olvasmány borongós, bekuckózós egyedül töltött órákra. Azonban vigyázat! Érdemes, kiváltképp hasznos elérhető közelségben tartani egy szerettünket, mert olvasás közben itt-ott és a lezárás után is kimondottan jól tud esni egy-egy melengető ölelés. (Juhász Kornélia)
