FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!
Jemisin trilógiája jó példa arra is, hogy egy fantasynek poétikai értelemben sem kell okvetlenül konzervatívnak lennie. A megtört földet nemcsak az aprólékosan átgondolt világépítés és a gördülékeny cselekményszövés miatt lehet dicsérni, hanem a történetszövés logikáját alapvetően meghatározó narratív eljárások miatt is. Már a felütés sem mindennapi: „Kezdjük a világvégével” – mondja a narrátor (Az ötödik évszak, 7), akinek kilétére csak jóval később derül fény. Akárcsak arra, hogy mi van az események hátterében, miért vetett véget egy titokzatos férfi a világnak, ki volt a mellette megjelenő szoborszerű lény stb. A narrátor fokozatosan adagolja az információkat; az olvasó nem tud többet, mint a fő nézőpontkarakter(ek). Emiatt kezdetben talán nehezen áll össze a kép az olvasóban, de az információk visszatartásának megvan a magyarázata: Alabástrom szándékosan nem árul el mindent Szienitnek, ám – mint az később kiderül – azért tesz így, mert védeni akarja Szienitet.
Nemcsak Szienitnek kell alapvető információkat nélkülöznie, Rezdületlen lakói sem tudnak sokkal többet arról, hogy milyen erők mozgatják a világukat. A világ múltjáról ugyan árulkodnak a fennmaradt történelmi nevek (Az ötödik évszak, 260), ezek azonban már leváltak az eredeti kontextusukról, és legfeljebb annyi tudható róluk, hogy egy letűnt civilizációhoz, a holtcivekhez tartoztak. Megtudjuk továbbá, hogy a krónikások tudása is hiányos a holtcivekkel kapcsolatban, az információk egy része ugyanis elveszett, mivel a hordozó nem volt eléggé időtálló (Az ötödik évszak, 295). Részben ennek tudható be, hogy bizonyos ismeretek mítoszként maradtak fent. Ezek közül a legfontosabb az a mítosz, amely szerint Földapa elveszítette egyetlen gyermekét, és emiatt bosszúból kataklizmákkal sújtja a Föld lakóit. Csak jóval később tudjuk meg, hogy itt valójában egy fizikai jelenségről van szó: a gyermek elvesztése a Hold elvesztését jelenti (Az obeliszkkapu, 86), s a Hold távolodása az, ami instabillá tette a Föld szeizmikus aktivitását. Ahogy haladunk előre a történetben, tudomást szerzünk arról is, hogy mi okozta a Hold elvesztését, sőt arról is, hogy hőseink mit tehetnek az eredeti állapot visszaállítása érdekében.
Vajon miért nem tudják Rezdületlen lakói, hogy milyen törvények irányítják a világukat, ha lépten-nyomon annak látható nyomaiba ütköznek? Egyszerűen csak megállapítják, hogy a holtcivek által hátrahagyott dolgok régiek, és beismerik, hogy nem tudják, ezek milyen célt szolgáltak (Az ötödik évszak, 264, vagy az obeliszkek). Mindez elsősorban azzal magyarázható, hogy miként látják a világot, azaz milyen mítoszokat fogadtak el valósnak. Kultúrájuk mindenekelőtt azt tanítja nekik, hogy a földdel törődjenek, mert onnan jön a veszély, és ne az éggel (Az obeliszkkapu, 163). Az ég szemlélését felesleges luxusnak tartják, és éppen emiatt nem veszik észre, hogy a kettő – a föld és az ég – összefügg egymással. Ha fel is merül a kettő egymásra vonatkoztatása, az is ironikusan történik: „Lemeztektonika az égboltra vonatkoztatva” – jegyzi meg az egyik szereplő (ld. Az obeliszkkapu, 75). Holott, ha időben ráébrednek a jelenség valódi magyarázatára, akkor a katasztrófák jelentős részét elkerülhették volna. Innen nézve Rezdületlen balsorsa nem egyszerűen a kedvezőtlen geológiai körülményeknek köszönhető, hanem annak, hogy lakói nem kérdőjelezik meg azt, amit a hagyomány tanít nekik. Rezdületlenben az igazságok – szó szerint – kőbe vannak vésve (Az obeliszkkapu, 163). Ezek azonban hamis igazságok, amit az is alátámaszt, hogy a kőtáblákat többször is átírták (A megkövült égbolt, 242). Jemisin ragyogóan mutatja meg, hogy mivel jár, ha vakon követjük a hagyományt.
