Octavia E. Butler: Hibridek
A női és a férfi szexualitás kialakulása csakis koevolúcióként (kölcsönös egymásra hatásként) gondolható el. Ez alapján világossá válhat, hogy az identitás belülről és a külvilágból fakad egyszerre. (Ráadásul a petesejt és a spermium közötti feszültség, éppúgy, mint az előállítóik közötti, a legpesszimistább számítások szerint is legalább kétmilliárd éves.) A science fiction jó pár kiváló alkotója eltöprengett már azon, hogyan lehet továbbfűzni, vagy nyitottá tenni ezt a rendszert. Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának befejező kötete nemcsak megoldja ezt a dilemmát, de egy jól működő alakzatot is létrehoz ennek szemléltetésére a főszereplő-elbeszélő figura identitásának kibontásával.
Ha az önazonosságról beszélünk, általában mindenkiben felmerül a választhatóság kérdése. Egy példa. Az Egyesült Államokban 1960 és 1990 között félmillióról kétmillióra nőtt azok száma, akik a népszámlálási űrlapon az „amerikai indián” kategóriáját jelölték be olyan etnikai csoportként, amellyel azonosulnak. Ugyanakkor ezek túlnyomó többségének semmiféle kimutatható kapcsolata nincs Amerika őslakóival. Ezért ők az úgynevezett „wannabee” („akarlenni”) törzs. Ez a precedens is mutatja, hogy az emberek egy része hajlamos eltekinteni a tényleges biológiai adottságoktól (itt a leszármazástól), és az identitást másként értelmezi. Ez az időszak egyébként Butler Amerikája.
Másfelől, az önazonosság kérdéskörét megközelíthetjük úgy is, hogy érzékeljük, a sajátból kizárhatatlan idegenség vagy másság hozzáférhetetlensége nem akadálya, hanem kifejezetten előnyös feltétele a magunkról való tudásnak. Ezek szerint mindig is azzal szembesülhetünk, hogy szubjektumunk nem feltétlenül egy középpont köré szerveződik, sőt, inkább olyan folyamatszerű dinamikát mutat, mely az én/test-centrum és a nemi meghatározottság viszonyának a reflektálása és átrendezése mentén zajlik. Lényegében erre vezethetők vissza a többszörös nemi identitás elméletei.
Ebben a kontextusban különösen érdekes lehet Butler regényének szerepkínálata. A Xenogenezis-trilógia főszereplője Jodash, egy óloj, aki olyan földönkívüli, akit emberi anya szült meg. Az ólojok a hímekhez és a nőstényekhez képest egy harmadik nemet képviselnek, akik alakváltásra képesek, és a génmanipuláció segítségével helyre tudják állítani a testi sérüléseket. Egyfajta gyógyítók. Jodash a fajok közti kereszteződés következtében nem teljesen óloj, nem teljesen ember, nem hím és nem nőstény, páratlan hibrid (innen nézve a magyar cím Imago helyett elfogadható). Akkor mi? – tehetjük föl a kérdést Butler történetének olvasása közben. Vagy ez nem is minősül lényeges szempontnak?
A Hibridekben a főszereplő a metamorfózisai után eljut abba az állapotba, mely éppen a hibridizációnak köszönhetően alkalmassá teszi arra, hogy nemcsak két faj megmentője legyen, hanem a földi élet fenntartásának egyik lehetséges változatát is kijelölje. (A bolygó radikális erodálódása után az előző két rész előkészítette ezt.) Ugyanakkor a regényben az imágó (mint az átváltozás utáni kifejlett forma) alakzata arra tereli a figyelmet, hogy az értelmi és a képi dimenzió összjátékára van ahhoz szükség, hogy ez az entitás – Nemes Z. Márió kifejezésével élve – megnyíljon a nem emberi idegenség dinamikájának. Ez a transzfer teszi lehetővé, hogy a fenti kérdést felváltsa egy olyan gondolkodási technika, melyben a hangsúly a rögzített pozíciókról az attól eltérő elemek összjátékában megszülető imágóra tevődik át. Egy olyan képre, mely magában foglal mindennemű hibriditást.
(H. Nagy Péter)