MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

„…az utolsó fényévet már maga teszi meg,

sem nap, sem hold, nem kísérhetik,

nem állnak mellé csillagai,

Barátom lássuk álmainkat is,

a zónázó idő addigra elfelejt minden emberit.”

(Hegedűs Gyöngyi: Enkidu pihenni vágyik)

Képzeljünk el egy könyvesboltot, melyben a kiadványokat borítóképek alapján kategorizálják. Ez esetben Izsó Zita Bekerített erdő című verseskötete alighanem a sci-fi szekcióba kerülne. A frontborítón (Papp Rita szép munkája) űrsötétből előpulzáló csillagok adják a hátteret, középen pedig szkafandersisak üvegén fenyves tükröződik. Innen nézve a „bekerített erdő” a látómezőben, illetve a tudat (a fej) tartományában határok közé vont (vagy egyenesen ott megalkotott), természeti jelenségcsoportra utal, mely egyszerre mutatja a benső élményvilág (látás, elme) és a szubjektumból mesterségesen kihatárolt (védőöltözet, felszíni tükröződés) létezés sajátosságait. Szubjektivitás és technicitás köztes terében – avagy e kettő összjátéka révén – pedig mi egyéb tudna szólásra emelkedni, mint a költészet? A szemantikai játékot bonyolítja, hogy a „bekerített” jelző nemcsak a domesztikált-kertesített környezeti valóság jelölője lehet, hanem a hadműveleti alávetettségé is. Izsó eredeti szóképekben tobzódó költészetétől nem áll távol a háborús tapasztalások fölmérése, de ezúttal inkább az első – a kognitivitás és a percepció képzetköreit megnyitó – olvasat látszik érvényesnek.

A kötet dőlt betűvel szedett, cím nélküli nyitánya és zárlata feszesen komponált szerkezetet fog közre. A cikluscímek (Három, Kettő, Egy) értelmezésére a fülszöveg nézőponti ajánlatot tesz: „Visszaszámlálás. Egy űrhajós leszáll az édenkertben, és három sétát tesz…” Bár efféle kerettörténetre a versek nem utalnak nyíltan, kétségtelen, hogy űrmotívumokkal szokatlanul sűrűn és következetesen élnek; részben egy magunktól való szabadulást ígérő eszképizmus jegyében, részben a gyerekkorig visszanyúló futurisztikus tudatműködés módján. Az üdítősdobozok itt űrhajókra hasonlítanak (Jég), egy kényszerű fantáziagyakorlatnak földönkívüli a tárgya (Némaság), fájdalmasan poentíroz az „űrsötétből” érkező meteorok (szó)képe (A vendégség vége) stb. Az Űrséta című, hosszabb költemény emellett kifejezetten épít a földi látószöget felülíró, tudományos metafizikára (e tudatalattiból eredő képalkotásmód elsőrendűen a psziché önvédelmi reflexeként hat).

A sci-fi mellett további populáris zsánerek látásmódját és eszközkészletét is hasznosítják a szövegek – például az Olvadás című vers, mely a halottak felébredéséről szólva egyszerre idézi fel a zombifilmek horrorszcénáját és a feltámadás teológiai aspektusait. (Fordított nézetben: Izsó munkája arra figyelmeztet, hogy a popkulturális műfaji mintázatok igen gyakran és nagymértékben merítenek a szakrális műveltségi hagyományokból, az eszkatologikus-apokaliptikus irodalmi észjárásból.)

Családi-párkapcsolati traumákról és abúzusokról ad számot, a betegség, a gyász, a depresszió fokozatait sorolja elő, a holtak világát a sebzett múlt tükrében értelmezi, növénynek, állatnak, embernek álomi jelenetezések közeiben remél végsőbb hazát ez a költészet. A beszélő egyszerre keres nevet, identitást, társat és otthont; ezt az egzisztenciális alanyiságot pedig minduntalan közös tapasztalatba (sőt a kollektív tudattalan retorikai dimenziójába) oldja az életválságok és sorsfordulatok mitologizálása (lásd pl. Az első ember, Sóasszony), az édenkert, a kiűzetés és az özönvíz toposzait a teremtésmítoszok nyelvéből létértelmező metaforikába átfordító szólamtechnika.

A nyelvi-poétikai eljárások közt kiemelt szerep jut a motivikus átkötéseknek („…fogják megtalálni a csontjait” – zárul a Felhők alatt; „A filmekben / a legváratlanabb helyeken találják meg…” – indul a szomszédos oldalon a Helyszínelés, stb.); ezek a korpusz koherenciájáért szavatolnak. A be- vagy elkerített erdő képzete sem csak a címadó költeményben tűnik föl: más művekben (Űrséta, Lopódarazsak, [Mert a bekerített erdőben a folyó…]) is érdemi jelölővé válik. Ugyancsak jellegzetes megoldás egy-egy szókép visszanavigálása az eredeti jelentés síkjára; ilyenkor komplex költői képek rajzolódnak ki (például a Jégben: jégre lépni – korcsolyázni – „jéghegy csúcsa” – „kihegyezett lándzsa”).

