A kritika apróbb spoilereket tartalmaz!
Nemigen fordult elő, hogy olyan pápáról forgassanak filmet, aki még él és tevékeny. A két pápa dokumentumfilm-jellegű alkotás. Nemcsak a történet (Anthony McCarten műve), hanem az operatőri munka (César Charlone) tekintetében is, amely néhol kézi kamerás felvételeket mutat a pápa életéből egy összejövetelen, vagy egy tévéfelvételen keresztül láthatjuk a pápa miséjét.
A forgatókönyv meglehetősen érdekesen bánik egy-két témával. Igaz, hogy néhány dolgot ferdít (például Bergolio bíboros lemondását), de engem sokkal inkább aggasztott az, hogy Ratzingert, pontosabban XVI. Benedeket hogyan mutatják be mint pápát. Vagyis pontosabban hogyan nem, mert a megválasztása utáni éveket átugorjuk, és csak a lemondása előtti utolsó évébe nyerünk betekintést. Az, hogy megemlítenek olyan témákat, mint a papi gyermekbántalmazás, érdekes ív lett volna, viszont az alkotók ezzel nem kezdenek semmit, ami elkeserítő, mert ez a téma nagyon fontos, főleg a mai világban.
Viszont a film ügyesen bánik a két pápa karakterével. Az elején Bergolio lemondására mondja azt Benedek pápa, hogy megalkuvás, és hogy ezzel az egyházat teszi ki támadásoknak. Amikor viszont a pápa akar lemondani, akkor Bergolio bíboros mondja neki ugyanezeket a szavakat. Ez a „pálfordulás” ügyes forgatókönyvi húzás volt szerintem. A két pápa közötti elvi ellentéteket – a szentségek kiszolgáltatásáról, a homoszexuálisokról – élesen mutatja be a film.
A történet Bergolióra, a mostani Ferenc pápára koncentrál. Az ő életéből láthatunk visszaemlékezéseket, amelyek számomra kissé felemásak. Tetszett például, amikor azt mutatták be, hogyan lett ő pap, viszont az argentin katonai diktatúrát bemutató rész túl hosszú volt. Az utána következő száműzetés viszont hatásosan árnyalta a karakterét. A fiatal Bergoliót játszó Juan Minujín fantasztikusan játszotta a meggyötört apátot.
Ha már a szereplőknél tartunk, akkor kiemelném, hogy a két főszereplő, Jonathan Pryce (Ferenc pápa) és Anthony Hopkins (Benedek pápa) nagyon eltaláltak. Kinézetükben teljesen hasonlítanak az igazi pápákhoz, a távoli beállításoknál igen szembeötlő a hasonlóság. Hopkins erős alakítást hoz Ratzinger szerepében. Vannak meglepő és feszült pillanatai, amelyekben igazán ki tud teljesedni. Ugyanez elmondható Jonathan Pryce alakításáról is, nála több az erős érzelmi megnyilvánulás, és ettől lesz igazán élvezhető a játéka.
A film humora is igen szerteágazó. Bergolio szarkasztikus humora nagyon jól áll a filmnek. A popkultúra iránti rajongásukat fejezi ki, amikor Bergolio ABBÁ-t dúdol, vagy hogy Benedek Rex felügyelőt néz gyermeki rajongással. A film zeneileg is inkább bizonyos kulturális hatásokra utal. Hallhatjuk az ABBA Dancing Queen c. slágerét, vagy a Bella Ciaót, amely egy olasz partizándal, és elég mély nyomot hagyott az olasz kultúrában. A zene, amelyet Bryce Dessner szerzett, korántsem véletlenül főként latin-amerikai dallamokat tartalmaz.
A film alapja igaz történet, de a filmbéli találkozó nem történt meg. Inkább drámaivá teszi az egészet, próbálja befogadhatóbbá tenni a valóságot az átlag nézőnek szerintem.
Egészében nézve ez a film elég érdekes képet mutat be az egyházról, a pápa személyéről. Azoknak ajánlom A két pápát, akiket érdekel a vallás, a teológia és az egyház működése, illetve kedvelik az életrajzi filmeket. (Csongrádi Ábel)
