„…az utolsó fényévet már maga teszi meg,
sem nap, sem hold, nem kísérhetik,
nem állnak mellé csillagai,
Barátom lássuk álmainkat is,
a zónázó idő addigra elfelejt minden emberit.”
(Hegedűs Gyöngyi: Enkidu pihenni vágyik)
Képzeljünk el egy könyvesboltot, melyben a kiadványokat borítóképek alapján kategorizálják. Ez esetben Izsó Zita Bekerített erdő című verseskötete alighanem a sci-fi szekcióba kerülne. A frontborítón (Papp Rita szép munkája) űrsötétből előpulzáló csillagok adják a hátteret, középen pedig szkafandersisak üvegén fenyves tükröződik. Innen nézve a „bekerített erdő” a látómezőben, illetve a tudat (a fej) tartományában határok közé vont (vagy egyenesen ott megalkotott), természeti jelenségcsoportra utal, mely egyszerre mutatja a benső élményvilág (látás, elme) és a szubjektumból mesterségesen kihatárolt (védőöltözet, felszíni tükröződés) létezés sajátosságait. Szubjektivitás és technicitás köztes terében – avagy e kettő összjátéka révén – pedig mi egyéb tudna szólásra emelkedni, mint a költészet? A szemantikai játékot bonyolítja, hogy a „bekerített” jelző nemcsak a domesztikált-kertesített környezeti valóság jelölője lehet, hanem a hadműveleti alávetettségé is. Izsó eredeti szóképekben tobzódó költészetétől nem áll távol a háborús tapasztalások fölmérése, de ezúttal inkább az első – a kognitivitás és a percepció képzetköreit megnyitó – olvasat látszik érvényesnek.
A kötet dőlt betűvel szedett, cím nélküli nyitánya és zárlata feszesen komponált szerkezetet fog közre. A cikluscímek (Három, Kettő, Egy) értelmezésére a fülszöveg nézőponti ajánlatot tesz: „Visszaszámlálás. Egy űrhajós leszáll az édenkertben, és három sétát tesz…” Bár efféle kerettörténetre a versek nem utalnak nyíltan, kétségtelen, hogy űrmotívumokkal szokatlanul sűrűn és következetesen élnek; részben egy magunktól való szabadulást ígérő eszképizmus jegyében, részben a gyerekkorig visszanyúló futurisztikus tudatműködés módján. Az üdítősdobozok itt űrhajókra hasonlítanak (Jég), egy kényszerű fantáziagyakorlatnak földönkívüli a tárgya (Némaság), fájdalmasan poentíroz az „űrsötétből” érkező meteorok (szó)képe (A vendégség vége) stb. Az Űrséta című, hosszabb költemény emellett kifejezetten épít a földi látószöget felülíró, tudományos metafizikára (e tudatalattiból eredő képalkotásmód elsőrendűen a psziché önvédelmi reflexeként hat).
A sci-fi mellett további populáris zsánerek látásmódját és eszközkészletét is hasznosítják a szövegek – például az Olvadás című vers, mely a halottak felébredéséről szólva egyszerre idézi fel a zombifilmek horrorszcénáját és a feltámadás teológiai aspektusait. (Fordított nézetben: Izsó munkája arra figyelmeztet, hogy a popkulturális műfaji mintázatok igen gyakran és nagymértékben merítenek a szakrális műveltségi hagyományokból, az eszkatologikus-apokaliptikus irodalmi észjárásból.)
Családi-párkapcsolati traumákról és abúzusokról ad számot, a betegség, a gyász, a depresszió fokozatait sorolja elő, a holtak világát a sebzett múlt tükrében értelmezi, növénynek, állatnak, embernek álomi jelenetezések közeiben remél végsőbb hazát ez a költészet. A beszélő egyszerre keres nevet, identitást, társat és otthont; ezt az egzisztenciális alanyiságot pedig minduntalan közös tapasztalatba (sőt a kollektív tudattalan retorikai dimenziójába) oldja az életválságok és sorsfordulatok mitologizálása (lásd pl. Az első ember, Sóasszony), az édenkert, a kiűzetés és az özönvíz toposzait a teremtésmítoszok nyelvéből létértelmező metaforikába átfordító szólamtechnika.
A nyelvi-poétikai eljárások közt kiemelt szerep jut a motivikus átkötéseknek („…fogják megtalálni a csontjait” – zárul a Felhők alatt; „A filmekben / a legváratlanabb helyeken találják meg…” – indul a szomszédos oldalon a Helyszínelés, stb.); ezek a korpusz koherenciájáért szavatolnak. A be- vagy elkerített erdő képzete sem csak a címadó költeményben tűnik föl: más művekben (Űrséta, Lopódarazsak, [Mert a bekerített erdőben a folyó…]) is érdemi jelölővé válik. Ugyancsak jellegzetes megoldás egy-egy szókép visszanavigálása az eredeti jelentés síkjára; ilyenkor komplex költői képek rajzolódnak ki (például a Jégben: jégre lépni – korcsolyázni – „jéghegy csúcsa” – „kihegyezett lándzsa”).
Hosszan idézhetnénk emlékezetesen szép szöveghelyeket – melyekben képi lelemény és szentenciás hajlam fogódzik össze: „Olyan sűrű a növényzet, / hogy az itt élők / még sosem látták az eget” (Bekerített erdő) – „Nem a folyótól félek, hanem a sodrásától.” (A sodrás iránya) – „…de ezek valójában nem az én szavaim, / csak nem tudom visszatartani, / mert amikor alszom, / a párnámra csurognak a mondatok.” (A sodrás iránya) – „Felülsz. / Hirtelen úgy hallod, / mintha valaki sírna a falak mögött, / de csak képzelődsz, / mert annyira nehéz elfogadni, / hogy itt van veled a szobában / minden, ami létezik.” (Némaság) – A „szeretteik elől menekülő halottak” (A tükör szertartása), a „földrengés után / gazdátlanná vált állatok” (Utórengés) éppúgy az olvasó tartós társául szegődnek, ahogy például „a születés előtt állók szabadsága” [Mert a bekerített erdőben a folyó…] is indokkal szolgál merengésre, mérlegelésre.
Izsó Zita a korábbi köteteiben megkezdett poétikai munkát folytatja, amikor a lélektani mélységek és a szociális érzékenység távlatait kozmikus vetületben, ontológiai ambícióval tágítja tovább. Mindehhez a nyelv (mint az önkifejezés, az én-megalkotás, a kapcsolatszervezés és a világteremtés autonóm módozata) körüli reflexiók társulnak. A szavak lehetőségeit szavak veszik szemügyre: korszerű, érett verskultúrával van dolgunk. A Bekerített erdőt – helyenkénti túlírtságai miatt ugyan nem hibátlan, de – világirodalmi léptékben is jelentékeny költészetnek látom. Ha a kiadványt a képzelt könyvesbolt képzelt sci-fi szekciójából egy nem versek után kutakodó olvasó venné magához, műfaji csalódását csakhamar felülírhatná a meglepett öröm. Örömét pedig a belátás, hogy ha egy lírai alkotás érvényes felismeréseket közöl az ember – képzeleti és emlékezeti manőverekkel is megtámogatott – galaktikus státuszáról, az bizony tudományos-fantasztikus teljesítmény. (Halmai Tamás)