Hosszan idézhetnénk emlékezetesen szép szöveghelyeket – melyekben képi lelemény és szentenciás hajlam fogódzik össze: „Olyan sűrű a növényzet, / hogy az itt élők / még sosem látták az eget” (Bekerített erdő) – „Nem a folyótól félek, hanem a sodrásától.” (A sodrás iránya) – „…de ezek valójában nem az én szavaim, / csak nem tudom visszatartani, / mert amikor alszom, / a párnámra csurognak a mondatok.” (A sodrás iránya) – „Felülsz. / Hirtelen úgy hallod, / mintha valaki sírna a falak mögött, / de csak képzelődsz, / mert annyira nehéz elfogadni, / hogy itt van veled a szobában / minden, ami létezik.” (Némaság) – A „szeretteik elől menekülő halottak” (A tükör szertartása), a „földrengés után / gazdátlanná vált állatok” (Utórengés) éppúgy az olvasó tartós társául szegődnek, ahogy például „a születés előtt állók szabadsága” [Mert a bekerített erdőben a folyó…] is indokkal szolgál merengésre, mérlegelésre.

Izsó Zita a korábbi köteteiben megkezdett poétikai munkát folytatja, amikor a lélektani mélységek és a szociális érzékenység távlatait kozmikus vetületben, ontológiai ambícióval tágítja tovább. Mindehhez a nyelv (mint az önkifejezés, az én-megalkotás, a kapcsolatszervezés és a világteremtés autonóm módozata) körüli reflexiók társulnak. A szavak lehetőségeit szavak veszik szemügyre: korszerű, érett verskultúrával van dolgunk. A Bekerített erdőt – helyenkénti túlírtságai miatt ugyan nem hibátlan, de – világirodalmi léptékben is jelentékeny költészetnek látom. Ha a kiadványt a képzelt könyvesbolt képzelt sci-fi szekciójából egy nem versek után kutakodó olvasó venné magához, műfaji csalódását csakhamar felülírhatná a meglepett öröm. Örömét pedig a belátás, hogy ha egy lírai alkotás érvényes felismeréseket közöl az ember – képzeleti és emlékezeti manőverekkel is megtámogatott – galaktikus státuszáról, az bizony tudományos-fantasztikus teljesítmény. (Halmai Tamás)

Egy történeten belül a forduló- vagy neuralgikus pont sokszor egy karakter halálához kapcsolódik. Ha ezt a fordulatot az adott mű szereplői várják, siettetik, kilátásba helyezik stb., azaz valamilyen viszonyba lépnek vele, akkor a befogadó is úgy kezd tekinteni rá, mint a műbeli világ narratív gépezetének nélkülözhetetlen elemére. A Tűz & Vér című Martin-alkotás többször is nyomatékosítja az egyik töréspont jelentőségét, és az ismétlés formájába rejti. A Sárkány örököse – Az utódlás kérdése című fejezet végén a következőt olvashatjuk: „H. u. 129 harmadik holdjának harmadik napján Helaena hercegnő és három gyermeke meglátogatták a királyt lakosztályában. […] Őfelsége […] elmesélte az ikreknek, hogyan repült üknagyapjuk és névadójuk, Jaeherys, az Öreg Király északra, a Falhoz, hogy legyőzze az óriásokból, vadakból és vargokból álló sereget. A gyermekek figyelmesen hallgatták, bár már tucatnyi alkalommal hallották a történetet. A király egy idő után elküldte őket, fáradtságra és mellkasa szorítására panaszkodott. Végül Viserys a Targaryen-házból, első ezen a néven, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királya, a Hét Királyság ura, a Birodalom Védelmezője lehunyta szemét, és elaludt. Soha többé nem ébredt fel. Őfelsége ötvenkét éves volt, ebből huszonhat évig uralta Westeros legnagyobb részét. Ezután kitört a vihar, és a sárkányok táncra keltek.” (383. old., ford. Stemler Miklós) Majd A Sárkányok veszte – A feketék és a zöldek című fejezet elején pedig ez áll: „A Westeros Vastrónjáért zajló öldöklő belháború a jól csengő »Sárkányok Tánca« nevet kapta, melyet a Targaryen-ház rivalizáló ágai vívtak egymás ellen H. u. 129. és 131. között. […] I. Viserys Targaryen király halála után a Vastrónnak két fő várományosa maradt: lánya, Rhaenyra, aki az egyetlen életben maradt gyermeke volt első házasságából, valamint Aegon, aki a második feleségétől született legidősebb fia volt. […] A sokáig fortyogó konfliktus H. u. 129 harmadik holdjának harmadik napján robbant a felszínre, amikor a gyengélkedő, ágyhoz kötött I. Viserys Targaryen király álomba szenderült a királyvári Vörös Toronyban, és nem ébredt fel többé.” (384–385. old., ford. Stemler Miklós) A király halála történelmi fordulópont, így részben elfogadható, hogy a 8 részen keresztül a „fortyogó konfliktust” kibontó House of the Dragon megtoldja azt egy többértelmű jelenettel, melyben a királynő a haldokló dadogásában (testamentalitásában) ráismer az utódlás megváltoztatására, miközben Viserys rendre nem tudja már akkor, hogy kihez beszél valójában. (Mintha Aemmához, első feleségéhez, vagy a lányához, Rhaenyrához szólna.) Amit a könyv többször elmond, azt a filmsorozat nem teheti, ezért elhelyez a törésponton egy elbizonytalanító effektust, amely tovább erősíti a király halálának fordulatjellegét. Ezután ugyanis legitimnek érzi a másik oldal – amely egyébként rég készült erre – Rhaenyra félreállítását. A töréspontban ily módon végérvényesen megsemmisül a múltnak az a darabja is, amelyet a királyi nézőpont reprezentált az egység alakzataként (míg a 7. epizódban Viserys belépője és útja a trónig felejthetetlen marad). Törlődik a centrum, az évad végén kezdetét veheti a „tánc”. Valószínűleg a nézők is pont erre vártak, még ha nem is tudták pontosan (mert nem olvasták a könyvet), csak sejtették az addigiak alapján a sorozat ívéből, az árulkodó tekintetekből; ám épp ezért duplikátum, különleges befogadásalakzat is a töréspont. Amely érdekes mód különbözik a Tűz & Vér és a House of the Dragon esetében, de mégis egybevág a két médiumban futó történetben. A környezet tehát változik, de a funkció megmarad. (H. Nagy Péter)

