Elképesztő belegondolni is, hogy Mel Gibson mesterműve immáron negyed évszázada megtekinthető. Semmi nem bizonyítja jobban egy film halhatatlanságát, mint az a tény, hogy még huszonöt évvel később is be van égve az emberek tudatába Mel Gibson kékre festett arca. Mitől lett ez a film oly monumentális? Mitől söpörte be azt a rengeteg Oscart, és megannyi más különféle díjat? Huszonötödik születésnapja alkalmából, erre derítünk fényt.
A rettenthetetlent az akkoriban rendezőként csupán egy filmet jegyző Mel Gibson hozta össze, aki a főszerepet is eljátszotta benne. Mint színész, már nagyon elismert volt olyan filmeknek hála, mint a Halálos Fegyver, vagy a Mad Max, de rendezőként még nem tudott a világ a benne rejlő tehetségről. Tulajdonképpen Gibson rendezőként odáig vitte, hogy mai szemmel nézve az egyetlen színészből lett rendező, aki felveheti vele a versenyt, az talán csak Clint Eastwood. Azt a díj- és elismerésmennyiséget, amit Gibson ezért a filmért kapott, ugyan azóta sem ugrotta meg, de az olyan filmekkel, mint a Fegyvertelen katona vagy az Apocalypto nem járt messze tőle.
Gibson egy nagyon fontos visszatérő tematikája a hit. A hit minden filmjét átjárja. A rettenthetetlenben ez még tán annyira nem érződött mint későbbi alkotásaiban, de a felszín alatt már itt is megbújt William Wallace karakterének koponyájában, aki hitt Skócia népében, és hitt a szabadság fogalmában. A filmnek ugyan fel lehet róni azt, hogy a történelemtől messze áll, de Gibson maga is kijelentette, hogy ez egy fantasy kalandfilm. Nem kíván dokumentumfilmként működni.
Gibson egyik nagy adottsága az, hogy képes lelket és szívet adni történeteinek. Ez eleve egy érdekesség, ha a valós keménylegény énjét vesszük figyelembe. Gibson filmjei egyben csendesek, kellemesek, már-már líraiak, ugyanakkor brutálisak, véresek és kegyetlenek. Ez a kettő váltogatja egymást A rettenthetetlenben is. Az egyik pillanatban még olvadunk azon, ahogyan a kis Murron odanyújtja a virágot a gyászoló Wallace fiú kezébe, a másik pillanatban pedig már koponyákat trancszíroznak darabokra, mint paradicsomokat a La Tomatino fesztiválon. Gibson filmjei rengetegszer táncolnak a szentimentalitás határán, de valahogy mindig megmaradnak a jó ízlés határain belül.
Bár technikailag nagyon modern a hozzáállása, mégis az, ahogyan Gibson elmeséli történeteit, sokkal inkább a hollywoodi aranykorszak rendezőjeire utal. Olyanokra, mint William Wyler vagy épp John Ford. Egy igazi régimódi történetmesélő. Ha van valami, amiből a modern kori Hollywoodban kevés van, akkor az mindenképp ez. A film élményéhez rengeteget hozzáad John Toll gyönyörű cinematográfiája, és persze az elhunyt James Horner ma már legendásnak tekinthető zenéje. A kiváló szereposztásról sem szabad megfeledkezni. Legyen ez akár a macsó Brendan Gleeson, vagy az elvetemülten szórakoztató David O’Hara. Gibson is kiválóan játszik, és költői megszállotsággal harcol amerikai akcentusa ellen.
Röviden tehát, A rettenthetetlen az az igazi nagy hollywoodi produkció a legjobb fajtából. Akció, kaland, humor, romantika – ez mind váltakozik a filmben, így bárki megtalálhatja benne azt, ami az ízléséhez legközelebb áll. Kevés olyan produkciót tudnánk mondani, amiben anyu, apu, mama, papa mindannyian megtalálnák a saját kedvükre valót. Lankadatlansága legyen az élő bizonyítéka annak, hogy van még igény a tradicionálisan és szépen elmesélt narratívára ebben a mai keszekusza világban. A rettenthetetlen az igazi családi mozi. Méghozzá a javából! (Tóth Márk)
