Quentin Tarantino az egyik, ha nem a legkülönlegesebb látásmóddal rendelkező direktor. Imádja Hollywoodot, ami a filmjeiből is kiderül. Pörgős, izgalmas, vagy épp elgondolkodtató szövegeket ad a színészei szájába, amit aztán mindenki idéz kontextus nélkül. Olyan akciójeleneteket tol elénk, ahol nem spórol a vérrel és a brutalitással. A színészeit megválogatja, megvannak a kedvencei, mint például a jó öreg Samuel L. Jackson, Harvey Keitel, Steve Buscemi, Uma Thurman, Tim Roth vagy éppen Michael Madsen. Olyan mai nagyágyúkkal sem rest dolgozni, mint Christoph Waltz, Michael Fassbender, Eli Roth, vagy Leonardo DiCaprio, Margot Robbie, Brad Pitt. Tarantino szeret misztikumot csatolni a filmjeihez, ilyen az, hogy mi van a táskában, amit a két gengszter őriz, vagy, hogy Cliff Booth megölte-e a feleségét vagy sem. A Volt egyszer egy... Hollywood a 60-as évek végén játszódik, ez az a korszak, amikor Quentin megszerette a mozit, ugyanis ekkor volt gyerek. Van itt minden, ami akkor számított, western (mind filmben, mind sorozatban, olyan színészek és rendezők, mint Steve McQueen vagy Roman Polanski és a szintén színész felesége, Sharon Tate. Ehhez kapcsolódik egy szomorú és borzalmas fogalom, a Manson-gyilkosságok története.
A filmben egy lecsúszott színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), aki már csak sorozatok fő gonoszait alakítja, Polanskiék szomszédja. Az ő mindennapjait követhetjük a kaszkadőrével, Cliff Both-szal (Brad Pitt), nagyjából ennyi a sztori, persze az, hogy a Manson család hogyan kerül a képbe, az már spoileres lenne, ezért csak a filmbeli szerepüket érintem. Margot Robbie egyszerű, de ártatlan, bohókás bájjal alakítja Tate-et, szinte lubickol a szerepben. A film megnézése után azt mondtam, hogy DiCaprio és Pitt ott lesz az Oscar-gálán. Az ő párosuk van a legjobban összerakva. Brad Pitt alakítása visszafogott, ám mégis kifejező. DiCaprio pedig olyan intenzitással játszik, hisztizik, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. (Az is érdekes, hogy a sorozat itt még nem számított olyan nagy volumenű formátumnak, mint mostanság. Ma már ölnek a színészek egy jó sorozatszerepért, akkoriban meg karriertemetőnek számított a dolog.)
A film története nem túl bonyolult, egyszerű, jól követhető. Az operatőri munka (Robert Richardson) igen hangsúlyos, ugyanis ez mesél az utcaképekről, egy forgatás kulisszáiról, egy film vetítéséről, arról, hogyan élték az akkori emberek az életüket. Kevés az olyan beállítás, ami mindig ott van Tarantinonál, de van egy pár. Ilyen a lábak mutogatása. A lábfétises Tarantinotól ne is várjunk mást. A híres hátsó üléses beállításról nem is beszélve. Rátérve a film kérdéses és/vagy fontosabb részeire, elsőként a Bruce Lee-ügyre. Amikor kijött a film, hatalmas megrökönyödést váltott ki egy jelenet Shanonn Leenél, Bruce Lee lányánál. Szerinte ugyanis apja megjelenítése megszentségtelenítette a személyét, Bruce Lee nem is így viselkedett. Az a véleményem erről, hogy egyrészt Tarantino inkább csak a Lee által alakított karakterek jellemvonásait gyúrta egybe, és abból alakult ki a figura. Másrészt a Leet alakító színész, Mike Moh alakítására nem lehet panasz, bármennyire is furcsán lett megalkotva a jelleme.
A másik a Manson szekta. Tarantino csak egy rövid jelenet erejéig teszi be Charles Manson figuráját, nem nagyon foglalkozik vele. A követőire fókuszál, akik itt általánosságban fiatal 20-as/30-as lányok, meg néhány csávó. Egyszerű hippiknek vannak beállítva, ahhoz képest, hogy egy sorozatgyilkos szekta volt. Bár a film végén tolnak egy Tarantino-filmhez méltó vérfürdőt, nem is akárhogyan. A motivációjuk kivételes, úgy gyilkolnak, ahogy anno gyerekként a televízióban látták. Ez teljesen Tarantinora vall. Kifordítja önmagából a valóságot. Többet erről a részről nem is mondanék. Összességében ez egy élvezhető vígjáték-dráma. Akik pörgős párbeszédeket, idegfeszítő akciójeleneteket várnak, azok valószínűleg csalódnak, mert a Volt egyszer egy... Hollywood elüt a mester eddigi filmjeitől. Én mindenesetre nagy izgalommal várom a mester következő produkcióját. (Csongrádi Ábel)