A Királyok veszte nyelvezete, világa és története tekintetében egy jó minőségű fantasy alkotás. Akad minden: kalandok, szörnyek, tolvajok, szekták, varázstárgyak, rejtélyek, családi viszályok. Különlegessége abban rejlik, hogy bár tartalmaz jó pár fantasy típushibát, sikerül úgy csavarnia ezeken, hogy nem kényszeríti az olvasóját arra, hogy letegye a könyvet és meneküljön.

A fantasykben gyakran feltámasztanak karaktereket, ezzel csökkentve a tragédiák és diadalok drámaiságát. Jenn Lyons regényében eleve tudjuk, hogy a határ átjárható az élők és holtak világa közt. Eredeti testükbe is visszahozhatóak a karakterek, sőt a reinkarnáció is hétköznapi dolog.

Megesik (nemcsak) a fantasy berkeiben, hogy a hős meséli el visszamenőleg a kalandjait. Ez azért kínos, mert tudjuk, túlélte a viszontagságokat, így kár miatta izgulni. Kihrin (a főhős) hetven oldal híján az egész könyvben börtönben van és mesél, de legalább nem egyedül csinálja! Ő a közelmúlt eseményeit, őre (Karom, az alakváltó) a régmúltat regéli el és a hanganyagként rögzített sztori átírója (Thurvisar d'Lorus) kommentárjaival látja el helyenként a szöveget.

Olcsó, hanyag megoldás a meseszövésben, ha a szerencsés véletlenekre támaszkodik az alkotó. Jenn Lyons ezt a hibalehetőséget is egy elegáns fricskával oldotta meg: Kihrin a szerencse istennőjét, Taját imádja, így a váratlan fordulatok, az isteni gondviselés bizonyítékai ebben a regényben.

A főhős tisztázatlan múlttal és rejtélyes képességekkel rendelkezik, hogy majd „jól meglepődhessünk”, hogy ő valami más, de vagánysággal vegyített esendősége és a humor segít elterelni a figyelmet erről. Hogy csak egy példát említsek: zenekedvelő sárkány, aki egy komplett szigetet tart folyamatos megfigyelés alatt, hogy elkaphassa és muzsikáló házi kedvencet csinálhasson a főhősből.

Aki belevág a Királyok veszte világának bebarangolásába, egy komikummal tarkított, kellemes mesében találhatja magát. Van benne potenciál arra, hogy a folytatásaival valami nagyszerűvé álljon össze. (Juhász Kornélia)

