Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

2068 – Éld az életem (1) 911 L.A. (1) A. F. Brady (1) Aaron Sorkin (1) Ada (1) Adam Sandler (1) Addie LaRue (1) Adrian Tchaikovsky (1) Agave (9) agave (154) ajánló (61) Alien (1) Alix E. Harrow (1) Alma Katsu (1) Álomdalok (1) Amanda Gorman (1) Anne Sverdrup-Thygeson (1) Anthony ONeill (1) Apollo’s Arrow (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az agyament műszak (1) Az éjféli égbolt (1) Az éjszaka fénye (1) Az elnök emberei (1) Az elveszett város (1) Az erő nyomában (1) Az illusztrált ember (1) Az Intézet (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó párbaj (1) Az utolsó tanú (1) Az utolsó tréfa (1) A beteg (1) A chicagói 7-ek tárgyalása (1) A csodálatos Mrs. Maisel (1) A dilemma (1) A ganümédeszi hatalomátvétel (1) A halálmegvető (1) A halál útvesztője (1) A hasadék (1) A His Dark Materials (1) A két pápa (1) A Kimenekítés (1) A kívülálló (1) A Kreml jelöltje (1) A Labirintus (1) A lángoló isten (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) A nomádok földje (1) A professzor és az őrült (1) A rettenthetetlen (1) A sötétség kora (1) A sötét oldal (1) A terror univerzumai (1) A titokzatos bolygó (1) A tökéletes fegyver (1) B. A. Paris (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Batman - Karácsonyi ének (1) Beatrice Ákos Jerikó (1) Bekerített erdő (1) Beren és Lúthien (1) Blake Crouch (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) Brandon Hackett (2) brandon hackett (6) Californication (1) Carl Zimmer (1) Catherynne M. Valente (1) Cavan Scott (1) Charles Casillo (1) Charles Dickens (1) Christopher Nolan (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Csongrádi Ábel (1) Csősz Sándor (1) Cyberpunk 2077 (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (3) Dark (1) David Fincher (1) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) Designated Survivor (1) dialógus (1) dick (9) Doctor Strange (1) Doktor House (1) Dominic Dulley (1) Donnie Darko (1) Don Winslow (1) Dooku az elveszett jedi (1) Dracul (1) Drew Williams (1) Druk (1) Eduardo Sacheri (1) Ed McDonald (3) Éhség (1) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Eldobható testek (1) Elektronikus állam (2) Élősködők (1) Emelkedés (1) Eminem (1) Enola Holmes (1) Ericson Core (1) ernest cline (3) escher (1) Etetés (1) Európa (1) évértékelő (3) Evidens közegek (1) Ezüst Félhold Blues (1) Fekete monitor (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) Fire & Blood (6) Fire and Blood (1) GABO SFF (7) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) Gazdátlan csillagok (1) George R. R. Martin (12) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gorlo Volka (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Graham Moore (1) Gravity (1) Guy Ritchie (1) H. Nagy Péter (3) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Helikon (1) Hibridek (1) hírek (8) Hölderlin (1) Holt idény (1) Homeland (1) Homeland s08e12 (1) Homérosz (1) Horgonyhely (1) House of the Dragon (8) Hyperion (1) Időugrás a Marson (1) Iliász (1) Ílion (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) Izsó Zita (1) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jack Ketchum (1) Jana Vagner (1) Jason Matthews (2) Jasper DeWitt (1) Jeff VanderMeer (4) Jenn Lyons (1) Jiří Menzel (1) Joe Hart (1) John le Carré (1) John Le Carré (2) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) Jozef Karika (1) kaku (1) kalligram (1) Karácsonyi ének (1) Karanténkultúra és járványvilág (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Keserű József (1) Később (1) Kettős szerepben (1) Kevin Shinick (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) Királyok veszte (1) Kisasszonyok (1) Kitömött barbár (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) Különös új világok (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Lara Fabian (1) Láthatatlan bolygók (1) Légszomj (1) Lehetnek sárkányaid is (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lily Brooks-Dalton (1) Lőrinczy Judit (2) Lovecraft földjén (1) Love Death & Robots (1) Lúzerek éjszakája (1) madonna (1) Magam adom (1) Maid (1) Mákháború (1) Mank (1) Marilyn Monroe (1) Martin Scorcese (1) Már megint a felfedezők (1) Matt Ruff (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Megsebezve (1) Mel Gibson (1) Menekülés a tóhoz (1) Menekülj (1) Mesék a Hurokból (1) Michael J. Martinez (1) moskát anita (5) Moskát Anita (2) Mulan (1) Mulan 2020 (1) N. Juhász Tamás (1) N. K. Jemisin (3) Nabokov (1) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nicholas A. Christakis (1) Nnedi Okorafor (1) Nobel-díj (1) Obscura (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Örkényi Ádám (1) Oxygen (1) Ozymandias (1) Palmer Eldritch három stigmája (1) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Pásztor Anna és Pásztor Sámuel (1) Pat Cadigan (1) Percy Bysshe Shelley (1) Perfect Harmony (1) Péterfy Gergely (1) Philip K. Dick (15) Pierce Brown (2) Piranesi (1) Pókfény (1) prae (5) Prae (2) Próza Nostra (1) Quentin Tarantino (1) Quimby (1) R. F. Kuang (3) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Rammstein (1) Rango (1) Ray Bradbury (1) Ready Player Two (1) Red Hot Chili Peppers (1) rég várt (2) Repedés a térben (1) Repeszhold (1) Respect (1) Rian Johnson (1) Richard Morgan (2) Rólunk szól (1) S.W.A.T. (1) Samantha Downing (1) Sam Hargrave (1) sandman (1) Sárkányköztársaság (1) sci-fi (1) scolar live (1) Scott Westerfeld (1) Sepsi László (1) simmons (1) Simon Stålenhag (2) Spencer (1) Star Trek (1) star wars (12) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) Stephen King (5) Stillwater (1) Stowaway (1) Superstore (1) Susanna Clarke (1) szeminárium (33) Szerelem a hatodikon (1) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) T2 (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) Tenet (1) Termőtestek (1) Terra Insecta (1) The Durrells (1) The Hill Will Climb (1) The Last of Us Part II (1) The Queen’s Gambit (1) The Rookie (1) The Science of... (1) The Undoing (1) The West Wing (1) The Witness (1) This is Us (1) Thomas A. Szlezák (1) Thomas Vinterberg (1) Tízezer ajtó (1) Toby Ziegler (1) Togo (1) Tom Sweterlitsch (1) Tőrbe ejtve (1) Trhlina (1) Trónok harca (1) true detective (1) Tudástér (1) Tűz & Vér (3) Tűz és Vér (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űrlottó (1) Űropera (1) V. E. Schwab (1) Vaiana (1) Vakság (1) Végítélet (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) Vírusok világa (1) vizualitás (3) Volt egyszer egy… Hollywood (1) Vörös Veréb (1) Vulcanus kalapácsa (1) Westworld (1) William Gibson (1) Yellowstone (1) Zachary Mason (1) Zack Snyder (1) Zéró csapat (1) Címkefelhő

Mr. Blanc nyomoz, avagy a Tőrbe ejtve

hannlec 2020.06.13. 22:46

Miért is jók a krimik? Vagy angolul a „Who done it” történetek? Önmagukban a rejtély miatt. Az ismeretlen, felderítetlen ügyek, gyilkosságok miatt. Elég ezekhez egy jó alaptörténet, pár izgalmas karakter és egy érdekes helyszín. Bár ma a krimik inkább a televízióban vannak jelen, főként a 90-es és a 2000-es években agyonsugárzott műsoroknak köszönhetően, ne feledkezzünk meg a klasszikusokról sem. Agatha Christie-ről mindenkinek Hercule Poirot jut az eszébe, nem véletlenül. Ezt ültette át Rian Johnson mai környezetbe. A rendező elmondása szerint Agatha Christie művei inspirálták a filmet, és ez meg is látszik rajta, az atmoszférája hasonló, mint a Tíz kicsi néger-ben feltűnő villa. Egy nagy ház tele titkos ajtókkal. De már a figuráit is körbelengi a krimi világa. A főszereplő, aki jelen esetben az áldozat, Harlan Trumbley (Christopher Plummer) egy krimiíró, és a háza is tele van utalásokkal a könyveiből. Vagy az egyik nyomozó (Noan Segan) végig felidézi az író műveit, mint a megszállott rajongó.