A harmadik kötethez érve egyre hangsúlyosabbá válnak a sci-fi-elemek. Bár a fantasy és a sci-fi egymáshoz való viszonya meglehetősen összetett kérdés, annyit azért tudhatunk erről, hogy míg a fantasy általában egy olyan világot mutat be, amely saját (a miénktől eltérő) törvényszerűségekkel rendelkezik (van például mágia), addig a sci-fi az általunk ismert törvényszerűségeket extrapolálja. A sci-fi-elemek megszaporodása (a technoblabla helyenkénti megjelenése a harmadik kötetben ennek csak az egyik, ugyanakkor nyilvánvaló jele) ellenére Jemisin trilógiája mégsem vált teljesen műfajt, ugyanis megőriz bizonyos, fantasyre jellemző elemeket. Ilyen például az, hogy a Földre mint élőre tekint. „A Föld él. Tényleg” – hangzik el a második kötetben az egyik szereplő szájából (Az obeliszkkapu, 135). A harmadik kötetben pedig mindez már tényként jelenik meg (A megkövült égbolt, 190–191, 293). Talán ez az egyetlen olyan mozzanat a trilógiában, amire nem kapunk racionális magyarázatot – nyilván nem véletlenül. Egyes teoretikusok (pl. Brian Attebery) szerint a fantasy műfajának egyik fontos jellemzője, hogy kapcsolatot létesít a mai olvasó világa és egy mitikus kor világszemlélete között. A földhöz (a Földhöz), illetve az elemekhez fűződő viszony hangsúlyozása pontosan ezt a szerepet töltheti be a trilógiában. Élet és föld harca ugyanakkor mitikus konnotációktól mentesen is megjelenik (ld. Az obeliszkkapu, 65), ami szintén hozzájárul a trilógia fantasyszerű és sci-fiszerű oldala közötti sajátos – de nagyon termékeny – feszültséghez.
Ugyanakkor az írónő azt is tudja, hogy nem kell feltétlenül mindent megmagyarázni. Jó, ha maradnak nyitott kérdések, amelyeket az olvasónak magának kell megválaszolnia. Például egy idő után kiderül, hogy mi van a világ másik felén, az azonban nem, hogy az emberek ezt miért nem tudják (Az obeliszkkapu, 130). Felmerül tehát a kérdés: miért nem mennek oda? Nem találunk erre konkrét választ a trilógiában, de valószínűleg azért, mert nincs megfelelő járművük: repülni nem tudnak, a tenger pedig – a földmozgások miatt – kiszámíthatatlan és veszélyes. Vagy egy másik kérdés: mit árul el a világról az, hogy mit és milyen célból olvasnak a szereplők (s hogy egyáltalán ki tud olvasni)? Szienit az egyik jelenetben egy ponyvaregényt olvas, és nem rejti véka alá, hogy örömét leli ebben a bűnös élvezetben.
Jemisin trilógiája történelmet írt azzal, hogy mindegyik kötete külön-külön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, amit fantasztikus irodalmi művek kaphatnak, a Hugo-díjat. A világépítés átgondolt és komplex jellege, a történetszövés mesteri módja, valamint a felvetett kérdések aktualitása mind-mind arról tanúskodnak, hogy ez az elismerés teljes mértékben megérdemelt. (Keserű József)
