Adrian Tchaikovsky: Pókfény
Adrian Tchaikovsky Pókfény című regényének első jelenete mindenki számára ismerős lehet, aki valaha is olvasott szerepjáték alapú fantasyt: a pókok lakta erdőbe betör egy kalandozó csapat (tagjai: egy papnő, egy tolvaj, egy mágus és két harcos – az egyikük természetesen íjász), és válogatás nélkül kaszabolni kezdi az erdő „sötét” teremtményeit. Tetteikre felhatalmazást egy prófécia szolgáltat, amely kimondja, hogy a fény harcosainak a Sötét Úr legyőzéséhez egy pókokkal teli erdőben kell megszereznie a nélkülözhetetlen segédeszközöket: az anyapók egyik méregfogát és egy térképet, amely elvezet a Sötét Úr kastélyába.
E ponton akár abba is hagyhatnánk a regény olvasását – mondván: minden második fantasy ezt a történetet meséli el –, ha nem utalna két „apróság” arra, hogy ezúttal talán mégsem a megszokott szcenárió következik. Az egyik az első fejezet címe: Bakacsinerdő-blues (az eredetiben: Mirkwood Blues), amely játékos jellegénél fogva megteremti a tolkieni tradícióhoz való reflektált viszonyulás lehetőségét. A másik pedig, hogy a nyitójelenetet egy Nth nevű pók (zseniális névválasztás, ha engem kérdeztek) nézőpontjából látjuk, ami szintén arra figyelmeztethet, hogy a megszokott történet ezúttal egy kissé más perspektívából kerül bemutatásra.
És valóban, Tchaikovsky regénye úgy meséli újra a Sötét Úr legyőzésének jól ismert történetét, hogy végig szem előtt tartja a műfaj klisévé merevedett szabályrendszerét – használja ugyan, de távolságot is tart tőle –, miközben erőteljes (és teljesen jogos) kritikát gyakorol a tolkieni és az annak nyomán kialakult szerepjátékos fantasy világképével szemben. A Pókfény alaphelyzete ugyanaz, mint a legtöbb (poszt)tolkieni fantasyé: hőseink (az emberek) a fény teremtményei, a velük szemben állók pedig – mivel nem részesültek a fényből – a sötétség gyermekei, s így nem mások, mint legyőzendő akadályok. Ez a felállás a regényben akkor kapja az első – és végzetesnek bizonyuló – döfést, amikor Ntht, a pókot a csapat mágusa átalakítja valami mássá, valami emberhez hasonlatossá. E transzformáció a későbbiekben számos olyan helyzetet teremt, amelyek során a szereplők kénytelenek szembesülni saját előítéleteikkel. Egy idő után mindenki számára világos lesz, hogy a fény és a sötét nem eleve adott pólusok, hanem a tettek döntenek arról, hogy ki áll a fény és ki a sötétség oldalán.
Rendkívül intelligens és nem mellesleg nagyon szórakoztató regény a Pókfény, amely időnként átcsap ugyan műfajparódiába, de összességében mégis megőrzi a komolyságát. Nemcsak a fantasy egyes sztereotípiáit illeti kritikával, hanem egy bizonyos fajta (nagyon is emberi) gondolkodásmódról is lerántja a leplet. Szép példa arra, hogy a fantasy nem csupán egy normává szilárdult értékrend továbbörökítőjeként képes funkcionálni, hanem – ha jól csinálják (márpedig Tchaikovsky igen jól csinálja) – azt is képes elérni, hogy másképp tekintsünk világunk egyes problémáira. (Keserű József)