Ha már a karaktereknél tartunk, Johnson zseniális gárdát hozott össze. Chris Evans mint a szemét unoka, aki átlát a családja önzőségén, parádés alakítást nyújt. Linda Drysdale-t, Harlan lányát Jamie Lee Curtis formálja meg egész jól. Kicsit úgy éreztem az egész film alatt, mintha az ő kezében lenne a család, nem is a férfiak lennének az irányítók. A filmben szerepel még Don Johnson, aki Linda Drysdale férjét, Richardot játssza. Harlan fiát, Waltot Michael Shanonn alakításában láthatjuk, aki a Trombley könyvkiadó örököse. Vagy a másik unoka, Jacob, akit az AZ-ból megismert Jaeden Martell alakít, mint az elkényeztetetett ferdehajlamú náci unoka, aki a telefonját babráló trollokat testesíti meg. Ő az egyik humorforrása a filmnek. A másik természetesen az Evans alakította Ransom. A dédnagymama is a humort képviseli, K. Callan a tipikus szenilis nagyit hozza, de pont az ő karaktere az, akinek a csavar feloldásában is van szerepe. A felsorolás végére hagytam a főbb figurákat, Ana de Armas lebilincselően jól hozza az ártatlan ápolónőt; vagy esetleg egy bizonyos képesség segíti őt? Daniel Craig mint a magánnyomozó, egy izgalmas keveréke az eddig megismert nyomozóknak. Poirot-ra és Holmes-ra emlékeztet, de megvan a maga gondolatmenete, egy bizonyos lyukas fánk metaforával, amin végigizgulhatjuk a filmet. Kettejük között nagyon jól működik a kémia. Kíváncsi leszek a következő Bond-filmben mit fognak produkálni.

torbe_ejtve.jpg

A forgatókönyv is megér néhány szót. A kihallgatást úgy építik fel, hogy mindenki a saját szemszögéből meséli el a történteket, és erre az operatőri munka is rásegít. Ez az ápolónőnél a legzseniálisabb, ahol is egy pénzfeldobás alatt egy teljes visszaemlékezést láthatunk, és kirajzolódik Harlan és Marta viszonya. A párbeszédek jól vannak felépítve, és nagyon sok információt tartalmaznak a nyomozás szempontjából, így mi is segíthetünk megoldani az ügyet. Nagyon sok popkulturális utalást tartalmaz a film, kezdve a televíziós krimiktől, mint például a Gyilkos sorok c. sorozat, ahol Jessica Fletcher írónő kalandjait követhetjük végig, vagy van egy kikacsintás a Kör c. horrorra is. Az operatőri munka a fent említett megoldáson kívül is nagyon sok klasszikusnak mondható beállítást ad a filmhez. Ilyen a ház nappalijában felvett jelenet, amikor Mr. Blanc ül a kandalló mellett. A házról forgatott nagytotálok megadják a misztikusságot az egész történetnek. Steve Yedlin képei a klasszikus krimik hangulatát idézik.

Az a legdurvább, hogy a családtagok mind szerető családtagoknak állítják be magukat, viszont Johnson önző embereknek mutatja őket, így megkérdőjelezi a családban elfoglalt szerepüket. Tehát nem is igazi család ez, csak pénzéhes, kizsákmányolók gyülekezete, akik nem is annyira őszinték, mint amennyire mutatják magukat. Tetszett nagyon ez a többszörös nézőpontváltás. Rian Johnson eddigi filmjeiben általában karikíroz, megfordítja az adott műfaj elemeit, felépítését. Míg Az utolsó Jedik esetében ez nem igazán érvényesült, addig itt új, izgalmas, friss ötletekkel áll elő, amik megállják a helyüket a krimi műfajában is.  

Összességében ez a film krimi fronton az év filmje, Craig-rajongóknak pedig kihagyhatatlan. Akik kedvelik a krimiket, azoknak ajánlható, hogy szerezzék be a filmet, mert ki tudja, mikor kapunk megint ilyen zseniális alkotást a műfajon belül. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Rian Johnson Tőrbe ejtve

1 komment

25 éves A rettenthetetlen

hannlec 2020.05.19. 10:41

Elképesztő belegondolni is, hogy Mel Gibson mesterműve immáron negyed évszázada megtekinthető. Semmi nem bizonyítja jobban egy film halhatatlanságát, mint az a tény, hogy még huszonöt évvel később is be van égve az emberek tudatába Mel Gibson kékre festett arca. Mitől lett ez a film oly monumentális? Mitől söpörte be azt a rengeteg Oscart, és megannyi más különféle díjat? Huszonötödik születésnapja alkalmából, erre derítünk fényt.

 

A rettenthetetlent az akkoriban rendezőként csupán egy filmet jegyző Mel Gibson hozta össze, aki a főszerepet is eljátszotta benne. Mint színész, már nagyon elismert volt olyan filmeknek hála, mint a Halálos Fegyver, vagy a Mad Max, de rendezőként még nem tudott a világ a benne rejlő tehetségről. Tulajdonképpen Gibson rendezőként odáig vitte, hogy mai szemmel nézve az egyetlen színészből lett rendező, aki felveheti vele a versenyt, az talán csak Clint Eastwood. Azt a díj- és elismerésmennyiséget, amit Gibson ezért a filmért kapott, ugyan azóta sem ugrotta meg, de az olyan filmekkel, mint a Fegyvertelen katona vagy az Apocalypto nem járt messze tőle.

 

25-eves-a-rettenthetetlen.jpg

Gibson egy nagyon fontos visszatérő tematikája a hit. A hit minden filmjét átjárja. A rettenthetetlenben ez még tán annyira nem érződött mint későbbi alkotásaiban, de a felszín alatt már itt is megbújt William Wallace karakterének koponyájában, aki hitt Skócia népében, és hitt a szabadság fogalmában. A filmnek ugyan fel lehet róni azt, hogy a történelemtől messze áll, de Gibson maga is kijelentette, hogy ez egy fantasy kalandfilm. Nem kíván dokumentumfilmként működni.

 

Gibson egyik nagy adottsága az, hogy képes lelket és szívet adni történeteinek. Ez eleve egy érdekesség, ha a valós keménylegény énjét vesszük figyelembe. Gibson filmjei egyben csendesek, kellemesek, már-már líraiak, ugyanakkor brutálisak, véresek és kegyetlenek. Ez a kettő váltogatja egymást A rettenthetetlenben is. Az egyik pillanatban még olvadunk azon, ahogyan a kis Murron odanyújtja a virágot a gyászoló Wallace fiú kezébe, a másik pillanatban pedig már koponyákat trancszíroznak darabokra, mint paradicsomokat a La Tomatino fesztiválon. Gibson filmjei rengetegszer táncolnak a szentimentalitás határán, de valahogy mindig megmaradnak a jó ízlés határain belül.

 

Bár technikailag nagyon modern a hozzáállása, mégis az, ahogyan Gibson elmeséli történeteit, sokkal inkább a hollywoodi aranykorszak rendezőjeire utal. Olyanokra, mint William Wyler vagy épp John Ford. Egy igazi régimódi történetmesélő. Ha van valami, amiből a modern kori Hollywoodban kevés van, akkor az mindenképp ez. A film élményéhez rengeteget hozzáad John Toll gyönyörű cinematográfiája, és persze az elhunyt James Horner ma már legendásnak tekinthető zenéje. A kiváló szereposztásról sem szabad megfeledkezni. Legyen ez akár a macsó Brendan Gleeson, vagy az elvetemülten szórakoztató David O’Hara. Gibson is kiválóan játszik, és költői megszállotsággal harcol amerikai akcentusa ellen.

 

Röviden tehát, A rettenthetetlen az az igazi nagy hollywoodi produkció a legjobb fajtából. Akció, kaland, humor, romantika – ez mind váltakozik a filmben, így bárki megtalálhatja benne azt, ami az ízléséhez legközelebb áll. Kevés olyan produkciót tudnánk mondani, amiben anyu, apu, mama, papa mindannyian megtalálnák a saját kedvükre valót. Lankadatlansága legyen az élő bizonyítéka annak, hogy van még igény a tradicionálisan és szépen elmesélt narratívára ebben a mai keszekusza világban. A rettenthetetlen az igazi családi mozi. Méghozzá a javából! (Tóth Márk)

Címkék: Mel Gibson A rettenthetetlen

Szólj hozzá!