A sok lehetséges témakör egyike, amely a House of the Dragon alapján felvetődik, tanulmányozható és megfontolandó, a variánsok dicsérete és a médiumváltással járó konkretizáció; az egyértelműsítés, amely nem feltétlenül tekinthető csonkításnak. Ennek érzékeltetéséhez Harrenhal leégésének epizódját fogjuk használni. A Tűz & Vér lapjain a következőket olvashatjuk erről az eseményről. (Hosszabban idézem.) „Lyonel Strong, Harrenhal ura és a Király Segítője csatlakozott fiához és örököséhez, Ser Harwinhoz, együtt utaztak a tó partján fekvő, félig romos várba. Nem sokkal megérkezésük után tűz ütött ki a toronyban, ahol aludtak. Apa és fia bennégtek, három csatlósukkal és tucatnyi szolgáikkal együtt. A tűz okát sosem sikerült kideríteni. Egyesek egyszerű balesetnek tartották, mások arról suttogtak, hogy Fekete Harren székhelye el van átkozva, és romlást hoz minden tulajdonosára. Voltak, akik szándékos gyújtogatást emlegettek. Gomba szerint a Tengeri Kígyó állhatott a dolog mögött, így akart bosszút állni azon az emberen, aki felszarvazta a fiát. Eustace septon inkább Daemon hercegre gyanakodott, aki eltávolított egy riválist a Rhaenyra hercegnő kegyeiért folytatott versenyben. Némelyek azzal álltak elő, hogy Dongalábú Larys lehetett a felelős; mivel apja és bátyja halálával ő lett Harrenhal új ura. A legnyugtalanítóbb elméletet azonban nem más, mint Mellos nagymester jegyezte le, aki szerint talán maga a király adta ki a parancsot.” (376. old. ford. Stemler Miklós) Jól látható, hogy a Tűz & Vér a variánsok egyenrangúságát hirdeti, a források egyenértékűségét vallva. A House of the Dragon azonban nem így jár el, a 6. részben Dongalábú Larys Strong szervezi meg az akciót, vagyis eszerint Harrenhal leégése előre megfontolt testvér- és apagyilkosság. A kivitelezés körmönfont, Larys a megbízott bűnözőknek kivágatja a nyelvét, hogy ne tudjanak később tanúskodni, ha gyanú merülne fel az összeesküvéssel kapcsolatban, míg látens megbízónak a királynőt teszi meg. Ezzel a sorozat megerősíti az egyik variánst, ám véglegesen nem törli el a nézőpontok szóródását, mivel a 7. epizódban Daemon és Rhaenyra – a tengerparti beszélgetésük során – utalnak Harrenhal átkára. Az a néző, aki a fentebb idézett könyvet nem olvasta, minderre valószínűleg fel sem kapja a fejét; aki viszont ellenkezőleg, emlékszik a variánsok példájára, az minden bizonnyal jótékony csonkolásként, vagy inkább a főváltozat előállításaként tekinthet a megoldásra. (Amely egyébként innen nézve emlékeztet az ultima manus elvén működő kritikai kiadások eljárására.) Jó példa ez arra, hogy az egyik médium kénytelen értelmezni a másikat. Ha nem tenné, akkor a film lépten-nyomon kitérőket tenne, összezavarva a nézőt, mit is lát valójában, mert a variánsokat nem az elbeszélés szintjén, hanem a karakterek nézőpontjai mentén (a „ki mit lát az eseményekből?” kérdés fenntartásával) futtatja. Ha ezt a konstrukciós elvet vagy mikromechanizmust felfedezzük, közelebb juthatunk a House of the Dragon adaptációs modelljéhez. Ahhoz a rendszerhez, amely a szöveghez való – kisebb-nagyobb, helyenkénti – hűtlenség alapján tekinthető következetesnek. Azért áldoz fel részleteket, hogy maga a másiktól függetlenül is működhessen, és élvezhető maradjon. Így kedvezve azoknak, akik a filmet filmként nézik, és nem regénytükörként olvassák. (H. Nagy Péter)

