FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!
A kritika dicsérte Jemisin trilógiájának világépítését, de a világépítés önmagában még nem garancia arra, hogy egy könyv jó, illetve sikeres lesz. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen történetet mesél el az ember az adott világban. Az írónő a WIRED25-ön tartott előadásában éppen ezért arra is kitért, hogy miért fontosak a történetek. A következőket mondta: „A történetek számítanak: 1) Mert a fikcionális világépítés nem más, mint a mítoszteremtés egy módja, amelynek révén képesek vagyunk megfigyelni, hogy ezek a mítoszok milyen hatást gyakorolnak a valóságra. 2) Ha egyszer megértettük, hogy egy mítosz hogyan működik a fikcióban, egyúttal azt is látni fogjuk, hogy ez a folyamat miként működik a társadalmunkban. 3) Ha pedig megértjük a folyamatot, képesek leszünk befolyásolni azt. A fikcióban, és talán másutt is.” Jemisin szerint a világunk és a fantasyk másodlagos világai egyaránt mítoszokat követnek (illetve mítoszokon alapulnak), amennyiben mítosz alatt olyan konstrukciókat értünk, amelyeket a társadalom valamiért meghatározónak fogadott el. A másodlagos világok kreált mítoszai arra mutathatnak rá, hogy a mi társadalmunk mítoszai is kreáltak, s ennélfogva felülvizsgálhatóak, sőt akár le is cserélhetők. Jemisin előtt kevesen fogalmazták meg ennyire frappánsan, hogy mit is jelent a fantasyben rejlő forradalmi potenciál.
A társadalom konstrukciójellege A megtört föld-trilógia világában több szinten is hangsúlyozódik. Számos fantasyvilághoz hasonlóan ebben a világban is kasztokba sorolódnak az emberek, ugyanakkor a kaszthoz tartozás nem feltétlenül definitív. Más szóval megvan a lehetőség arra, hogy valaki más kaszthoz tartozzon, mint korábban (így lesz például a harmadik kötetben a krónikás Danelből tábornok). Megfigyelhető ez a nevek változásában is: ha valaki elhagyja azt a közt (vagyis közösséget), ahol korábban élt, és egy új közhöz csatlakozik, akkor felveszi annak a köznek a nevét. Ugyanakkor nemcsak a köz- és kasztnevek változhatnak, hanem a „keresztnevek” is. Erre a legjobb példa maga a főszereplő, akinek három neve is van, ami csak részben magyarázható azzal, hogy az írónő így akarta manipulálni az olvasóit, akik sokáig nem tudják, hogy az első kötet három fő nézőpontkaraktere (Damaya, Szienit és Essun) ugyanaz a személy. Arról is szó van, hogy a három ént tényleg egy világ választja el egymástól. Ugyanakkor akadnak olyan szereplők is, akiknek a neve ugyan nem változik, ők maguk azonban igen (pl. Schaffa, ld. Az obeliszkkapu, 140, illetve Nassun, ld. A megkövült égbolt, 236). Speciális esetet képez a kőfalók viszonya a saját nevükhöz, ők ugyanis nem emlékeznek az eredeti nevükre, ezért mindegy nekik, hogy hívják őket.
Az az intenció, hogy más nézőpontból tekintsünk a megszokottra, különösen olyan kérdések esetében lesz nyilvánvaló, mint a szexualitás, az erőszak vagy a rabszolgaság. A trilógia világában a szexualitás terén olyan normák vannak érvényben, amelyeket a legtöbb mai társadalom nem tart elfogadottnak, illetve normálisnak (ilyen például a homoszexualitás, az édeshármas vagy a tenyészszex). Természetesen nem arról van szó, hogy Jemisin szerint a szexualitás ezen formái jobbak vagy alapvetőbbek lennének, mint az elfogadottak. Hanem arról, hogy a szexualitás ilyen jellegű ábrázolásával lehetőség nyílik rákérdezni arra, hogy a világunkban miért éppen az számít szexuális téren normának, ami. Ugyanez a kérdés még drasztikusabban bukkan fel az erőszak ábrázolása kapcsán. A trilógiában az erőszak legkülönbözőbb formáival találkozunk (gyermekkínzás, gyerekrablás, gyerekgyilkosság stb.), de ezek megjelenítése sem öncélú. Csak egyetlen példát kiemelve: amikor Szienit megöli fiát, Korundot, tettét azzal indokolja, hogy inkább a halál, mint a rabszolgaság (Az ötödik évszak, 341, Az obeliszkkapu, 88). Hasonló történik Toni Morrison egy megtörtént esetet feldolgozó regényében, A kedvesben is. Amellett, hogy mindkét esetben súlyos morális kérdésekkel kell szembenéznünk (nemcsak a szereplőknek, de nekünk, olvasóknak is), egyúttal arról is elgondolkodhatunk, hogy mi kellene ahhoz, hogy egy olyan világban éljünk, amelyben anyák nem kényszerülnek ilyen borzasztó tettek végrehajtására.