Tarantino Hollywoodja, avagy a Volt egyszer egy… Hollywood

hannlec 2020.05.14. 11:02

Quentin Tarantino az egyik, ha nem a legkülönlegesebb látásmóddal rendelkező direktor. Imádja Hollywoodot, ami a filmjeiből is kiderül. Pörgős, izgalmas, vagy épp elgondolkodtató szövegeket ad a színészei szájába, amit aztán mindenki idéz kontextus nélkül. Olyan akciójeleneteket tol elénk, ahol nem spórol a vérrel és a brutalitással. A színészeit megválogatja, megvannak a kedvencei, mint például a jó öreg Samuel L. Jackson, Harvey Keitel, Steve Buscemi, Uma Thurman, Tim Roth vagy éppen Michael Madsen. Olyan mai nagyágyúkkal sem rest dolgozni, mint Christoph Waltz, Michael Fassbender, Eli Roth, vagy Leonardo DiCaprio, Margot Robbie, Brad Pitt. Tarantino szeret misztikumot csatolni a filmjeihez, ilyen az, hogy mi van a táskában, amit a két gengszter őriz, vagy, hogy Cliff Booth megölte-e a feleségét vagy sem. A Volt egyszer egy... Hollywood a 60-as évek végén játszódik, ez az a korszak, amikor Quentin megszerette a mozit, ugyanis ekkor volt gyerek. Van itt minden, ami akkor számított, western (mind filmben, mind sorozatban, olyan színészek és rendezők, mint Steve McQueen vagy Roman Polanski és a szintén színész felesége, Sharon Tate. Ehhez kapcsolódik egy szomorú és borzalmas fogalom, a Manson-gyilkosságok története.

A filmben egy lecsúszott színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), aki már csak sorozatok fő gonoszait alakítja, Polanskiék szomszédja. Az ő mindennapjait követhetjük a kaszkadőrével, Cliff Both-szal (Brad Pitt), nagyjából ennyi a sztori, persze az, hogy a Manson család hogyan kerül a képbe, az már spoileres lenne, ezért csak a filmbeli szerepüket érintem. Margot Robbie egyszerű, de ártatlan, bohókás bájjal alakítja Tate-et, szinte lubickol a szerepben. A film megnézése után azt mondtam, hogy DiCaprio és Pitt ott lesz az Oscar-gálán. Az ő párosuk van a legjobban összerakva. Brad Pitt alakítása visszafogott, ám mégis kifejező. DiCaprio pedig olyan intenzitással játszik, hisztizik, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. (Az is érdekes, hogy a sorozat itt még nem számított olyan nagy volumenű formátumnak, mint mostanság. Ma már ölnek a színészek egy jó sorozatszerepért, akkoriban meg karriertemetőnek számított a dolog.)

tarantino-hollywoodja.jpg

A film története nem túl bonyolult, egyszerű, jól követhető. Az operatőri munka (Robert Richardson) igen hangsúlyos, ugyanis ez mesél az utcaképekről, egy forgatás kulisszáiról, egy film vetítéséről, arról, hogyan élték az akkori emberek az életüket. Kevés az olyan beállítás, ami mindig ott van Tarantinonál, de van egy pár. Ilyen a lábak mutogatása. A lábfétises Tarantinotól ne is várjunk mást. A híres hátsó üléses beállításról nem is beszélve. Rátérve a film kérdéses és/vagy fontosabb részeire, elsőként a Bruce Lee-ügyre. Amikor kijött a film, hatalmas megrökönyödést váltott ki egy jelenet Shanonn Leenél, Bruce Lee lányánál. Szerinte ugyanis apja megjelenítése megszentségtelenítette a személyét, Bruce Lee nem is így viselkedett. Az a véleményem erről, hogy egyrészt Tarantino inkább csak a Lee által alakított karakterek jellemvonásait gyúrta egybe, és abból alakult ki a figura. Másrészt a Leet alakító színész, Mike Moh alakítására nem lehet panasz, bármennyire is furcsán lett megalkotva a jelleme.

A másik a Manson szekta. Tarantino csak egy rövid jelenet erejéig teszi be Charles Manson figuráját, nem nagyon foglalkozik vele. A követőire fókuszál, akik itt általánosságban fiatal 20-as/30-as lányok, meg néhány csávó. Egyszerű hippiknek vannak beállítva, ahhoz képest, hogy egy sorozatgyilkos szekta volt. Bár a film végén tolnak egy Tarantino-filmhez méltó vérfürdőt, nem is akárhogyan. A motivációjuk kivételes, úgy gyilkolnak, ahogy anno gyerekként a televízióban látták. Ez teljesen Tarantinora vall. Kifordítja önmagából a valóságot. Többet erről a részről nem is mondanék. Összességében ez egy élvezhető vígjáték-dráma. Akik pörgős párbeszédeket, idegfeszítő akciójeleneteket várnak, azok valószínűleg csalódnak, mert a Volt egyszer egy... Hollywood elüt a mester eddigi filmjeitől. Én mindenesetre nagy izgalommal várom a mester következő produkcióját. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood

Szólj hozzá!

Sam Hargrave: A Kimenekítés

hannlec 2020.05.13. 14:01

Avagy teljes magyar címén: Tyler Rake: A Kimenekítés. Íme, egy újabb hollywoodi akcióparádé. Ebben a sovány filmes időszakban már ez a kijelentés is valami. A Netflix kihasználva az alkalmat be is indította a saját kovácsműhelyét. A filmben a leginkább Thorként ismert Chris Hemsworth Tyler Rake-et játssza, akit azzal bíznak meg, hogy menekítse ki egy drogbáró fiát. Ez a történet. Csonkasága ellenére azonban bőven ad teret az akciókhoz, melyek jönnek is. És ütősek.

 

A filmet Sam Hargrave készítette élete első rendezéseként. David Leitch és Chad Stahelski után tehát a harmadik olyan kaszkadőr, aki rendezésbe fogott. A filmnek két igazi sztárja van, abból az egyik mindenképp ő. Zseniálisan bánik egyes snittekkel, és érezhető, hogy az akció a vérében van. Hargrave és operatőr társa, Newton Thomas Sigel felnőttek ahhoz, hogy képesek élethűvé tenni ezeket az elképesztő jeleneteket. Nem érződik az, ami megannyi más akciófilmnél, hogy a karakterek csak a levegőt ütik. A néző tökéletes szögből lát minden egyes ütést, lövést, melyekkel a karakterek egymás életére törnek. Persze, annak ellenére, hogy elsőfilmes rendező, azért meg kell jegyezni, hogy kaszkadőrként számos nagy produkcióból vette ki a részét. Például a Russo testvérek keze alatt, kikhez az utóbbi két Bosszúállók film is köthető. Hargrave, Leitch és Stahelski után, már a harmadik élő bizonyíték arra, hogy a modern akciófilm zsánerét a kaszkadőrök tartják sikeresen a vízszint felett. Hargrave olyan jeleneteket képes összehozni, hogy azokat még a legnagyobbak is megirigyelnék.

 

extraction.jpg

Itt jutunk el a második fényponthoz, aki maga a film főszereplője. Chris Hemsworth ugyanis ennyire még nem tette magát fizikailag oda semmihez. Hemsworth képes felnőni azokhoz az elvárásokhoz, amikre szükség van efféle jelenetek sikeres leforgatásához. Néha hosszú perceken át figyelünk egy-egy vágásmentes akciójelenetet, melyek elképesztő fizikai odaadást követelnek. Itt meg kell dícsérni az indiai színészt, Randeep Hoodát is, aki Hemsworthszel összehozza a film tán legütősebb akciójelenetét. Hemsworth tulajdonképpen megidézi azokat a 80-as évekbeli akciósztárokat, akiket hajdanán mindannyian annyira szerettünk.