A Trónok harca világában számos igen különös fiktív létezőt találunk – ami megszokott a fantasy kontextusában. A sárkányok, a holtak vagy az óriások is ezek közé tartoznak, a Fire & Blood adatállományában viszont utalás történik egy meglehetősen rejtélyes tulajdonságokkal rendelkező csoportra. Mielőtt erre röviden rátérnénk, nézzük a sárkányokat. A Fire & Blood krónikása folyamatosan tudósít a sárkányok számáról, állapotáról, mozgásairól, és arról, hol és mi módon szólnak bele a csaták, viszályok stb., azaz a történelem menetébe. Ezek a lények egyediek, eltérő méretűek és színűek, különböző fejlődési útvonalakat futnak be életük során, saját személyiségük és érzelemviláguk van. Egy sárkány és a lovasa közti kapcsolat olyasmi, mint az Avatarban a navik és a lovaglásra vagy repülésre használt állattársaik varkocson keresztüli összefonódása. Egymás meghosszabbításai egy szoros immateriális és mentális hídon keresztül, melynek fizikai eredőjét a sárkánytojással való gyermekkori érintkezés alapozza meg. (Bizonyos források szerint a sárkányok kikeléséhez is szükséges ez a kontaktus. A lovas és a sárkány kommunikációjára jó példa a House of the Dragonban Laena Velaryon halála, amikor a sikertelen szülési kísérlet után a sárkány segítségével lesz öngyilkos a meg nem született gyermekével. A Tűz & Vérben Laena halála ettől eltér [372. old.], így ez a megoldás is részben váratlan.) Rhaenyra sárkánya Syrax. A hercegnő „Hétesztendős korában sárkánylovassá vált, egy fiatal sárkányon repült fel az égbe, a bestiának az ősi Valyria egyik istennője után a Syrax nevet adta.” (Tűz & Vér, 348. old. ford. Stemler Miklós) Sorsa szomorú epizód a hagyományban, a Sárkányok táncában Tyrion is hivatkozik rá egy történelmi legendával kapcsolatban, melyet azonban Gyldayn főmester a Fire & Bloodban nem említ. A sárkányok tehát lépten-nyomon előkerülnek Westeros történetében, mivel a Targaryenek sárkánylovasok, de sok olyan furcsa lény képezi ennek a világnak a háttéranyagát, melyekről keveset tudunk meg, mégis valamiért megemlítik őket valahol a krónikák. A különös tulajdonságok sokszor istenekhez kötődnek. Lys seregnyi istene közül például az Alkonyi Yndros nappal férfi volt, éjjel pedig nő. Imádóiról ily módon elképesztő híresztelések kaptak szárnyra. „Yndros követői állítólag szerelmeskedés által férfiból nővé és nőből férfivá tudtak alakulni, és arról suttogtak, hogy Larra úrnő alkonyi orgiákon vett részt csak azért, hogy utána férfiként látogathassa meg a Selyem utcájának bordélyait.” (Tűz & Vér, 651. old.) Ez a motívum fontos a populáris irodalomban, a legkirívóbb változata valószínűleg a Lovecraft Country-ban szerepel. Ebben a nemváltás mellé a bőrszín átkódolása is társul, így a metamorfózis a pigmentre épülő démonizáció terepére vezet. A Matt Ruff-regényből készült sorozat – szerencsére – megtartja ezt a szálat, többször is brutális képsorokkal közvetíti az átváltozást, például a két szeretkező ember aktusa közben. Hajmeresztő. Martin műveiben (is) az ehhez hasonló alakzatok úgy épülnek egymásra és frissülnek, hogy létrejön az elemek kollázsa, és átrendeződnek az ismert történetek paneljei a testek és a testi funkciók forgatagában. A Sárkányok táncának (a House of the Dragon központi eseményhorizontjának) elbeszélése valóban alkalmas rá, hogy a legapróbb részletek hangsúlyainak váratlan, olykor orgiasztikus kiaknázásával újrakalibrálja a westerosi trónviszályok iránti érdeklődést. De, persze, ezt már sokszor megírták róla – szárnyas szavakkal szólva. (H. Nagy Péter)

