A Universal már jó ideje próbálja helyes vágányra terelni saját kis szörnyes-filmes univerzumát, mely olyan filmekkel mint az Én, Frankenstein, vagy épp a Múmia (2017) egyszerűen nem akart összejönni. Most H. G. Wells klasszikusa, a Láthatatlan ember lett előhúzva a fiókból.
A filmet a már tizenöt éve feltörekvőben lévő Leigh Whannell írta és rendezte. Az ő neve A fűrész első részéből mint forgatókönyvíró/színész, vagy a két évvel ezelőtti Upgrade c. filmből lehet ismerős, amit már nem csak írt, hanem rendezett is. A főszerepet az aranykorát élő Elisabeth Moss játssza, aki Cecilia Kasst testesíti meg.
Whannell sok mindent máshogyan csinál, mint ahogy azt a regény, vagy annak régi klasszikus filmes változata. Wells-szel és James Whale-el ellentétben most nem a láthatatlan ember szemszögéből figyeljük a világot, hanem a női karakter szemszögéből. A láthatatlan ember ezúttal nemcsak a karakterek számára láthatatlan, hanem a nézők számára is. Legnagyobb előnye ebből fakad. Ugyanis a történet horror elemei még ennyire jól nem működtek. Whannell ráhelyezi a hangsúlyt az ember legnagyobb félelmére, ami nem más, mint az ismeretlentől való félelem. Soha nem tudjuk, hogy ott bujkál-e mögöttünk a gonosz, vagy sem. Ezzel folytonos nyomás alá tudja helyezni a nézőt.
Whannell nagyszerűen elszórakozik a kamerával is. Alkalmanként kapunk egy-egy célzást arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Ilyenkor az apró moccanásokat, furcsaságokat kell figyelni a háttérben, vagy a kép sarkában. A rendező pontosan tudja, hová kell helyeznie a kamerát, hogy fenntartsa figyelmünket. A horror atmoszférán kívül, kifejezetten jól működnek azok a részek is, ahol begyorsul a film cselekménye. Olyanból sajnos nincs sok, de az a kevés, ami van, megállja a helyét.
Whannell két dologhoz ért igazán: akció és horror. Eddig inkább a horror oldalát villogtatta, de az Upgrade c. filmje már elkalandozott az akciódúsabb éghajlatokra is. A filmben ismét kapunk egy kiváló akciójelenetet, mely ugyan nem mérhető az Upgrade konyhai verekedős jelenetéhez, de elég arra, hogy rakjon egy lapáttal a film cselekményére. Ez azért fontos, mert sajnos a film néha átúszik a cselekménytelenség tavába. Ebből a szempontból alulmarad James Whale klasszikusának. Le kell ugyanúgy szögezni, hogy azok, akik rajongói az eredeti sztorinak, fogják talán a legelutasítóbban nézni ezt a filmet. Ugyanis Whannell mindössze a legapróbb minimumot veszi át Wells-től, hogy aztán a morzsákból saját kenyeret gyúrjon. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, bár a sütés közben picit jobban összemegy a kelleténél. Ezt úgy kell érteni, hogy sokkal kisebb skálán mozog az egész, és háttérbe szorítja a történetet és a sci-fi vonalat.
Whannellhez híven a kiszámíthatatlan csavar sem maradhat el a film végéről, bár ezúttal ez a kiszámíthatatlan csavar inkább csak egy másik Universal film felvezetését szolgálja. Lehet, hogy hiba volt a stúdió részeről ezt a filmet Wells klasszikusaként titulálni, ugyanis maga a film címe és az alapanyag is ellövik azt a poént, hogy ez a láthatatlan ember valóban létezik és nem csak főhősnőnk elméjének a szüleménye.
Elisabeth Moss alakítása még mindenképp kiemelendő, aki az utóbbi pár évben nem fér a bőrébe és mindenben nagyot alakít. Megfigyelhető az is, hogy az utóbbi években egyre több kiváló női alakítást kapunk horrorfilmekben. (Toni Collette, Lupita Nyong’o, Samara Weaving vagy épp Essie Davis).
Végezetül, megkaptuk az idei év első színvonalas horrorfilmjét, mely reméljük, nem az utolsó is egyben. A láthatatlan ember egy szebb jövő képét festi fel a falra a Universal számára, és bizonyítja, hogy még van remény arra, hogy ez az univerzum működjön. Mi pedig kíváncsian várjuk, mihez nyúl Leigh Whannell legközelebb. (Tóth Márk)