 

Azonban a film sajnos korántsem tökéletes. Mint az akciófilmek legtöbbjénél, itt is a tinta volt a legbecsesebben őrzött kincs. A forgatókönyvíró (aki mellesleg a fiatalabbik Russo testvér, Joe), bár próbál mélyíteni a karaktereken egy-két csendesebb, társalgósabb jelenetben, ezeket sajnos nem igazán tudjuk átérezni. Hemsworthon kívül (de még nála sem teljesen), nehezen tudunk bárkivel is azonosulni, vagy legalább szorítani nekik. Így ezek a jelenetek, melyek a karakterek építésére szolgálnak, inkább felesleges altatásnak érződnek és egyetlen funkciójuk, hogy elvigyenek a következő akció helyszínére. Sok helyen a film visszatérő kritikája az eltúlzott erőszak volt. Nos..., erre csak annyit lehet mondani, hogy láttunk mi már embereket ennél erőszakosabban befőttes üvegeket is nyitni. A film semmivel sem erőszakosabb, mint egy átlagos 16 karikás akciófilm.

 

Összességében egy jó, de felejtős filmet láttunk. A Kimenekítés az a fajta film, amit 20 év múlva már senki nem fog nézni, de néhány akciójelenetére az emberek még mindig klikkelni fognak az interneten. Akciófilmek kedvelőinek ajánlatos, művészfilmek kedvelőinek kevésbé. Két dolog biztos: Sam Hargrave nevére innentől odafigyelünk és Chris Hemsworth Schwarzenegger babérjaira hajt. (Tóth Márk)

Címkék: Sam Hargrave A Kimenekítés

Szólj hozzá!

Autokatalitikus hurok az irodalomban

hannlec 2020.05.05. 09:49

Thomas A. Szlezák Homérosz c. könyve mintapéldája lehet az irodalomnépszerűsítő opusnak. A filológiát ebben olyan tematikus olvasatok egészítik ki, melyek a nem szakmai kérdésekkel foglalkozóknak is segítenek eligazodni a homéroszi (szöveg)világban. Richard Shusterman Pragmatista esztétika c. dolgozatában viszont szerepel egy izgalmas szembeállítás: „[…] túl korai lenne levonni azt a következtetést, hogy a populáris művészet egyetlen klasszikusa sem fog fennmaradni az esztétikai élvezetek tárgyaként. Könnyebb elképzelni, hogy egyesek megmaradnak, mint azt elhinni, hogy manapság is sokan olvassák Homéroszt puszta kedvtelésből.” Ez a Homéroszra vonatkozó valószínűtlenség, mondjuk, Szlezák említett könyvének fényében azért valamelyest árnyalható („az elemzések olyan olvasóknak szólnak, akik azt vallják, ma is lehetséges spontán irodalmi élvezettel befogadni a régebbi korok nagy költészetét”), ugyanakkor – érdekes módon – összefügghet a populáris irodalom egy korszakos tendenciájával. Vagyis a két pólus akár ki is békíthető vagy megfordítható, azaz a populáris alkotások „fennmaradhatnak”, a klasszikusok pedig „popularizálódhatnak”. A két jelenség pedig kölcsönösen erősítheti egymást.

 

3.JPG

Dan Simmons egészen kivételes Ílion-duológiája a legösszetettebb science fiction művek közé tartozik. Már az alapötlet, hogy a trójai háború áthelyeződik a távoli jövőbe és a Marsra, elég bizarrnak tűnik, és nyilvánvalóan magyarázatra szorul. Nos, mindez technológia kérdése. A földi világ radikális átalakítását követően a poszthumánok elhagyják a bolygót, egy bránlyuk segítségével összekötik Tróját a marsi Olympos Monsszal (a Naprendszer legnagyobb, 24 km magas kráterével és annak környékével), a kvantumteleportáció alkalmazásával pedig görög istenekként élnek tovább. Ez a kapcsolatrendszer azt eredményezi, hogy a krónikások adatvédelme ellenére a homéroszi világ lépten-nyomon átalakul, a háború többszörös eltérülése aztán az Iliász zárlatánál siklik ki véglegesen, Akhilleusz ugyanis Patroklosz halálát követően – Hektórral és a trójaiakkal az oldalán – az istenek ellen fordul. Simmons műve tehát továbbfűzi-átépíti azt a hagyományt, amely őt magát is lehetővé tette.

 

Számos bravúros ötlet, melynek olvasása során sokan talán nem is tudatosítják, hogy mindez egy alternatív Földön és Marson játszódik. Erre a monumentális regény egyik szála utal implicit módon, mégpedig az, amelyik egy Ardis Hall nevű helyszínen veszi kezdetét, s melynek egyik szereplője egy Ada nevű hölgy. Vagyis egyértelművé válik az olvasók egy része előtt, hogy Dan Simmons alkotása Vladimir Nabokov Ada című regényének egyfajta folytatása. A Földön maradt, régi értelemben vett emberi kolóniák (Simmons nabokovi kifejezésével élve „ódivatú emberek”) egy torinói lepelnek keresztelt rugalmas médiumon keresztül követhetik – mintegy élő közvetítésben – a trójai háború eseményeit. A poszthumán technológiával ily módon a görög istenek előállíthatóvá válnak, melyet a lepelmédium a virtuális valóság elvén tálal, egyetlen adatfolyammá olvasztva össze szimulációt és interdimenzionális valóságot. Ebben a jövőbeli (alternatív) világban tehát – a Burning Man fesztiválok mellett – Homérosz eposzának transzmedializálása lesz a kitüntetett szórakoztató mű(világ).

 

De tökéletesen világos az előbbiek fényében, hogy Dan Simmons alkotásának Homérosz mellett a másik kötelező intertextusa Nabokov Adája. Ha ezek után „puszta szórakozásból” kézbe vesszük Homéroszt, olvasás közben nehéz lesz szabadulni a simmonsi ötletektől. De talán nem is szükséges, hiszen az eposzok filológiai érdekű megközelítését jótékonyan kiegészíthetik a regénytechnológiai beszivárgások. Azok a megoldások (Héphaisztosz szerkezeteitől a moraveceken át a poszthumán lényekig), melyek ismét élvezetessé tehetik az antik mű olvasását. Közben pedig feltehető az a kérdés is, hogy a háromszög másik két tagja nincs-e valamilyen kapcsolatban egymással. A figyelmes olvasó felidézhet egy ide vonatkozó részt a Nabokov-regényből, annak is a végéről, melyben Van dühében a következőképpen szólítja meg az őt elhagyni készülő lányt: „Igazság Kastélya, Fény Kastélya! […] Trójai Heléna, Ardisi Ada!” Ennek sokan nem tulajdonítanának jelentőséget, de azok, akik olvasták Dan Simmons Ílionját, felfigyelnek rá, és az Adát annak előzményeként (is) fogják érteni a szépségek egymásba játszása mentén. Az ehhez hasonló körök egybefogják azokat a műveket, melyek egymás nélkül is tökéletesen élvezhetőek, de így talán megsokszorozódhat a hatásuk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a sci-fi képes újraalapozni az antik és a klasszikus olvasmányok iránti érdeklődést. (H. Nagy Péter)

Címkék: Nabokov Dan Simmons Ada Iliász Homérosz Ílion Thomas A. Szlezák

Szólj hozzá!

Wagner – WW

hannlec 2020.04.29. 13:48

Úgy jött ki a lépés, hogy az HBO éppen a karantén ideje alatt adja a Westworld harmadik évadát. Az ötödik epizódban (Genre) van egy-két akciójelenet, melyekben a zenei hatás miatt növekszik a komplexitás. Például amikor Dolores (Evan Rachel Wood) és Caleb (Aaron Paul) autóval menekülnek, és tüzet nyitnak az üldözőikre, egy olyan operarészlet csendül fel, amely a zene- és filmtörténetben ikonikusnak számít. Aligha van jelképesebb találkozása a klasszikus zenének és a filmbeli akciónak, mint az Apokalipszis most inváziós jelenete. Coppola filmjének elhíresült részében egy helikoptertámadás alatt a következő párbeszéd zajlik. Kilgore ezredes (Robert Duvall), miután a szörfözésről konzultál egyik beosztottjával, így szól: „A kelő nappal a hátunk mögött szállunk még egy mérföldet, aztán jöhet a zene.” A zene? – kérdez vissza a szörfös srác, a válasz pedig így hangzik: „Igen, Wagnert játszunk. A sárgák összeszarják magukat, a fiaink meg imádják.” Majd az ezredes kiadja a parancsot: „Jöhet a pszicho háború. Hadd szóljon!” És indul A valkűrök lovaglása, melynek dallamaira a támadók letarolják a vietnami partszakaszt. Aztán a gyalogsági harc után a beszéd ismét a szörfözésre terelődik.

