A 2020-as Oscar-díjátadó előtt még nem hallottam erről a filmről. Minden a főcímdallal, a Stand uppal kezdődött, amit a film főszereplője, Cynthia Erivo adott elő a gálán. A dal többszöri meghallgatása után találtam rá erre a filmre, amit itthon, sőt Európában se mutattak be.
A rabszolgaságról nagyon sok irodalmi és filmes feldolgozás született. A Harriet is megtörtént eseményeken alapul. A főhős, Araminta „Minty” Ross a családjával él egy Edward Brodess nevű ember rabszolgájaként, és amikor az meghal, a fia lesz a tulajdonos, aki gyerekkora óta ismeri őt, és ragaszkodik hozzá. Amikor el akarják adni a családjával, megszökik. Innen indul el kalandos élete Harriet Tubmanként.
A film két főbb alapra épül: a címszereplőt alakító Cynthia Erivo játékára és a forgatókönyvre, amelyet a rendező, Kasi Lemmons és Gregory Allen Howard írtak. A film castingje nagyon jól eltalált. Mind Minty szülei (Clarke Peters, Vanessa Bell Calloway), mind Gideon Brodess (Joe Alwyn) igazolja ezt, a legjobb a mellékszereplők közül mégis Walter, a helyi kopó (Henry Hunter Hall). A női szereplők közül kiemelhető Janelle Monáe, akit Marie Buchanon nagyon meggyőzően hoz.
A forgatókönyvvel azért voltak gondjaim. Főként Gideon karakterét illetően. Nekem kicsit egysíkúra sikeredett a figura. Nem egy elmebeteg, mint Calvin Candy a Djangoban, és nem olyan magabiztos, rideg, gonosz, mint Edwin Epps a 12 év rabszolgaságban.
Hiányzott az a borzongás, hogy megmutassák azt a kínt, és szenvedést, ami a rabszolgákat jellemezte. Így talán jobban átélhető lett volna a rabszolgák sorsa. Viszont az, hogy érzékeltették, a farmerek, mit gondolnak erről az egészről, az tetszett; jó lett volna kicsit többet látni ebből, nemcsak Brodessék, hanem a többi gazdag ember helyzetéről is.
A film világa eléggé letisztult. Az operatőr (John Toll) szépen dolgozik a képekkel, főleg a totálplánok nagyon szépek. Elég erőteljesek azok a képek is, ahol Minty emlékképei, víziói jelennek meg. Ilyenkor a kép átvált kékes árnyalatba, ami eléggé hatásos.
A filmben van egy visszatérő motívum. Ez Harriet belső hangja, amit ő Isten hangjának nevez. A többi szereplő szerint ez csak az agyi sérüléseiből keletkezett rohamainak tudható be. Ezt a kérdést a film a nézőre bízza. Véleményem szerint Harrietnek ez a belső hang segített az útja során. Összevetve Djangóval és Solomon Northcuppal, a 12 év rabszolgaság főszereplőjével, Harriet céltudatos, nem alázkodik meg senki előtt, mint Solomon. Máshogyan akar túlélni. Ő a hitet használja. Olyannyira bátor, mint Django.
A daloknak is fontos szerepük van a filmben, ilyen például a Goodbye Song, amely az egyiptomi kivonulásról szól, és előrevetíti Minty szökését, vagy a Go down Moses, amely a rabszolgák felszabadításáról szól, és jelzés nekik, hogy itt az idő kitörni a szolgaságból. Ezeket a dalokat a szereplők éneklik. Cyntia Erivo, aki maga is énekes, kiemelkedően teljesít e téren. Hangja erőteljes és tiszta. Ez legjobban a főcímdalban, a fent említett Stand upban mutatkozik meg. A dal összefoglalja a főszereplő motivációját és a film történetét. A szöveget a főszereplő írta, a zene Joshuah Brian Campbell munkája, amely az afrikai zenéből és a godspellből is merít.
A film összességében egy különleges alkotás, elképesztő atmoszférájú mű, remek szereplőgárdával. Érdekes, kérdéseket elénk táró történet, amelyet már régóta be kellett volna mutatni. Nehezen érthető, hogy Hollywoodban – és pláne Európában – miért nem kapott több teret. Remélhetően valamilyen hordozón nálunk is megjelenik. (Csongrádi Ábel)