A House of the Dragon alapjául szolgáló Fire & Blood című Martin-opus egyik legfontosabb jellegzetessége a történelem elbeszélhetőségének dilemmájával áll szoros kapcsolatban. A mű feltételez egy krónikást, Gyldayn főmestert, aki különböző forrásokra támaszkodva dolgozza fel (és meséli el) Westeros Targaryen királyainak történetét I. Aegontól III. Aegon régensségéig. (A szerző, George R. R. Martin az átiratot jegyzi. Már a belső címoldalon nyilvánvaló a közvetítettség tudatosítása.) Ebben a fikciós keretben – helyenként – nagy hangsúlyt kap az adatkezelés, ami igen lényeges vonása a világépítésnek. Keserű József Lehetnek sárkányaid is című monográfiájában említi, hogy „A fordulatos cselekmény és az azonosulást lehetővé tevő karakterek mellett a háttérvilág kidolgozottsága ugyanolyan fontos, ha azonban ennek bemutatása túlságosan részletezővé válik, az megnehezítheti a befogadást, sőt a túl sok információ el is riaszthatja a befogadót.” (33. old.) Ebből a szempontból a Fire & Blood a világ–történet–karakter hármasból az elsőre koncentrál, míg a House of the Dragon nagy kihívása, miképpen tudja megoldani a három tényező egyensúlyba hozását (vagy átgondolt vegyítését). A könyvben – korántsem véletlenül – azon a ponton válik a legsűrűbbé a szövevény, ahol a tévésorozat eseményei kibontakoznak. A krónikás ezt szóvá is teszi, a következőképpen. „Ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, hogy szót ejtsünk forrásainkról, hiszen a következő évek során történtek zöme zárt ajtók, lépcsőfordulók, tanácstermek és hálószobák rejtekében zajlottak, és a teljes igazságot valószínűleg sosem ismerhetjük meg.” (Tűz & Vér, ford. Stemler Miklós, 351. old.) (A forrásokat aztán részletezi a krónikás, majd ezek közül két olyanra hívja fel a figyelmet, melyekre előszeretettel hivatkozik, de ellentmondanak egymásnak.) Az igazság kideríthetetlenségére az egyik példa az információrengetegben Rhaenyra szüzességének kérdésköre. Az egyik forrás, Eustace septon feljegyzése szerint „Daemon herceg elcsábította unokahúgát, a hercegnőt, és elvette a szüzességét” (362. old.), míg Gomba, az udvari bolond (akinek szóbeli történeteit egy írnok jegyezte le) arról mesél (néhány mondatnál hosszabban), hogy Ser Criston Cole került igen közeli – szexuális gyakorlatokon, testtechnikán alapuló – kapcsolatba Rhaenyrával (363. old.), ám a szüzességét nem ő, hanem egy harmadik férfi, Ser Harvin Strong vette el, amikor a hercegnő a Cristonban való csalódás után belefutott a karjaiba (366. old.). „Akárhogy is történt” – folytatódik a krónika, tehát mégsem rendelkezünk végső ismerettel arra vonatkozóan, hogy kinek ajándékozta szüzességét Rhaenyra. „A történelmi jelenségek minden ábrázolásában kikerülhetetlen viszonylagosság van jelen” – fogalmazta meg anno Hayden White, és mintha Martin nagyon is tudatosan kezelné ezt a tapasztalatot a fiktív történelmi fantasyre alkalmazva. Merthogy a megtett trónörökös állapota – ebben az esetben is – jövőformáló kérdés, ezért egyáltalán nem véletlen, hogy a House of the Dragon megfelelő epizódjában erőteljes, képileg is szépen kidolgozott funkciót kapott. (Az intimitás kódolása többrétegű: Daemon és a hercegnő – takarásra és megszakításra épülő, homályos – bordélyjelenete után a hercegnő és Criston – átesztétizált – szeretkezése következik; ellenpontozva a királyi pár – a nő „kötelességét” kiemelő – ágyjelenetét. A sorrend nem jelent bizonyosságot, a kamera – természetesen – nem mutatja a szűzhártyát, később a róla szóló diskurzus pedig a látottaknak is ellentmond.) Rhaenyra szüzességének dilemmájában ily módon összefutnak a reprezentálhatatlanság történelmi és mediális szintjei, aminek köszönhetően nő a bizonytalanság ugyan, de megértjük közben, hogy az esztétikai élvezetnek nem előfeltétele a mindentudás. (H. Nagy Péter)

A fantasy antisematikus változataira ugyanúgy jellemző a káosz iránti vonzalom, mint a járványfikciókra vagy az apokaliptikus irodalomra. A káoszt előidéző jelenségek egyike shakespeare-i gyökerű (és mélységű) mintázat. Nézzünk erre egy örökérvényű példát. Kuroszava Ran – Káosz című remekművében a 16. századi Japán hatalmi harcai a Lear király problematikáját idézik. Ez a tragédia az úgynevezett végjátékok közé tartozik, mivel a világvége témáját dolgozza fel. A Lear király – az újkor kezdetének tanújaként – azt a szituációt ragadja meg, amikor felborul a család és az állam természetes rendje; s ezzel megszűnik az esélye annak, hogy megszülessen egy új, az emberek közti toleranciára épülő világ. „Az önmagát és vágyait mindenek fölé helyező individuum által előidézett káosz lép a helyére” – fogalmazta meg pontosan Erika Fischer-Lichte. Kuroszava ezt az apokaliptikus horizontot nyitja fel, a japán történelemre alkalmazva a film címében jelölt kulturális (és tudományos) metaforát. Az addig egységes állam részekre szakad, a klánok testvérháborúi, bosszúhadjáratai romba döntik a birodalmat; a béke korszaka után mindent elemészt a káosz. A House of the Dragon alapjául szolgáló Martin-könyv sok változatát tartalmazza a szóban forgó mintázatnak, ráadásul fellépteti – egy epizód erejéig – azt a jelenségkört is, amely szintén káoszalakzat lehet: a ragályt. I. Jaehaerys király uralkodása alatt, amikor Corlys Velaryon – aki a Hét Királyság egyik legkiemelkedőbb személyisége lesz – hatéves kisfiú volt, a tél visszatért Westerosra. Az éghajlati változások éhínséghez vezettek, és amikor ennek következtében a testek legyengültek, eljött a reszkető kór, amely sorra szedte áldozatait. A betegség lefolyását így írja le a krónika: „Nemsokára a reszketés következett; először enyhe kis remegés, de megállíthatatlanul súlyosbodott. A lúdbőrzés hódító seregként menetelt fel és alá az áldozat végtagjain. Eddigre a beteg már annyira reszketett, hogy foga is vacogott, keze és lába pedig ellenőrizetlenül rángatózott. Mikor az áldozat ajka elkékült, és vért kezdett köhögni, a vég már közel járt. Az első remegéstől kezdve a reszkető kór hamar elvégezte a dolgát. A halál egy napon belül eljöhetett, és minden öt betegből csupán egyetlen gyógyult meg.” (Tűz & Vér, ford. Stemler Miklós, 277. old.) Visszatérő járványról van szó, melynek eredetét és gyógymódját nem ismerik a mesterek. A jelentősége arra is kiterjed, hogyan változtatja meg egy kitörés a történelem menetét. Az adott időszakban a birodalom legnépszerűbb karaktere a királyné lánya, Daenerys hercegnő. A hatéves kislány elkapja a betegséget, és másfél napon belül meghal. Az uralkodók felfoghatatlannak tartják a történteket, abban a hitben éltek ugyanis, hogy a családjuk sérthetetlen. Daenerys halálával tehát sérül a Kivételesség elve, vagyis a betegség lényegében a Targaryen-hegemónia megroppanásának a jele. A járvány törés a dolgok rendjében; fontos szerepe van tehát abban, hogy a káosz közepette létrejöhessen egy új identitás-értelmezés, amely hosszú távon is meghatározza a birodalom sorsát. (H. Nagy Péter)