 

ww.jpg

 

Hosszan lehetne elemezni ezt a jelenetet, hiszen egyrészt a vietnami háborút groteszk szituációk sorozataként mutatja be, másrészt tükröt tart azok elé, akik a háborút – könnyelműen – szórakozásnak gondolják, de most ennek az emblematikus megoldásnak az utóéletére koncentrálunk. A Bőrnyakúak című filmben van egy jelenet, amely ide passzol. Az Öböl-háború idején az egyik alakulat, a 22-es osztag készül a bevetésre. Amikor a CBS Híradó tudtul adja, hogy Irak elfoglalta Kuvaitot, s az utóbbi nagykövete segítséget kér az USA-tól, elhangzik a várt mondat: „Mehetünk háborúzni”. Egy hirtelen vágással a moziteremben találjuk magunkat. A fiúk az Apokalipszis most című filmet nézik, éppen a helikoptertámadásnál tartanak. Mindenki a Wagner-részletet dúdolja, és lelkesen imitálja a színészek mozdulatait. Egyszóval harci szellem uralkodik a nézőtéren. A jelenet érdekessége, hogy mediális megkettőződésre épül: Sam Mendes filmjében Coppola alkotásának egy részlete pörög fekete-fehérben, melynek snittjeit mi is együtt nézhetjük a 22-esekkel. A mozinak aztán hirtelen vége szakad, s a hangszórókból elhangzik a parancs: „Harcra fel, katonák!”

 

Számos filmben szerepel még ez a betét, például hallhatjuk az Arthur-trilógia 2. részében, a Rango című animációs mesterműben, vagy a Minyonokban, de még a Bátor, a gyáva kutya című rajzfilmsorozatban is előkerül. Felcsendül továbbá a Wagner-motívum Luc Besson kultikus filmjében, A nagy kékségben is. A Westworld szóban forgó epizódját Luc Besson alkotásaival egyébként David Bowie popklasszikusa, a Space Oddity is összeköti, amely a Valerian és az ezer bolygó városa elején hangzik el, a WW-ben pedig az autósjelenet után egy kültéri jelenetben, és olyan hangszerelésben, mintha a Michael Nyman Band vagy a Balanescu Quartet játszaná. A kilassított képekkel együtt ez így nagyon stílusos. Wagner pedig valószínűleg úgy kerül a képbe, hogy Caleb beszivárgó emlékein keresztül felidézhet egy katonai konfliktust, és mivel a szereplő drog hatása alatt van, a zene téríti vissza a fegyverhasználathoz. Az ötödik epizódban ily módon kulcspozícióba kerül a zene, és az egyes jeleneteket összevarrja a filmtörténet különböző pontjaival. Ugyanakkor az említettek nélkül is működik az akciósorozat, ebben az esetben viszont a néző belefeledkezhet a látványvilágba. A Westworld áramvonalas képeit azonban funkcionálisan egészítik ki a hangok. (H. Nagy Péter)

Címkék: Westworld

Szólj hozzá!

Egy pápa meg egy másik = A két pápa

hannlec 2020.04.06. 09:25

A kritika apróbb spoilereket tartalmaz!

Nemigen fordult elő, hogy olyan pápáról forgassanak filmet, aki még él és tevékeny. A két pápa dokumentumfilm-jellegű alkotás. Nemcsak a történet (Anthony McCarten műve), hanem az operatőri munka (César Charlone) tekintetében is, amely néhol kézi kamerás felvételeket mutat a pápa életéből egy összejövetelen, vagy egy tévéfelvételen keresztül láthatjuk a pápa miséjét. 

A forgatókönyv meglehetősen érdekesen bánik egy-két témával. Igaz, hogy néhány dolgot ferdít (például Bergolio bíboros lemondását), de engem sokkal inkább aggasztott az, hogy Ratzingert, pontosabban XVI. Benedeket hogyan mutatják be mint pápát. Vagyis pontosabban hogyan nem, mert a megválasztása utáni éveket átugorjuk, és csak a lemondása előtti utolsó évébe nyerünk betekintést. Az, hogy megemlítenek olyan témákat, mint a papi gyermekbántalmazás, érdekes ív lett volna, viszont az alkotók ezzel nem kezdenek semmit, ami elkeserítő, mert ez a téma nagyon fontos, főleg a mai világban.

a_ket_papa.jpeg

Viszont a film ügyesen bánik a két pápa karakterével. Az elején Bergolio lemondására mondja azt Benedek pápa, hogy megalkuvás, és hogy ezzel az egyházat teszi ki támadásoknak. Amikor viszont a pápa akar lemondani, akkor Bergolio bíboros mondja neki ugyanezeket a szavakat. Ez a „pálfordulás” ügyes forgatókönyvi húzás volt szerintem. A két pápa közötti elvi ellentéteket – a szentségek kiszolgáltatásáról, a homoszexuálisokról – élesen mutatja be a film. 

A történet Bergolióra, a mostani Ferenc pápára koncentrál. Az ő életéből láthatunk visszaemlékezéseket, amelyek számomra kissé felemásak. Tetszett például, amikor azt mutatták be, hogyan lett ő pap, viszont az argentin katonai diktatúrát bemutató rész túl hosszú volt. Az utána következő száműzetés viszont hatásosan árnyalta a karakterét. A fiatal Bergoliót játszó Juan Minujín fantasztikusan játszotta a meggyötört apátot.

Ha már a szereplőknél tartunk, akkor kiemelném, hogy a két főszereplő, Jonathan Pryce (Ferenc pápa) és Anthony Hopkins (Benedek pápa) nagyon eltaláltak. Kinézetükben teljesen hasonlítanak az igazi pápákhoz, a távoli beállításoknál igen szembeötlő a hasonlóság. Hopkins erős alakítást hoz Ratzinger szerepében. Vannak meglepő és feszült pillanatai, amelyekben igazán ki tud teljesedni. Ugyanez elmondható Jonathan Pryce alakításáról is, nála több az erős érzelmi megnyilvánulás, és ettől lesz igazán élvezhető a játéka.

A film humora is igen szerteágazó. Bergolio szarkasztikus humora nagyon jól áll a filmnek. A popkultúra iránti rajongásukat fejezi ki, amikor Bergolio ABBÁ-t dúdol, vagy hogy Benedek Rex felügyelőt néz gyermeki rajongással. A film zeneileg is inkább bizonyos kulturális hatásokra utal. Hallhatjuk az ABBA Dancing Queen c. slágerét, vagy a Bella Ciaót, amely egy olasz partizándal, és elég mély nyomot hagyott az olasz kultúrában. A zene, amelyet Bryce Dessner szerzett, korántsem véletlenül főként latin-amerikai dallamokat tartalmaz.

A film alapja igaz történet, de a filmbéli találkozó nem történt meg. Inkább drámaivá teszi az egészet, próbálja befogadhatóbbá tenni a valóságot az átlag nézőnek szerintem.

Egészében nézve ez a film elég érdekes képet mutat be az egyházról, a pápa személyéről. Azoknak ajánlom A két pápát, akiket érdekel a vallás, a teológia és az egyház működése, illetve kedvelik az életrajzi filmeket. (Csongrádi Ábel)

Címkék: A két pápa

Szólj hozzá!

A megtört föld-trilógia világa III.

hannlec 2020.03.28. 17:11

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

 

Jemisin trilógiája jó példa arra is, hogy egy fantasynek poétikai értelemben sem kell okvetlenül konzervatívnak lennie. A megtört földet nemcsak az aprólékosan átgondolt világépítés és a gördülékeny cselekményszövés miatt lehet dicsérni, hanem a történetszövés logikáját alapvetően meghatározó narratív eljárások miatt is. Már a felütés sem mindennapi: „Kezdjük a világvégével” – mondja a narrátor (Az ötödik évszak, 7), akinek kilétére csak jóval később derül fény. Akárcsak arra, hogy mi van az események hátterében, miért vetett véget egy titokzatos férfi a világnak, ki volt a mellette megjelenő szoborszerű lény stb. A narrátor fokozatosan adagolja az információkat; az olvasó nem tud többet, mint a fő nézőpontkarakter(ek). Emiatt kezdetben talán nehezen áll össze a kép az olvasóban, de az információk visszatartásának megvan a magyarázata: Alabástrom szándékosan nem árul el mindent Szienitnek, ám – mint az később kiderül – azért tesz így, mert védeni akarja Szienitet.

