Thomas A. Szlezák Homérosz c. könyve mintapéldája lehet az irodalomnépszerűsítő opusnak. A filológiát ebben olyan tematikus olvasatok egészítik ki, melyek a nem szakmai kérdésekkel foglalkozóknak is segítenek eligazodni a homéroszi (szöveg)világban. Richard Shusterman Pragmatista esztétika c. dolgozatában viszont szerepel egy izgalmas szembeállítás: „[…] túl korai lenne levonni azt a következtetést, hogy a populáris művészet egyetlen klasszikusa sem fog fennmaradni az esztétikai élvezetek tárgyaként. Könnyebb elképzelni, hogy egyesek megmaradnak, mint azt elhinni, hogy manapság is sokan olvassák Homéroszt puszta kedvtelésből.” Ez a Homéroszra vonatkozó valószínűtlenség, mondjuk, Szlezák említett könyvének fényében azért valamelyest árnyalható („az elemzések olyan olvasóknak szólnak, akik azt vallják, ma is lehetséges spontán irodalmi élvezettel befogadni a régebbi korok nagy költészetét”), ugyanakkor – érdekes módon – összefügghet a populáris irodalom egy korszakos tendenciájával. Vagyis a két pólus akár ki is békíthető vagy megfordítható, azaz a populáris alkotások „fennmaradhatnak”, a klasszikusok pedig „popularizálódhatnak”. A két jelenség pedig kölcsönösen erősítheti egymást.
Dan Simmons egészen kivételes Ílion-duológiája a legösszetettebb science fiction művek közé tartozik. Már az alapötlet, hogy a trójai háború áthelyeződik a távoli jövőbe és a Marsra, elég bizarrnak tűnik, és nyilvánvalóan magyarázatra szorul. Nos, mindez technológia kérdése. A földi világ radikális átalakítását követően a poszthumánok elhagyják a bolygót, egy bránlyuk segítségével összekötik Tróját a marsi Olympos Monsszal (a Naprendszer legnagyobb, 24 km magas kráterével és annak környékével), a kvantumteleportáció alkalmazásával pedig görög istenekként élnek tovább. Ez a kapcsolatrendszer azt eredményezi, hogy a krónikások adatvédelme ellenére a homéroszi világ lépten-nyomon átalakul, a háború többszörös eltérülése aztán az Iliász zárlatánál siklik ki véglegesen, Akhilleusz ugyanis Patroklosz halálát követően – Hektórral és a trójaiakkal az oldalán – az istenek ellen fordul. Simmons műve tehát továbbfűzi-átépíti azt a hagyományt, amely őt magát is lehetővé tette.
Számos bravúros ötlet, melynek olvasása során sokan talán nem is tudatosítják, hogy mindez egy alternatív Földön és Marson játszódik. Erre a monumentális regény egyik szála utal implicit módon, mégpedig az, amelyik egy Ardis Hall nevű helyszínen veszi kezdetét, s melynek egyik szereplője egy Ada nevű hölgy. Vagyis egyértelművé válik az olvasók egy része előtt, hogy Dan Simmons alkotása Vladimir Nabokov Ada című regényének egyfajta folytatása. A Földön maradt, régi értelemben vett emberi kolóniák (Simmons nabokovi kifejezésével élve „ódivatú emberek”) egy torinói lepelnek keresztelt rugalmas médiumon keresztül követhetik – mintegy élő közvetítésben – a trójai háború eseményeit. A poszthumán technológiával ily módon a görög istenek előállíthatóvá válnak, melyet a lepelmédium a virtuális valóság elvén tálal, egyetlen adatfolyammá olvasztva össze szimulációt és interdimenzionális valóságot. Ebben a jövőbeli (alternatív) világban tehát – a Burning Man fesztiválok mellett – Homérosz eposzának transzmedializálása lesz a kitüntetett szórakoztató mű(világ).
De tökéletesen világos az előbbiek fényében, hogy Dan Simmons alkotásának Homérosz mellett a másik kötelező intertextusa Nabokov Adája. Ha ezek után „puszta szórakozásból” kézbe vesszük Homéroszt, olvasás közben nehéz lesz szabadulni a simmonsi ötletektől. De talán nem is szükséges, hiszen az eposzok filológiai érdekű megközelítését jótékonyan kiegészíthetik a regénytechnológiai beszivárgások. Azok a megoldások (Héphaisztosz szerkezeteitől a moraveceken át a poszthumán lényekig), melyek ismét élvezetessé tehetik az antik mű olvasását. Közben pedig feltehető az a kérdés is, hogy a háromszög másik két tagja nincs-e valamilyen kapcsolatban egymással. A figyelmes olvasó felidézhet egy ide vonatkozó részt a Nabokov-regényből, annak is a végéről, melyben Van dühében a következőképpen szólítja meg az őt elhagyni készülő lányt: „Igazság Kastélya, Fény Kastélya! […] Trójai Heléna, Ardisi Ada!” Ennek sokan nem tulajdonítanának jelentőséget, de azok, akik olvasták Dan Simmons Ílionját, felfigyelnek rá, és az Adát annak előzményeként (is) fogják érteni a szépségek egymásba játszása mentén. Az ehhez hasonló körök egybefogják azokat a műveket, melyek egymás nélkül is tökéletesen élvezhetőek, de így talán megsokszorozódhat a hatásuk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a sci-fi képes újraalapozni az antik és a klasszikus olvasmányok iránti érdeklődést. (H. Nagy Péter)