A jól működő történetek egy jelentős része valamilyen (és valamiért) hangsúlyos változásból nő ki. A statikus viszonyok hirtelen dinamikussá válnak. Ezért is fontos a kezdőpont megválasztása. A House of the Dragon rég várt debütálása óta azon töprengek, hogy ez a sorozat eltalálta-e a maga funkcionális indítópontját. Furcsa kérdésnek tűnik; ám szinte biztos vagyok benne, hogy a nézők egy része nehezen boldogul a cselekmény bizonyos elemeinek az elhelyezésével. Aki viszont olvasta George R. R. Martin Fire & Blood című könyvét, könnyedén felidézheti az előzményeket. A Targaryenek történetének egyik csomópontja I. Jaehaerys több mint fél évszázados uralkodásának időszaka. A királyt Békehozónak nevezik; és annyi minden fűződik a nevéhez, hogy felsorolni is lehetetlen – Westeros teljes arculatát/kultúráját érinti ez. (A könyvben több mint 200 oldal szól erről a szakaszról.) A király uralkodásának utolsó éveiben előkerül az utódlás kérdése, amely hatalmas megmozdulást generál a földrészen. Nincs ugyanis egyértelmű/alkalmas örökös, a trónra a nagy családok legtöbbje benyújtja igényét. A Nagytanács ekkor hozza azt a törvényt, amely szerint „Westeros Vastrónja nem lehet nőé, és női leszármazotton keresztül sem szállhat férfira.” (Tűz és Vér, ford. Stemler Miklós, 346. old.) Többségi szavazattal ekkor lesz Viserys a trónörökös (az Öreg Király unokája férfiágon), majd I. Jaehaerys halála után királlyá koronázzák. I. Viserys uralkodását sokan (a fikció szerint) a Targaryen-hatalom csúcspontjának tartják; a trónörökös kijelölésekor viszont a király megszegi a kőbe vésett törvényt – ez a sorozat nyitóhorizontja –, és fiú utód hiányában lányát, Rhaenyrát teszi meg a trón várományosának. (Majd feleségül veszi a Segítő lányát, Alicent Hightowert. Lényegében ez a mozzanat vezet el majd a Sárkányok Táncának nevezett, különleges – vízen, levegőben, hálószobákban és sikátorokban vívott – brutális háborúhoz, melyben Rhaenyra megpróbálja érvényesíteni trónigényét Viserys és Alicent fiával szemben. A tét tehát az – nagyon leegyszerűsítve –, hogy félreállítható-e a nő.) Ez kardinális változást elindító kezdőpont tehát, ugyanakkor mindez reláció függvénye. A Király Békéje I. Jaehaerys korában és a férfiágra vonatkozó törvény az a két legfontosabb komponens, amelyhez képest a töréspont észlelhető. Innen nézve látható át, hogy miért kulcsszereplő Westeros történetében Rhaenyra. Másrészt igen látványos a könyvben, hogy a források éppen erre az időszakra válnak bizonytalanná, ami azt jelzi, hogy itt már számolni kell a nézőpontok egymásnak ellentmondó vonatkozásaival. (Ami oly izgalmas volt a Trónok harcában.) És milyen lelkesítő az is, hogy megkerülhetetlen érvet tudunk felhozni amellett, hogy a sorozat kezdőpontja mégiscsak jó választás eredménye. Ha korábbra helyeződött volna a fókusz, jobban látnánk ugyan a töréspont másik oldalát, a tágabb kontextust, de még statikus viszonyok közé kerülnénk. Ebből következően nem feltétlenül kell veszteségként megélni az in medias rest a Tűz és Vér ismerőinek; mert a hatásos történetek ereje nem(csak) a végükben, hanem kezdetükben (is) rejlik. (H. Nagy Péter

Ez a regény eredetileg 2017-ben jelent meg, és 2022-ben a Menő Könyvek jóvoltából már olvasható magyarul is. A Mindketten meghalnak a végén a címével nemcsak magára vonja a figyelmet, hanem egyúttal tehermentesíti az őt bemutatni vágyókat. Kár izgulniuk azon, hogy véletlenül se árulják el a végső csavart, hiszen a cím elintézi ezt helyettük! Ez a mű az önspoilerezés mintapéldája.