 

a_megtort_fold_iii.png

Nemcsak Szienitnek kell alapvető információkat nélkülöznie, Rezdületlen lakói sem tudnak sokkal többet arról, hogy milyen erők mozgatják a világukat. A világ múltjáról ugyan árulkodnak a fennmaradt történelmi nevek (Az ötödik évszak, 260), ezek azonban már leváltak az eredeti kontextusukról, és legfeljebb annyi tudható róluk, hogy egy letűnt civilizációhoz, a holtcivekhez tartoztak. Megtudjuk továbbá, hogy a krónikások tudása is hiányos a holtcivekkel kapcsolatban, az információk egy része ugyanis elveszett, mivel a hordozó nem volt eléggé időtálló (Az ötödik évszak, 295). Részben ennek tudható be, hogy bizonyos ismeretek mítoszként maradtak fent. Ezek közül a legfontosabb az a mítosz, amely szerint Földapa elveszítette egyetlen gyermekét, és emiatt bosszúból kataklizmákkal sújtja a Föld lakóit. Csak jóval később tudjuk meg, hogy itt valójában egy fizikai jelenségről van szó: a gyermek elvesztése a Hold elvesztését jelenti (Az obeliszkkapu, 86), s a Hold távolodása az, ami instabillá tette a Föld szeizmikus aktivitását. Ahogy haladunk előre a történetben, tudomást szerzünk arról is, hogy mi okozta a Hold elvesztését, sőt arról is, hogy hőseink mit tehetnek az eredeti állapot visszaállítása érdekében.

 

Vajon miért nem tudják Rezdületlen lakói, hogy milyen törvények irányítják a világukat, ha lépten-nyomon annak látható nyomaiba ütköznek? Egyszerűen csak megállapítják, hogy a holtcivek által hátrahagyott dolgok régiek, és beismerik, hogy nem tudják, ezek milyen célt szolgáltak (Az ötödik évszak, 264, vagy az obeliszkek). Mindez elsősorban azzal magyarázható, hogy miként látják a világot, azaz milyen mítoszokat fogadtak el valósnak. Kultúrájuk mindenekelőtt azt tanítja nekik, hogy a földdel törődjenek, mert onnan jön a veszély, és ne az éggel (Az obeliszkkapu, 163). Az ég szemlélését felesleges luxusnak tartják, és éppen emiatt nem veszik észre, hogy a kettő – a föld és az ég – összefügg egymással. Ha fel is merül a kettő egymásra vonatkoztatása, az is ironikusan történik: „Lemeztektonika az égboltra vonatkoztatva” – jegyzi meg az egyik szereplő (ld. Az obeliszkkapu, 75). Holott, ha időben ráébrednek a jelenség valódi magyarázatára, akkor a katasztrófák jelentős részét elkerülhették volna. Innen nézve Rezdületlen balsorsa nem egyszerűen a kedvezőtlen geológiai körülményeknek köszönhető, hanem annak, hogy lakói nem kérdőjelezik meg azt, amit a hagyomány tanít nekik. Rezdületlenben az igazságok – szó szerint – kőbe vannak vésve (Az obeliszkkapu, 163). Ezek azonban hamis igazságok, amit az is alátámaszt, hogy a kőtáblákat többször is átírták (A megkövült égbolt, 242). Jemisin ragyogóan mutatja meg, hogy mivel jár, ha vakon követjük a hagyományt.

 

A harmadik kötethez érve egyre hangsúlyosabbá válnak a sci-fi-elemek. Bár a fantasy és a sci-fi egymáshoz való viszonya meglehetősen összetett kérdés, annyit azért tudhatunk erről, hogy míg a fantasy általában egy olyan világot mutat be, amely saját (a miénktől eltérő) törvényszerűségekkel rendelkezik (van például mágia), addig a sci-fi az általunk ismert törvényszerűségeket extrapolálja. A sci-fi-elemek megszaporodása (a technoblabla helyenkénti megjelenése a harmadik kötetben ennek csak az egyik, ugyanakkor nyilvánvaló jele) ellenére Jemisin trilógiája mégsem vált teljesen műfajt, ugyanis megőriz bizonyos, fantasyre jellemző elemeket. Ilyen például az, hogy a Földre mint élőre tekint. „A Föld él. Tényleg” – hangzik el a második kötetben az egyik szereplő szájából (Az obeliszkkapu, 135). A harmadik kötetben pedig mindez már tényként jelenik meg (A megkövült égbolt, 190–191, 293). Talán ez az egyetlen olyan mozzanat a trilógiában, amire nem kapunk racionális magyarázatot – nyilván nem véletlenül. Egyes teoretikusok (pl. Brian Attebery) szerint a fantasy műfajának egyik fontos jellemzője, hogy kapcsolatot létesít a mai olvasó világa és egy mitikus kor világszemlélete között. A földhöz (a Földhöz), illetve az elemekhez fűződő viszony hangsúlyozása pontosan ezt a szerepet töltheti be a trilógiában. Élet és föld harca ugyanakkor mitikus konnotációktól mentesen is megjelenik (ld. Az obeliszkkapu, 65), ami szintén hozzájárul a trilógia fantasyszerű és sci-fiszerű oldala közötti sajátos – de nagyon termékeny – feszültséghez.

 

Ugyanakkor az írónő azt is tudja, hogy nem kell feltétlenül mindent megmagyarázni. Jó, ha maradnak nyitott kérdések, amelyeket az olvasónak magának kell megválaszolnia. Például egy idő után kiderül, hogy mi van a világ másik felén, az azonban nem, hogy az emberek ezt miért nem tudják (Az obeliszkkapu, 130). Felmerül tehát a kérdés: miért nem mennek oda? Nem találunk erre konkrét választ a trilógiában, de valószínűleg azért, mert nincs megfelelő járművük: repülni nem tudnak, a tenger pedig – a földmozgások miatt – kiszámíthatatlan és veszélyes. Vagy egy másik kérdés: mit árul el a világról az, hogy mit és milyen célból olvasnak a szereplők (s hogy egyáltalán ki tud olvasni)? Szienit az egyik jelenetben egy ponyvaregényt olvas, és nem rejti véka alá, hogy örömét leli ebben a bűnös élvezetben.

 

Jemisin trilógiája történelmet írt azzal, hogy mindegyik kötete külön-külön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, amit fantasztikus irodalmi művek kaphatnak, a Hugo-díjat. A világépítés átgondolt és komplex jellege, a történetszövés mesteri módja, valamint a felvetett kérdések aktualitása mind-mind arról tanúskodnak, hogy ez az elismerés teljes mértékben megérdemelt. (Keserű József)

 

Címkék: agave Az ötödik évszak N. K. Jemisin

Szólj hozzá!

A megtört föld-trilógia világa II.

hannlec 2020.03.27. 08:17

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

 

A kritika dicsérte Jemisin trilógiájának világépítését, de a világépítés önmagában még nem garancia arra, hogy egy könyv jó, illetve sikeres lesz. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen történetet mesél el az ember az adott világban. Az írónő a WIRED25-ön tartott előadásában éppen ezért arra is kitért, hogy miért fontosak a történetek. A következőket mondta: „A történetek számítanak: 1) Mert a fikcionális világépítés nem más, mint a mítoszteremtés egy módja, amelynek révén képesek vagyunk megfigyelni, hogy ezek a mítoszok milyen hatást gyakorolnak a valóságra. 2) Ha egyszer megértettük, hogy egy mítosz hogyan működik a fikcióban, egyúttal azt is látni fogjuk, hogy ez a folyamat miként működik a társadalmunkban. 3) Ha pedig megértjük a folyamatot, képesek leszünk befolyásolni azt. A fikcióban, és talán másutt is.” Jemisin szerint a világunk és a fantasyk másodlagos világai egyaránt mítoszokat követnek (illetve mítoszokon alapulnak), amennyiben mítosz alatt olyan konstrukciókat értünk, amelyeket a társadalom valamiért meghatározónak fogadott el. A másodlagos világok kreált mítoszai arra mutathatnak rá, hogy a mi társadalmunk mítoszai is kreáltak, s ennélfogva felülvizsgálhatóak, sőt akár le is cserélhetők. Jemisin előtt kevesen fogalmazták meg ennyire frappánsan, hogy mit is jelent a fantasyben rejlő forradalmi potenciál.