Hasonlóképpen több lehetőséget kínál a trilógia arra is, hogy eltöprengjünk a kulturális különbözőség kérdésén. A főhős, Essun egy olyan népcsoport tagja, amelyet a társadalom megbélyegez. A megbélyegzés alapja, mint utaltam rá, az orogének másságában, illetve e másságtól való félelemben keresendő. Rezdületlen társadalma az orogénekre nem egyénekként tekint, hanem egy népcsoport képviselőiként. A megfelelő nevelésükre létrehozott intézményben, a Fulkrumban is azt tanítják, hogy az orogének „egyek és ugyanazok. Bármelyikük bűne mindegyiküket bűnössé teszi.” (Az obeliszkkapu, 257) Akárcsak a ma is létező vagy múltbeli társadalmak némelyikében, itt is azt láthatjuk, hogy az alárendelt helyzetbe került népcsoport tagjait megfosztják alapvető személyiségjogaiktól („nincs joguk mérgesnek lenni, igazságot követelni, megvédeni a számukra kedves dolgokat” Az ötödik évszak, 324), sőt nem is tekintik őket embernek, csupán eszközöknek. Mindez a nyelvhasználatban is tükröződik: az orogénekre az orogén kifejezés helyett előszeretettel alkalmazzák a rogga szót, ami sértő jelentést hordoz: „Ha valaki roggának nevezi magát, az olyan mintha szarkupac lenne a neve. Olyan, mint egy pofon. Kinyilatkoztatás – de hogy mié, azt nem tudod.” (Az ötödik évszak, 207) De nem is kell a rogga szót használnia annak, aki meg akarja bélyegezni az orogéneket; egyéb nyelvi eszközök is vannak ennek kifejezésére: „[Jija] Soha nem mondja ki az o vagy az r betűs szót. Mindig csak hozzád hasonlók, a te fajtád és az a népség.” (Az obeliszkkapu, 94)
A kulturális elnyomás kérdése mélyen áthatja a trilógia világát. Nemcsak az orogének kapcsán bukkan fel, hanem egy valaha élt népcsoport, a niszek kapcsán is. A trilógia zárókötetéből, A megkövült égboltból megtudjuk, hogy egykor létezett egy fejlett civilizáció, Szil Anagiszt, amely hatalmát fokozatosan az egész világra kiterjesztette. A szilanagisztek e terjeszkedés során kerültek kapcsolatba a tőlük sok mindenben különböző niszekkel. „A niszek máshogy néztek ki, máshogy viselkedtek, mások voltak – viszont minden csoport különbözik a többitől. Önmagában a különbözőség soha nem elég ahhoz, hogy problémákat okozzon. Szil Anagiszt már több mint egy évszázaddal [korábban] bekebelezte a világot, az összes város Szil Anagiszt volt. Az összes nyelv szilanagiszt lett. Azonban senki sem olyan rémült, és senki sem olyan különös a félelmeiben, mint a hódítók. Sorra gyártják az árnyakat, halálra rémülnek attól, hogy az áldozataik egy nap megfizetik nekik, amit tőlük kaptak...” (A megkövült égbolt, 164–165) Ennek a félelemnek köszönhetően terjed el a szilanagisztek körében, hogy a niszek néhány fizikai tulajdonsága megrontja az egészséges szilanagiszteket. „Talán olyan suttogásokkal vette kezdetét az egész, hogy a niszek fehér írisze miatt romlott meg az emberek látása, jöttek létre ferde hajlamok, és hogy a kettéhasított nisznyelv képtelen az igazmondásra. Az ehhez hasonló gúnyolódás előfordul, kulturális elnyomásnak nevezik, azonban a dolgok még rosszabbra fordultak. A tudósok könnyen hírnevet és elismerést szerezhettek maguknak az olyan megállapításokkal, hogy a niszek szenziája alapvetően különböző – valahogy érzékenyebb, aktívabb, kevésbé szabályozott, kevésbé civilizált –, és hogy ez képezi varázslatos különcségük forrását. Ez volt az, ami miatt nem ugyanolyan fajta emberekké váltak, mint mindenki más. Egy idő után: nem annyira emberivé, mint mindenki más. Végül: egyáltalán nem voltak már emberek.” (A megkövült égbolt, 165) A szilanagisztek a rasszizmus gyakorlatát működtetik, amikor a másik népcsoportot annak eltérő fizikai tulajdonságai (fehér írisz, hasított nyelv) miatt tekintik előbb más fajnak, majd fosztják meg őket ember mivoltuktól. E folyamat során különböző fikciókat gyártanak elképzeléseik alátámasztására, ami aztán legitimálja számukra a niszek leigázását és kiirtását. A niszekről szóló szövegrész nemcsak az események szempontjából bír kiemelt jelentőséggel, hanem egyfajta mise en abyme-ként is működik, hiszen nagyon hasonló folyamat játszódik le az orogénekkel kapcsolatban is, ráadásul az egész mechanizmus kísértetiesen emlékeztet valós világunk egyes eseményeire. A megtört föld világa számos vonatkozásban a mi világunkra reflektál, a rasszizmus kérdése csupán az egyik (de egyáltalán nem mellékes) ezek között. (Keserű József)