Az alapkoncepció, az emberek életét befolyásoló, a halálból bizniszt csináló vállalat jól illene egy sci-fihez vagy egy thrillerhez, de helyette egy young adult regényt kapunk, nem túlhangsúlyozott LMBTQ tematikával. Létezik a mű világában egy Halál–Hírek nevű szolgáltatás, mely éjfél után felhív bizonyos embereket, hogy közölje velük, aznap meghalnak. Mateo, a zárkózott, de jószívű és Rufus, a vagány, de épp gyászoló fiú is hasonló sorsra jutnak. Eljött a Végnapjuk. Mindketten tudják, hogy közeleg a vég, s mindketten az Utolsó Barát nevű applikáción keresztül keresnek maguknak társaságot az utolsó óráikra. Nem nehéz kitalálni, hogy miképp alakul a kapcsolatuk, a címben pedig ott a folytatás...

Bár a regény tartalmaz némi akciót is (Rufus exe miatt bosszúhadjáratba keveredik, illetve az egyik kétségbeesett Kilépő [aznap elhalálozó] felrobbant egy épületet), de nem a lebilincselő izgalmakon van a hangsúly. Sokkal inkább egy tessék-lássék történetbe ágyazott életvezetési tanácscsokor ez a mű. Kiemeli az önzetlen jótettek fontosságát, bátorságra, életigenlésre buzdít, és arra, hogy éljük meg a pillanatokat, mert ki tudja, mennyi van még hátra a saját kilépésünkig.

Érdekesség, hogy a kötet tartalmaz jó pár háttér információt az alkotási folyamatról. Az első vázlatok, különféle jegyzetek és az író gondolatai a saját művéről is helyet kaptak egyfajta utószóként. Az egyszerű történet és a nem túlságosan árnyalt karakterek miatt főszerephez jut a mű hangulata és üzenete. Ha valaki szomorkásan elgondolkodtató, letargikusan lélekemelő olvasmányra vágyik, nem kell tovább keresnie. (Juhász Kornélia)

A Később című regény borítójának fülszövege és az első pár oldala után arra gondoltam, hogy na, ezt is megértük! Koontz Halottlátója, a Hatodik érzék, a Tru Calling, a Szellemekkel suttogó és társaik után Stephen King is felült a holtakkal kommunikálni tudó nyomozókat utaztató klisévonatra. Később, miután megtapasztaltam, hogy mit tett hozzá a regény a jól ismert sémákhoz, a szarkazmusom helyét helyeslő bólogatás vette át.

A huszonkét éves Jamie Conklin írja le gyermekkora néhány epizódját. A gyermeki élmények és világszemlélet hálás táptalajt szolgáltattak a téma friss kezeléséhez. Nincsenek indokolatlan rémüldözések. A kis Jamie élete természetes velejáróinak tekinti a szellemeket. Igaz, lassan eltűnik a hangjuk, a vonásaik egyre homályosabbá válnak, majd teljesen eltűnnek, de olyanok, mint az élők. Sőt, bizonyos tekintetben még jobbak is: nem tudnak hazudni.

Az alaptörténetben kulcsfontosságú egy sötét lény, mely terrorizálja hősünket, s az olvasót is megajándékozza azzal, hogy a regény befogadása után a fütyülésre már sosem fog tudni olyan ártatlan dologként gondolni, mint eddig. Emellett a Későbbnek van egy a paranormálisnál is parább rétege. Jamie gyerekkorára hatást gyakoroltak olyan jelenségek is, mint a gazdasági válság, az alkohol- és drogfüggőség, de kis élete legnyomasztóbb elemei az emberi kapcsolatok torzulásaiból születtek. Miközben Jamie kilép a gyerekkorból, ez a mű rámutat arra, hogy a legnagyobb szörnyek nem a túlvilág rémei, hanem az emberi természet sötét oldala.

Gördülékeny nyelvezetével és kissé karcos humorával (még egy George R. R. Martin utánzat is helyet kapott a történetben) olvastatja magát a regény. Olyan érzésünk lehet, mintha oldalzabáló szellem is járna ajándék gyanánt a könyvhöz, mert alig melegedünk bele, már vége is. Jamie karakterének és kalandjainak boncolgatásából bizonyosan ki lehetne hozni egy-két folytatást, bár Stephen King hivatalos oldalán azt nyilatkozta, nincs tervben ilyesmi. Reménykedhetünk, hogy talán később... (Juhász Kornélia)