 

a_megtort_fold_ii.jpg

A társadalom konstrukciójellege A megtört föld-trilógia világában több szinten is hangsúlyozódik. Számos fantasyvilághoz hasonlóan ebben a világban is kasztokba sorolódnak az emberek, ugyanakkor a kaszthoz tartozás nem feltétlenül definitív. Más szóval megvan a lehetőség arra, hogy valaki más kaszthoz tartozzon, mint korábban (így lesz például a harmadik kötetben a krónikás Danelből tábornok). Megfigyelhető ez a nevek változásában is: ha valaki elhagyja azt a közt (vagyis közösséget), ahol korábban élt, és egy új közhöz csatlakozik, akkor felveszi annak a köznek a nevét. Ugyanakkor nemcsak a köz- és kasztnevek változhatnak, hanem a „keresztnevek” is. Erre a legjobb példa maga a főszereplő, akinek három neve is van, ami csak részben magyarázható azzal, hogy az írónő így akarta manipulálni az olvasóit, akik sokáig nem tudják, hogy az első kötet három fő nézőpontkaraktere (Damaya, Szienit és Essun) ugyanaz a személy. Arról is szó van, hogy a három ént tényleg egy világ választja el egymástól. Ugyanakkor akadnak olyan szereplők is, akiknek a neve ugyan nem változik, ők maguk azonban igen (pl. Schaffa, ld. Az obeliszkkapu, 140, illetve Nassun, ld. A megkövült égbolt, 236). Speciális esetet képez a kőfalók viszonya a saját nevükhöz, ők ugyanis nem emlékeznek az eredeti nevükre, ezért mindegy nekik, hogy hívják őket.

 

Az az intenció, hogy más nézőpontból tekintsünk a megszokottra, különösen olyan kérdések esetében lesz nyilvánvaló, mint a szexualitás, az erőszak vagy a rabszolgaság. A trilógia világában a szexualitás terén olyan normák vannak érvényben, amelyeket a legtöbb mai társadalom nem tart elfogadottnak, illetve normálisnak (ilyen például a homoszexualitás, az édeshármas vagy a tenyészszex). Természetesen nem arról van szó, hogy Jemisin szerint a szexualitás ezen formái jobbak vagy alapvetőbbek lennének, mint az elfogadottak. Hanem arról, hogy a szexualitás ilyen jellegű ábrázolásával lehetőség nyílik rákérdezni arra, hogy a világunkban miért éppen az számít szexuális téren normának, ami. Ugyanez a kérdés még drasztikusabban bukkan fel az erőszak ábrázolása kapcsán. A trilógiában az erőszak legkülönbözőbb formáival találkozunk (gyermekkínzás, gyerekrablás, gyerekgyilkosság stb.), de ezek megjelenítése sem öncélú. Csak egyetlen példát kiemelve: amikor Szienit megöli fiát, Korundot, tettét azzal indokolja, hogy inkább a halál, mint a rabszolgaság (Az ötödik évszak, 341, Az obeliszkkapu, 88). Hasonló történik Toni Morrison egy megtörtént esetet feldolgozó regényében, A kedvesben is. Amellett, hogy mindkét esetben súlyos morális kérdésekkel kell szembenéznünk (nemcsak a szereplőknek, de nekünk, olvasóknak is), egyúttal arról is elgondolkodhatunk, hogy mi kellene ahhoz, hogy egy olyan világban éljünk, amelyben anyák nem kényszerülnek ilyen borzasztó tettek végrehajtására.

 

Hasonlóképpen több lehetőséget kínál a trilógia arra is, hogy eltöprengjünk a kulturális különbözőség kérdésén. A főhős, Essun egy olyan népcsoport tagja, amelyet a társadalom megbélyegez. A megbélyegzés alapja, mint utaltam rá, az orogének másságában, illetve e másságtól való félelemben keresendő. Rezdületlen társadalma az orogénekre nem egyénekként tekint, hanem egy népcsoport képviselőiként. A megfelelő nevelésükre létrehozott intézményben, a Fulkrumban is azt tanítják, hogy az orogének „egyek és ugyanazok. Bármelyikük bűne mindegyiküket bűnössé teszi.” (Az obeliszkkapu, 257) Akárcsak a ma is létező vagy múltbeli társadalmak némelyikében, itt is azt láthatjuk, hogy az alárendelt helyzetbe került népcsoport tagjait megfosztják alapvető személyiségjogaiktól („nincs joguk mérgesnek lenni, igazságot követelni, megvédeni a számukra kedves dolgokat” Az ötödik évszak, 324), sőt nem is tekintik őket embernek, csupán eszközöknek. Mindez a nyelvhasználatban is tükröződik: az orogénekre az orogén kifejezés helyett előszeretettel alkalmazzák a rogga szót, ami sértő jelentést hordoz: „Ha valaki roggának nevezi magát, az olyan mintha szarkupac lenne a neve. Olyan, mint egy pofon. Kinyilatkoztatás – de hogy mié, azt nem tudod.” (Az ötödik évszak, 207) De nem is kell a rogga szót használnia annak, aki meg akarja bélyegezni az orogéneket; egyéb nyelvi eszközök is vannak ennek kifejezésére: „[Jija] Soha nem mondja ki az o vagy az r betűs szót. Mindig csak hozzád hasonlók, a te fajtád és az a népség.” (Az obeliszkkapu, 94)

 

A kulturális elnyomás kérdése mélyen áthatja a trilógia világát. Nemcsak az orogének kapcsán bukkan fel, hanem egy valaha élt népcsoport, a niszek kapcsán is. A trilógia zárókötetéből, A megkövült égboltból megtudjuk, hogy egykor létezett egy fejlett civilizáció, Szil Anagiszt, amely hatalmát fokozatosan az egész világra kiterjesztette. A szilanagisztek e terjeszkedés során kerültek kapcsolatba a tőlük sok mindenben különböző niszekkel. „A niszek máshogy néztek ki, máshogy viselkedtek, mások voltak – viszont minden csoport különbözik a többitől. Önmagában a különbözőség soha nem elég ahhoz, hogy problémákat okozzon. Szil Anagiszt már több mint egy évszázaddal [korábban] bekebelezte a világot, az összes város Szil Anagiszt volt. Az összes nyelv szilanagiszt lett. Azonban senki sem olyan rémült, és senki sem olyan különös a félelmeiben, mint a hódítók. Sorra gyártják az árnyakat, halálra rémülnek attól, hogy az áldozataik egy nap megfizetik nekik, amit tőlük kaptak...” (A megkövült égbolt, 164–165) Ennek a félelemnek köszönhetően terjed el a szilanagisztek körében, hogy a niszek néhány fizikai tulajdonsága megrontja az egészséges szilanagiszteket. „Talán olyan suttogásokkal vette kezdetét az egész, hogy a niszek fehér írisze miatt romlott meg az emberek látása, jöttek létre ferde hajlamok, és hogy a kettéhasított nisznyelv képtelen az igazmondásra. Az ehhez hasonló gúnyolódás előfordul, kulturális elnyomásnak nevezik, azonban a dolgok még rosszabbra fordultak. A tudósok könnyen hírnevet és elismerést szerezhettek maguknak az olyan megállapításokkal, hogy a niszek szenziája alapvetően különböző – valahogy érzékenyebb, aktívabb, kevésbé szabályozott, kevésbé civilizált –, és hogy ez képezi varázslatos különcségük forrását. Ez volt az, ami miatt nem ugyanolyan fajta emberekké váltak, mint mindenki más. Egy idő után: nem annyira emberivé, mint mindenki más. Végül: egyáltalán nem voltak már emberek.” (A megkövült égbolt, 165) A szilanagisztek a rasszizmus gyakorlatát működtetik, amikor a másik népcsoportot annak eltérő fizikai tulajdonságai (fehér írisz, hasított nyelv) miatt tekintik előbb más fajnak, majd fosztják meg őket ember mivoltuktól. E folyamat során különböző fikciókat gyártanak elképzeléseik alátámasztására, ami aztán legitimálja számukra a niszek leigázását és kiirtását. A niszekről szóló szövegrész nemcsak az események szempontjából bír kiemelt jelentőséggel, hanem egyfajta mise en abyme-ként is működik, hiszen nagyon hasonló folyamat játszódik le az orogénekkel kapcsolatban is, ráadásul az egész mechanizmus kísértetiesen emlékeztet valós világunk egyes eseményeire. A megtört föld világa számos vonatkozásban a mi világunkra reflektál, a rasszizmus kérdése csupán az egyik (de egyáltalán nem mellékes) ezek között. (Keserű József)

Címkék: agave N. K. Jemisin Az obeliszkkapu

Szólj hozzá!

