Több mint két évtized után újra összeállt az öregfiúk csapata, hogy elkészítsék az utóbbi évek legjobb gengszterfilmjét. Ezzel a filmmel Scorsese gengszter-trilógiája végre teljessé vállt. Scorsese visszahívja saját szuperhőseit egy utolsó táncra, hogy megmutassák, hogyan kell ezt csinálni. A filmben a Robert De Niro által megformált Frank Sheeran karrierjét követjük a kezdetektől a végéig. Scorsese régi csapatából még olyan nevek tértek vissza, mint Joe Pesci vagy Harvey Keitel.
A film hasonló alapokra épül, mint Scorsese előző két mesterműve, a Nagymenők és a Kaszinó. Azonban a történet most sokkal emberibb. Scorsese megöregedett. Nincs többé dicsőség abban, ha valaki gengszterkedik. Az emberi lélek elkárhozik, ha ezt az utat választja. Scorsese lehúzza a pátosszal teli takarót erről a műfajról, hogy láthassuk a valódi arcát. Az ír Scorsese mester tán eddigi legmelankolikusabb filmje. Elődeivel ellentétben ez a film sokkal többet elidőzik karakterei felett, így mi is jobban el tudunk bennük mélyülni. A film masszív három és fél órája sok embert ki fog kapcsolni, de akiket nem, azok szemtanúi lehetnek egy modern, gyökereiben mégis tradicionális, epikus mesterműnek. Ellentétben a 70-es évek többi nagyjával, Scorsese még mindig törődik azzal, hogy filmóriást készítsen. Még közel a nyolcvanhoz is a legjobbat próbálja kihozni magából. Mint minden filmjében, itt is zseniális, ahogyan a csendesebb részek váltakoznak a hangosabbakkal. Ugyanúgy dícsérni kell a forgatókönyvírót, Steven Zailliant is, aki nagyszerű lélekkel nyúlt Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy! c. könyvéhez, mely a film alapanyagaként szolgál.
A színészek mindannyian kiválóan játszanak. Évek óta nem volt egyikük sem ilyen jó formában. Al Pacino és Joe Pesci mellékszerepei a legkiemelhetőbbek, azonban De Nirótól sem szabad elvenni a babérokat. Azt a folytonos dühkitörésekkel küszködő karaktert, akit tíz éve még Pesci alakított volna, most Pacino formál meg hibátlanul. Pesci most egy sokkal nyugodtabb és csendesebb karaktert vállalt be, ami tőle szokatlan. Sajnos, a színészek kiváló teljesítményén sokszor ront a film legnagyobb hibája, mégpedig a már sokak által vitatott digitális megfiatalítás. Scorsese és csapata dollármilliókat dobnak ki az ablakon arra, hogy rontsanak saját filmükön. A hetvenévesek testébe zárt, ötvennek kinéző, Polar Express figurák nagyon sok jelenetet képesek elkomolytalanítani puszta jelenlétükkel. Furán is hat, amikor a hatvannak kinéző Sheerant, Pesci Bufalinója „kölyöknek” szólítja.
Hibái ellenére azért mégiscsak egy kiváló filmet kapunk. Scorsese búcsúzik, ha nem is a filmezéstől, de a gengszter zsánertől biztosan. Az utolsó képsorok magukért beszélnek. Egy ember, aki még nem szeretne menni, de lassan beletörődik, hogy az ő ideje is érkezőben van. Scorsese felhasználja karakterét, hogy saját maga démonaival is szembesüljön. Ez teszi a filmet igazán személyessé és egyedivé Scorsese eddigi munkáival szemben. Azokra fog csak igazán szomorúan hatni a film vége, akik imádták a Scorsese–De Niro–Pesci-trió eddigi munkáit. A mester megírta búcsúlevelét. Egy korszak lezárul. Az emberek elmennek. De amit életükben tettek, az itt marad velünk. (Tóth Márk)
