A Királyok veszte nyelvezete, világa és története tekintetében egy jó minőségű fantasy alkotás. Akad minden: kalandok, szörnyek, tolvajok, szekták, varázstárgyak, rejtélyek, családi viszályok. Különlegessége abban rejlik, hogy bár tartalmaz jó pár fantasy típushibát, sikerül úgy csavarnia ezeken, hogy nem kényszeríti az olvasóját arra, hogy letegye a könyvet és meneküljön.
A fantasykben gyakran feltámasztanak karaktereket, ezzel csökkentve a tragédiák és diadalok drámaiságát. Jenn Lyons regényében eleve tudjuk, hogy a határ átjárható az élők és holtak világa közt. Eredeti testükbe is visszahozhatóak a karakterek, sőt a reinkarnáció is hétköznapi dolog.
Megesik (nemcsak) a fantasy berkeiben, hogy a hős meséli el visszamenőleg a kalandjait. Ez azért kínos, mert tudjuk, túlélte a viszontagságokat, így kár miatta izgulni. Kihrin (a főhős) hetven oldal híján az egész könyvben börtönben van és mesél, de legalább nem egyedül csinálja! Ő a közelmúlt eseményeit, őre (Karom, az alakváltó) a régmúltat regéli el és a hanganyagként rögzített sztori átírója (Thurvisar d'Lorus) kommentárjaival látja el helyenként a szöveget.
Olcsó, hanyag megoldás a meseszövésben, ha a szerencsés véletlenekre támaszkodik az alkotó. Jenn Lyons ezt a hibalehetőséget is egy elegáns fricskával oldotta meg: Kihrin a szerencse istennőjét, Taját imádja, így a váratlan fordulatok, az isteni gondviselés bizonyítékai ebben a regényben.
A főhős tisztázatlan múlttal és rejtélyes képességekkel rendelkezik, hogy majd „jól meglepődhessünk”, hogy ő valami más, de vagánysággal vegyített esendősége és a humor segít elterelni a figyelmet erről. Hogy csak egy példát említsek: zenekedvelő sárkány, aki egy komplett szigetet tart folyamatos megfigyelés alatt, hogy elkaphassa és muzsikáló házi kedvencet csinálhasson a főhősből.
Aki belevág a Királyok veszte világának bebarangolásába, egy komikummal tarkított, kellemes mesében találhatja magát. Van benne potenciál arra, hogy a folytatásaival valami nagyszerűvé álljon össze. (Juhász Kornélia)