A megtört föld-trilógia világa I.

hannlec 2020.03.26. 12:24

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

 

A San Francisco-i WIRED25 fesztiválon tartott előadásában (megtekinthető itt), amelynek témája a fantasyvilág-építés volt, Nora K. Jemisin amerikai fantasyíró számos érdekes szempontot vetett fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan működik és mire jó a fantasy. Az előadás során – a világépítés szintjeiről szólva – többek között különbséget tett makroszint (a világ fizikai környezete) és mikroszint (kultúrák megalkotása) között. Ez a különbség ugyan nem újkeletű, de Jemisin kifejezetten arra a kérdésre hívta fel a közönség figyelmét, hogy a makrovilág hogyan hat vissza a mikrovilágra. Nézzük meg a szerző háromszoros Hugo-díjas trilógiáját, A megtört földet először ebből a szempontból!

 

A történet egy Rezdületlen (az eredetiben: Stillness) nevű kontinensen játszódik, amelynek az egyik – a történet szempontjából is meghatározó jelentőségű – tulajdonsága, hogy ismétlődő kataklizmák (vulkánkitörések, cunamik stb.) és állandó szeizmikus aktivitás jellemzik. (A név tehát ironikus.) Ezek a katasztrófák időről időre úgynevezett ötödik évszakokat idéznek elő, amelyeknek azonban – mint a megnevezés is jelzi – nincs közük az általunk (lassan már csak történelemkönyvekből, illetve a zenetörténetből) ismert négy évszakhoz. Az ötödik évszakok olyan neveket viselnek, mint Fullasztó évszak, Savas évszak, Forrongó évszak stb., rövid leírásuk megtalálható mindhárom kötet függelékében. A történet – mint arra az első kötet címe (Az ötödik évszak) is utal – éppen egy ilyen évszak bekövetkezésekor veszi kezdetét. Az ötödik évszakok természetével Rezdületlen minden lakója tisztában van; a mostaninak azonban az kölcsönöz drámaiságot, hogy a jelek szerint ténylegesen a világ végét fogja jelenteni. Ennyit a makroszintről, és most térjünk át a világ mikroszintjére!

 

a_megtort_fold_i.jpgMilyen lehet az élet egy olyan kontinensen, amelyet folyamatosan katasztrófák sújtanak? Mi jellemezheti annak lakóit? A mikroszint kidolgozásakor Jemisin abból az alapfeltevésből indulhatott ki, hogy a fizikai világ jellemzői visszahatnak a benne élők viselkedésére, sőt az egyes élőlények tulajdonságaira is. Megtudjuk például, hogy az ötödik évszakok bekövetkezése során megváltozik az állatok viselkedése, ami a környezeti viszonyokhoz történő adaptációval magyarázható. A világ működése természetesen nemcsak az állatokra van hatással, hanem az emberekre is, hiszen ők is a természet részei. Rezdületlen lakóinak nem pusztán a viselkedését, de némelyikük tulajdonságait is alapvető módon határozza meg az, ahogyan a világuk működik. A trilógiában orogéneknek nevezik azokat az embereket, akik a szenzelés képessége révén érzékelni tudják a föld szeizmikus mozgásait, sőt képesek azt befolyásolni is. A szenzelés alapja azonban nem egyszerűen a mágia, ahogyan azt a fantasykben megszokhattuk. Jemisin igyekszik tudományos alapokra helyezni a világban működő varázslatot. A Hetedik Egyetem egyik tudósának feljegyzéséből megtudjuk, hogy az orogének agytörzsének aljánál található egy páros szerv, a szenzia, amely lehetővé teszi számukra a szeizmikus mozgások és a légköri nyomás érzékelését (Az ötödik évszak, 266).

 

Az orogének szerepe tehát óriási a túlélés szempontjából. Többször is elhangzik, hogy ha nem lennének orogének, akik képesek visszafojtani a földmozgásokat, akkor az emberiség már régen kihalt volna. Sajnos azonban az orogének nemcsak mérsékelni tudják a katasztrófát, hanem – amennyiben nem képesek uralni szenziájukat – képesek azt előidézni is. A trilógiában több balesetről is olvashatunk, amelyek egy részét olyan orogén gyerekek okozták, akik nem voltak tisztában a képességeikkel. Ezzel magyarázható, hogy miért bánnak úgy az orogénekkel ebben a világban az orogéniára képtelenek (a tompák), ahogy. Az orogének mássága félelmet ébreszt a tompákban, akik emiatt gyakorlatilag rabszolgaságba taszítják az orogéneket. A Második Jumenészi Krónikatanács nyilatkozata az Orogéniával Sújtottak Jogairól címet viselő dokumentum ezt nyíltan ki is mondja: „Helyzetünk teljes mértékben összefonódik Rezdületlen fizikai sértetlenségével – a hosszú távú túlélés nyilvánvaló érdekében. E föld fennmaradása különösképp függ a szeizmikus egyensúlytól, és a természet egyik parancsoló törvénye miatt csak az orogéniával rendelkezők tudják ezt biztosítani. Ezért ha csapást mérünk a szolgalétükre, csapást mérünk magára a bolygóra is. Emiatt úgy határozunk, hogy bár az orogének némi hasonlóságot mutatnak velünk, akik, ellentétben velük, jó és egészséges vérvonallal büszkélkedhetünk, és bár jól kell velük bánnunk a szolgák és a szabadok érdekében is, az orogén képesség minden szintjére úgy kell tekinteni, hogy az semmissé teszi az önálló személyiséget. Jogosan tekintjük és kezeljük őket alsóbbrendű és alárendelt fajként.” (Az obeliszkkapu, 204)

 

Ahelyett tehát, hogy a „mágikus” képességgel rendelkező orogének lennének ennek a világnak az urai, ők lesznek a világ (és a benne élő emberek) rabszolgái. Mindez azzal magyarázható, hogy Rezdületlenben az orogének és a tompák mellett létezik egy harmadik csoport is, az őrzők, akiknek legfontosabb tulajdonsága, hogy képesek uralmuk alá vonni az orogéneket. Bár úgy tűnik, hogy ez alapján az őrzők a világ igazi urai, mivel „[u]ralják az embereket, akik képesek uralni a természeti katasztrófákat” (Az obeliszkkapu, 165), valójában ez nem így van. Csak fokozatosan derül ki, hogy még az őrzők is alá vannak vetve egy náluk nagyobb hatalomnak (a hangolóknak vagy kőfalóknak), akik viszont alá vannak vetve a világ törvényszerűségeinek (így a kör bezárul). Jemisin nemcsak rendkívüli következetességgel gondolja végig, hogy milyen hatással van a világ makroszintje a mikroszintre, valamint hogy a mikroszint ennek köszönhetően hogyan épül fel, hanem szembeszáll a fantasy néhány kőbe vésett szabályával is. Először is magyarázatot ad a mágia működésére. Másodszor pedig az emberi szereplők fölé olyan hatalmakat rendel, amelyek bár nem emberiek, isteninek, de még csak mágikusnak sem tekinthetők (mint a fantasyk nagy részében), hiszen ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a világ törvényeinek, mint az emberek. Mivel A megtört föld-trilógia világának kulcsa maga a Föld, amely csak saját törvényszerűségeinek (azaz a fizikai törvényeknek) engedelmeskedik, ezért Jemisin három regényét nevezhetjük akár geológiai fantasynek vagy egyszerűbben geofantasynek is. (Keserű József)

Címkék: agave N. K. Jemisin A megtört föld

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása