Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

2068 – Éld az életem (1) 911 L.A. (1) A. F. Brady (1) Aaron Sorkin (1) Ada (1) Adam Sandler (1) Addie LaRue (1) Adrian Tchaikovsky (1) agave (154) Agave (9) ajánló (61) Alien (1) Alix E. Harrow (1) Alma Katsu (1) Álomdalok (1) Amanda Gorman (1) Anne Sverdrup-Thygeson (1) Anthony ONeill (1) Apollo’s Arrow (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az agyament műszak (1) Az éjféli égbolt (1) Az éjszaka fénye (1) Az elnök emberei (1) Az elveszett város (1) Az erő nyomában (1) Az illusztrált ember (1) Az Intézet (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó párbaj (1) Az utolsó tanú (1) Az utolsó tréfa (1) A beteg (1) A chicagói 7-ek tárgyalása (1) A csodálatos Mrs. Maisel (1) A dilemma (1) A ganümédeszi hatalomátvétel (1) A halálmegvető (1) A halál útvesztője (1) A hasadék (1) A His Dark Materials (1) A két pápa (1) A Kimenekítés (1) A kívülálló (1) A Kreml jelöltje (1) A Labirintus (1) A lángoló isten (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) A nomádok földje (1) A professzor és az őrült (1) A rettenthetetlen (1) A sötétség kora (1) A sötét oldal (1) A terror univerzumai (1) A titokzatos bolygó (1) A tökéletes fegyver (1) B. A. Paris (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Batman - Karácsonyi ének (1) Beatrice Ákos Jerikó (1) Bekerített erdő (1) Beren és Lúthien (1) Blake Crouch (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) Brandon Hackett (2) brandon hackett (6) Californication (1) Carl Zimmer (1) Catherynne M. Valente (1) Cavan Scott (1) Charles Casillo (1) Charles Dickens (1) Christopher Nolan (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Csongrádi Ábel (1) Csősz Sándor (1) Cyberpunk 2077 (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (3) Dark (1) David Fincher (1) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) Designated Survivor (1) dialógus (1) dick (9) Doctor Strange (1) Doktor House (1) Dominic Dulley (1) Donnie Darko (1) Don Winslow (1) Dooku az elveszett jedi (1) Dracul (1) Drew Williams (1) Druk (1) Eduardo Sacheri (1) Ed McDonald (3) Éhség (1) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Eldobható testek (1) Elektronikus állam (2) Élősködők (1) Emelkedés (1) Eminem (1) Enola Holmes (1) Ericson Core (1) ernest cline (3) escher (1) Etetés (1) Európa (1) évértékelő (3) Evidens közegek (1) Ezüst Félhold Blues (1) Fekete monitor (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) Fire & Blood (6) Fire and Blood (1) GABO SFF (7) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) Gazdátlan csillagok (1) George R. R. Martin (12) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gorlo Volka (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Graham Moore (1) Gravity (1) Guy Ritchie (1) H. Nagy Péter (3) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Helikon (1) Hibridek (1) hírek (8) Hölderlin (1) Holt idény (1) Homeland (1) Homeland s08e12 (1) Homérosz (1) Horgonyhely (1) House of the Dragon (8) Hyperion (1) Időugrás a Marson (1) Iliász (1) Ílion (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) Izsó Zita (1) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jack Ketchum (1) Jana Vagner (1) Jason Matthews (2) Jasper DeWitt (1) Jeff VanderMeer (4) Jenn Lyons (1) Jiří Menzel (1) Joe Hart (1) John le Carré (1) John Le Carré (2) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) Jozef Karika (1) kaku (1) kalligram (1) Karácsonyi ének (1) Karanténkultúra és járványvilág (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Keserű József (1) Később (1) Kettős szerepben (1) Kevin Shinick (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) Királyok veszte (1) Kisasszonyok (1) Kitömött barbár (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) Különös új világok (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Lara Fabian (1) Láthatatlan bolygók (1) Légszomj (1) Lehetnek sárkányaid is (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lily Brooks-Dalton (1) Lőrinczy Judit (2) Lovecraft földjén (1) Love Death & Robots (1) Lúzerek éjszakája (1) madonna (1) Magam adom (1) Maid (1) Mákháború (1) Mank (1) Marilyn Monroe (1) Martin Scorcese (1) Már megint a felfedezők (1) Matt Ruff (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Megsebezve (1) Mel Gibson (1) Menekülés a tóhoz (1) Menekülj (1) Mesék a Hurokból (1) Michael J. Martinez (1) moskát anita (5) Moskát Anita (2) Mulan (1) Mulan 2020 (1) N. Juhász Tamás (1) N. K. Jemisin (3) Nabokov (1) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nicholas A. Christakis (1) Nnedi Okorafor (1) Nobel-díj (1) Obscura (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Örkényi Ádám (1) Oxygen (1) Ozymandias (1) Palmer Eldritch három stigmája (1) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Pásztor Anna és Pásztor Sámuel (1) Pat Cadigan (1) Percy Bysshe Shelley (1) Perfect Harmony (1) Péterfy Gergely (1) Philip K. Dick (15) Pierce Brown (2) Piranesi (1) Pókfény (1) Prae (2) prae (5) Próza Nostra (1) Quentin Tarantino (1) Quimby (1) R. F. Kuang (3) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Rammstein (1) Rango (1) Ray Bradbury (1) Ready Player Two (1) Red Hot Chili Peppers (1) rég várt (2) Repedés a térben (1) Repeszhold (1) Respect (1) Rian Johnson (1) Richard Morgan (2) Rólunk szól (1) S.W.A.T. (1) Samantha Downing (1) Sam Hargrave (1) sandman (1) Sárkányköztársaság (1) sci-fi (1) scolar live (1) Scott Westerfeld (1) Sepsi László (1) simmons (1) Simon Stålenhag (2) Spencer (1) Star Trek (1) star wars (12) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) Stephen King (5) Stillwater (1) Stowaway (1) Superstore (1) Susanna Clarke (1) szeminárium (33) Szerelem a hatodikon (1) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) T2 (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) Tenet (1) Termőtestek (1) Terra Insecta (1) The Durrells (1) The Hill Will Climb (1) The Last of Us Part II (1) The Queen’s Gambit (1) The Rookie (1) The Science of... (1) The Undoing (1) The West Wing (1) The Witness (1) This is Us (1) Thomas A. Szlezák (1) Thomas Vinterberg (1) Tízezer ajtó (1) Toby Ziegler (1) Togo (1) Tom Sweterlitsch (1) Tőrbe ejtve (1) Trhlina (1) Trónok harca (1) true detective (1) Tudástér (1) Tűz & Vér (3) Tűz és Vér (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űrlottó (1) Űropera (1) V. E. Schwab (1) Vaiana (1) Vakság (1) Végítélet (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) Vírusok világa (1) vizualitás (3) Volt egyszer egy… Hollywood (1) Vörös Veréb (1) Vulcanus kalapácsa (1) Westworld (1) William Gibson (1) Yellowstone (1) Zachary Mason (1) Zack Snyder (1) Zéró csapat (1) Címkefelhő

Tudhattuk volna? - The Undoing s01e04

hannlec 2021.02.09. 11:03

[Az írás spoileres!]

A Tudhattad volna (The Undoing, 2020) című hatrészes minisorozatot joggal érhették kritikák (a casting, a dramaturgia, a logika vagy a játékidő vonatkozásában), de kétségtelenül emlékezetes hangulatú alkotásról van szó. A Jean Hanff Korelitz regényéből forgatott széria Nicole Kidman drámai képességeit bontja ki, Hugh Grantnek pedig karakterszínészi rutinját írja fölül.

Utóbbihoz kötődik az egyik legfontosabb jelenet, a negyedik rész vége felé. A Grant által megformált Jonathan Fraser gyilkosság gyanúsítottja lesz, s ügyvédje (Noma Dumezweni hibátlan alakítása) egy beszélgetésük alkalmával ráeszmél valamire: Fraser meg fogja nyerni magának az esküdtek rokonszenvét, mert delejes sármja ártatlanságot sugároz. („Maga jön, és megbabonáz. Mindenkivel ezt teszi, akit csak megismer. Egy ilyen nézéssel.”) Később tudatosul csak bennünk, hogy e szavak nemcsak az ügyvédnő önfegyelméről vallanak (mellyel kivonja magát a nevezett hatás alól), hanem hozzánk is szólnak: akik nem hisszük, hogy Fraser a tettes, részint alighanem ugyanezért gondolkodunk így. A gyermekonkológus (illetve a sztárszínész) habitusa hessenti el baljós sejtelmeinket. Önmagára reflektál tehát e ponton a film, metaszinten befolyásolja a befogadót – miközben be is ismeri a manipulációt. (A manipuláció része, hogy e beismerést nem föltétlenül vesszük észre.) A 12 esküdttel nem lesz gond, véli az ügyvéd. A 13. esküdt, a néző talán csak a legvégén jön rá, hogy kijátszották jóhiszemű figyelmét.

the_undoing.jpg

Reflexiós szintek hasonló összjátékát valósítja meg egy másik jelenet, melyben Grace a saját képmásával szembesül. De többszörös áttételekkel: a kép (1) festmény, (2) melyet a művész (aki [3] már halott) a modell tudta és jelenléte nélkül alkotott, (4) Grace pedig egy technikai médium: mobiltelefon képernyőjén látja először – (5) amely készülék a nyomozóé. S részben épp e többszörös közvetítettség – a jelölők uralhatatlan hálózata – eredményezi, hogy a nő bizalma megrendül saját önazonosságában. (Külön csavar a történetben, hogy pszichiáter pszichéjét kezdik ki az összekuszálódó álomi és emlékezeti víziók.)

A művészet egyébként hangsúlyosan megjelenik a thrillerben (túl a kameraképek esztétikumán). A nagyapa zongorázik (egy ízben, néhány taktus erejéig, a lányával), és képtárba szervez találkozókat (ahol úgy ül festményekkel szemközt, mint a néző a monitor előtt); a fiú hegedül (a hangszer tokjának jelképes szerep jut); az áldozat képzőművész. Több ponton jelzi tehát az opus, hogy reflexiós zónák és hipervalóságok (és önámító képzeleti tartományok) metszéspontjai közt közlekedünk. (Más nézőpontból: tudatszintek közt oszcillál narratív identitásunk.) Mert a párhuzamos világok – az alternatív (alá)valóságok – olykor metszik egymást… (Halmai Tamás)

Címkék: The Undoing

Szólj hozzá!

A lázadás akusztikája - Beatrice/Ákos: Jerikó

hannlec 2021.02.08. 09:22

Nem értünk még ki a világzene – és a posztmodern játékosság – korából, a feldolgozások, átírások, újrahangolások és összejátszások (avagy a jam sessionök, coverek, mixek, crossoverek) esztétikája sok hivatásos és amatőr zenészt kísérletezésre csábít.

Nem szükségszerű, hogy egy ünnepi adaptáció művészileg is sikeresnek mutatkozzék. Gyakran elég, ha beérjük az érzelmi vagy eszmei töltettel. A Beatrice Jerikó című punk-rock klasszikusának azonban szerencséje volt: a Nagy Feró 75. születésnapjára készített Ákos-remake – és a hivatalos videoklip képi letisztultsága – érdemleges művészi tettnek tetszik. (Ennek fölméréséhez nem kell egyik előadó rajongójának sem lennünk.)

https://www.youtube.com/watch?v=QcU0f-mgOEk

https://www.youtube.com/watch?v=X5RcVGjpY1w

Az Ákos-féle értelmezés korszerűsíti, egyúttal balladásítja a hangzást. A tempó lírai lelassítását ráadásul akusztikus gitár tiszta tónusa végzi el – szemben a rockdal nyers demóhangzásával. A lágyabb karaktert személyes vonatkozás is indokolhatja: a mai Nagy Feró habitusához talán közelebb állhat ez a megszólaltatás, illetve az ünnepi alkalomhoz is illeszkedik ez az emelkedettség. A műfajváltás maga válik reflexióvá.

A ledőlt falak motívuma az új változatban többletjelentést vesz fel: egy korszak és egy műfaj elmúltát is tudatosítja. A tisztelet gesztusába a búcsúvétel mozzanata szervesül. (Érdekesség, hogy egyik variáció sem rendel hangszert „a kürt hangjával lerombolom” részlethez, ami az „Ördögi körbe visz ez az út” autopoetikus jelentését erősíti fel.)

jeriko.jpg

Erre rétegződik egy önreflexív elem: a „nem értik meg sokan a zeném” sor a mostani előadó önironikus vallomásaként is fölfogható. (E szöveghely felől nézve jelen sorok hermeneutikai érvényessége is rögtön kérdőjelessé válik – ugyanakkor a Beatricét értelmező Ákos-verzió is lemond a feltétlen tudás hübriszéről.)

Történeti közelítésben az állapítható meg: a bő negyven év távolság megváltoztatta a lázadás akusztikáját. A fal és a döngetés motívumával, illetve az áttörés ambíciójával Adyt (Góg és Magóg fia vagyok én…) evokáló szöveg másként hangzik Nagy Feró szájából 1978-ban – és Ákoséból 2020-ban.

Járulékos momentum végül, hogy Jerikó városával – metonimikusan – a zsidó-keresztény kultúrára nyit horizontot a dal; ám ez elsősorban Ákos életművének kontextusában látszik jelentéses aktusnak, a Beatrice-korpuszban inkább egyszeri s majdhogynem esetleges trópusról beszélhetünk.

Nyilván létezhet ízlés és érzékenység, mely úgy találja: az új Jerikó pátosza elgiccsesíti az eredeti felvétel keresetlen energetikáját. Ahogy az évtizedekkel ezelőtti opus könnyűzene-történeti jelentőségében is legitim hajlandóság kételkedni. A két mű párbeszéde azonban figyelemre méltóan új minőséget eredményez, mely hovatovább független a dalok elkülöníthető nívójától.

Már csak Bartók Imre Jerikó épül című regényét kell hozzáolvasnunk a hallottakhoz. (Halmai Tamás)

Címkék: Beatrice Ákos Jerikó

Szólj hozzá!

Kórusban nevetni – Perfect Harmony s01

hannlec 2021.02.01. 15:53

Az amerikai kisvárosi miliő számos kultikus sorozat és film hangulatáért felelős (Miért éppen Alaszka?, Szívek szállodája, Idétlen időkig stb.). Nemcsak vígjátékok és dramedyk, de krimik, thrillerek, horrorok is előszeretettel nyúlnak az elrajzolt vidék kulisszáihoz, az emlékezetes különcök és hóbortos szokások világához.

 

perfect_harmony.jpg

A Kisvárosra hangolva (Perfect Harmony, 2019) című, 13 rövidke részt megért széria is innen nyeri alaphelyzetét, megtoldva a nagyvárosból érkezett idegen beilleszkedési nehézségeinek toposzával. A gyászoló, neves zenetudós a település ügyetlen templomi kórusából igyekszik nyerő csapatot kovácsolni. Mindezt sok félreértéssel, sebzett cinizmussal, helyzet- és jellemkomikummal. Mindenekelőtt pedig lélekkel – amihez óhatatlan erőforrás a zene általában, a közös éneklés pedig különöse

 

A kontextus iróniája, hogy a főszerepet alakító, Emmy-díjas Bradley Whitford is hovatovább a népszerűséget hozó washingtoni „előéletből” csöppent a vesződségesen marginális mindennapokba: Az elnök embereiben Josh Lymant játszó színész korszakos sorozatból került – nemzedéknyi idő elteltével – egy jóval szerényebb igényű alkotásba. Megőszülve, megszakállasodva is színészi karizmája teljét hozza, csak a kampány- és kabinetfőnöki teendőket cserélte diszkrétebb célokra.

 

A sorozatot második évadra már nem rendelték be (okkal, sajnos), ezzel együtt is szerethető figurák járják benne zenés-humoros önismereti útjukat; s olykor a harmóniának sem árt, ha nem tökéletes. (Halmai Tamás)

Címkék: Perfect Harmony

Szólj hozzá!

Hol a költészet mostanában? - Amanda Gorman: The Hill We Climb

hannlec 2021.01.22. 08:53

„Még mindig inkább vállaljuk a balek szerepét, mint a cinizmust.”
(Annabel Richter szavai,
in: John le Carré: Az üldözött,
ford. Falvay Dóra)

„Ha specialistát választasz, betegséget is választasz” – mondja doktor House (s01e06, még Szakácsi Sándor hangján). Ez általánosabb értelemben annyit tesz: a látószög és a látásmód határozza meg a látványt. (A Heisenberg–Gadamer-tengelyen mindannyiunk számára van hely.) Egy irodalmi tekintet például megteheti, hogy az USA 46. elnökének eskütételi ünnepségén a fókuszt a politikumról az esztétikumra irányítsa.

 

amanda_gorman.jpg

Amanda Gorman beiktatási költeménye (inaugural poem), a The Hill We Climb önmagában is erőteljes szöveg. De a mindössze 22 éves költő és aktivista előadásában jelképes hatállyal egyesíti magában a szabadság eszméjét, az összetartozás hitét, a bátorság és bizakodás ethoszát. (A néma művek karizmatikus kihangosítása jellemzően amerikai hagyomány, a költői performanszok – a slam poetry és a rap hazájában – műalkotással felérő események. Ha meghallgatjuk például Akua Narutól a Poetry: How Does It Feel?-t: vajon költészetet vagy jazzesített rapet hallunk-e?)

 

Innen nézve a ceremónia mindahány elemét és részesét egy poétikai gesztus holdudvarában helyezhetjük el. Talán soha nem vált még egyetlen vers hermeneutikai kontextusává ekkora tömeg – s úgyszólván a világ.

 

A kijelölt túlélő (Designated Survivor) című sorozat (címszerepben Kiefer Sutherlanddel) Az elnök emberei és a 24 műfaji sajátosságait boronálta össze, szerényebb, de tisztes színvonalon. A történet a Capitolium lerombolásával kezdődik. A szimbolikus épületet ott újraépítik. A mi valóságunkban szavakra hárul hasonló munka, most éppen az Amanda Gormanéira. Hogy ezt így lássuk, ahhoz még csak pártszimpátiára sincs szükség.

 

Barbárokkal szemben mindenki humanistának tűnik. (Halmai Tamás)

 

Címkék: Amanda Gorman The Hill Will Climb

Szólj hozzá!

Hol végződik a kör? - Love, Death & Robots s01e03

hannlec 2021.01.20. 16:02

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb spekulatív fikciós alkotása a Szerelem, halál és robotok (Love, Death & Robots, 2019) című, 18 részes, szigorúan felnőtteket célzó animációs sorozat. Különlegessége abban áll, hogy a részenkénti 10-15 percben más-más műfaj és technika bontakozik ki, különböző nemzetiségű animátorok jóvoltából. Már az első néhány epizód is zsánerek és stílusok széttartó sokféleségével győz meg. Itt klasszikus, már-már gyerekrajzfilmes tónus, ott képregényes vámpírmitológia; megjelenik népszerű alzsáner (inváziós sci-fi), s az identitás összetettségére is reflektáló rémtörténet.

[A TOVÁBBIAKBAN SPOILERESEN]

A noiros színezet sűrűn fordul (fekete) humorba. A második rész posztapokaliptikus narratívája például gegtől (baljós terminátorléptek után kedélyes városnézés) gegig (macskányi csavar az epizód végén) ível. S közben szellemes párbeszédek zajlanak egy szellemvárosban – robotok közt. (Kitérve a gépek evolúciójára, sőt családfájára is.) Mindez nem meglepő, figyelembe véve, hogy a történet John Scalzi történetén alapul…

A széria egyik kiemelkedő darabja A szemtanú (The Witness). Hogy a tettes üldözőbe veszi az egyetlen szemtanút: krimik gyakori cselekményeleme. Ám itt a cyberpunk jelenetezés dinamikája, a neonváros lüktető idegessége végül felülírja, és végtelenített jelsorozatba illeszti ezt a toposzt. Mi történik? Először gyanút fogunk az áldozat és a szemtanú hasonlósága láttán. Ikrek? Klónok? Androidok? Káprázat? Töprengésre alig van módunk, néhány perc múltán a férfi beéri a lányt – egy, az eredeti bűncselekmény helyszínéhez hasonló lakásban. Ezúttal a lány kerekedik felül, s mikor pillantása áldozata arcáról – annak korábbi gesztusát ismételve – a szemközti ablakra téved, ott az éppen meggyilkolt férfi csodálkozó tekintetével szembesül. Folytatódhat, vég nélküli szerepcserékkel, a halálos hajsza? Nem feltétlenül.

love_death.jpg

A létezés mint körforgás víziója a görögök ciklikus időszemléletében és az indiaiak szamszára-elképzelésében is jelen van. Innen nézve a történet az uralhatatlan kauzalitás, illetőleg a karmikus következmények allegóriája. Járulékosan: az élők elemi összetartozásának, egymásrautaltságának és – identitásnál lényegesebb – egyenértékűségének példázata is. (Vagyok, aki vagy – más szóval: „Menthetetlenül egyek vagyunk” [Pilinszky].)

De a láncolat megszakítható, a körből kiléphet, aki felismeri a mintát. Nem venni elégtételt, nem adni tovább a haragot, nem engedni a düh és félelem kísértésének – ennyi belátást kell „csak” valóra váltani. Elméletben. A szemtanú gyakorlati következetessége azonban további perspektívával toldja meg a karma erkölcsön túli logikáját. Hiszen végső soron félreértések öngerjesztő sorozatát viszi színre, repetitív kommunikációs anomáliák hálózatára derít fényt (önvédelmi szituációként leplezve le mindahány erőszakos tettet) – azaz végső soron a megértés és értelmezés hatókörébe rendeli, s a figyelem és jóhiszeműség függvényének mutatja a mindenkori rendszerfrissítés lehetőségét.

A filmbéli lánynak (vagy valamelyik alakmásának) talán sikerül a kiszabadulás e rendszerhibák alkotta rendszerből. De nem ő az egyetlen szemtanú. A képsorokat: nézzük, a történéseknek: tanúi vagyunk. A cím tehát a befogadót is jelölheti – aki a monitora ablakán keresztül óhatatlanul bűnös és áldozat kategóriáinak képlékeny, relatív s végső soron illuzórikus voltára lát rá. (Nota bene: a férfi viselkedéséből arra következtethetünk, hogy nem ő kezdte a sort – avagy a kört.) Kiléphet-e ez a metaszemtanú a maga (egyszerre egzisztenciális és hermeneutikai) köréből? Ha újranézi az epizódot, látszólag visszahelyezkedik a már megtapasztalt sémába. De már nem ő, hiszen egy reflexiós szinttel magasabbra jutott.

Lehet, hogy a kör valójában spirál? S tart valami felé, mint afféle furfangos egyenes? Vajon hányadik megtekintéskor néz a mi szemünkbe a gyilkos? (Halmai Tamás)

Címkék: The Witness Love Death & Robots

Szólj hozzá!

Hölderlin-kommentárok - H. Nagy Péter és Halmai Tamás dialógusa

hannlec 2021.01.19. 15:11

H. Nagy Péter: Friedrich Hölderlin Andenken (Visszaemlékezés, ford. Tandori Dezső) című költeményének zárlata valószínűleg minden idők egyik leghíresebb lírai befejezése: „Vészen pedig és ád / emlékezetet a tenger, és / szerelemtől is szorgos a szem. / De ami marad, csak a költők műve.” A záró összefüggést rengetegszer elemezték, a tenger és az őt tápláló folyó képe azonban további izgalmas párhuzamokat rejt. Ahogyan vesz és ad emlékezetet a tenger, mert a folyó eltűnik benne, úgy tekinthető ugyanannak a funkciónak az emlékezet és a felejtés egymást feltételező (nem ellentétes) munkája. Mindez kinyitható egy a Hölderlin-lírán, sőt a teljes költészeten túlható irányba is. Meredek lesz, de szerintem érdekes. Ha egy élőlény elpusztul, akkor a hamvaiból nem tudunk visszakövetkeztetni az egyed bizonyos tulajdonságaira (például arra, hogy sovány volt-e vagy kövér, magas vagy alacsony stb.), kisebb mérettartományban pedig végképp eltűnnek ezek a különbségek. A szén csak szén – ahogy Mlodinow mondta ezzel kapcsolatban. (Ahogyan a tenger felől nem látszanak az őt tápláló folyó tulajdonságai sem. Vagy nem az összes.) Ez könnyedén belátható, viszont hasonló sorsra jutnak egy bizonyos méretnél nagyobb csillagok is, melyek ha elpusztulnak, fekete lyukká válnak. És ekkor ennek a csillagnak a tulajdonságai eltűnnek, a benne kavargó elemeknek nyoma vész. (Mindössze három paraméter marad utána, melyek a fekete lyuk jellemzői: tömege, forgása és elektromos töltése.) Ez az információveszteség, a fekete lyukakra jellemző paradoxon izgatta például Stephen Hawkingot is, s ez vezetett el ahhoz a felfedezéséhez, hogy minden fekete lyuk sugároz. A Hawking-sugárzással kapcsolatos kutatásokat félretéve (pl. a fekete lyukak tömegveszteségét nem fogjuk tudni megmérni, egy 1010 korú univerzumban nincs rá 1067 évnyi időnk), vegyük észre a három példa közötti analógiát. Másból indul ki, persze, Hölderlin, mint majd a termodinamika, vagy jóval később a fekete lyukak fizikája, de ami bámulatos lehet ebben, az éppen az, hogy a modell nagyon hasonló. Én még odáig is elmennék, hogy a modell ugyanaz, ami az agyunk szerkezeti sajátosságaival kapcsolatos. Mindenesetre a kozmológia fényében egy picit máshogy olvashatók a fenti sorok.

 

Halmai Tamás: „De ami marad, csak a költők műve”: ars poeticával fölérő verszárlat. Hatását az előzetes sorok építik: „Vészen pedig és ád / emlékezetet a tenger, és / szerelemtől is szorgos a szem.” Tengernél és szerelemnél (hullámos transzcendenciánál és emberközi misztikumnál) is tartósabb jelenés tehát a költészet tette, s az emlékezet, a szorgalom, a figyelő tekintet erényeit is magába gyűjti. Kompetenciája alkalmasint azért különleges, mert az embert és az emberen túlit (az istenit és/vagy a transz- vagy poszthumánt) is megszólítani és megörökíteni képes. A világot teremtő energia teremti tovább magát a poétikai beszédmódokban – melyek maguk is világokat igéznek életre.

 

H. Nagy Péter: A vers zárlata úgy is olvasható, hogy bár a múlt a költészet által létrehozott fikció, mégis az marad meg belőle a jövő számára, amit a költészet megörökít. De ez fordítva is igaz: a világunkból (bármely világból) és a tetteinkből (bárki tetteiből) mindig az lesz lényeges és érdemleges, ami méltó a költészeti adaptációra.

 

holderlin.jpg

Halmai Tamás: Végső soron a megalkotott valóság, a poiészisz gondozta rend az, ami túléli az időt. Nem azért, mert Hölderlint tízezer évek múlva is föltétlenül olvasni fogják (s ha esetleg igen, olyas interpretációs hangsúlyokkal, mint ma vagy tegnap), hanem mert a techné műveletei minden korok és kultúrák számára ígérnek majd adományokat. Egy 250 éve született költő szövegei többet mondanak rólam – nekem, mint saját sóhajaim. S mindig lesznek 250 éve született költők (vagy kiborgok vagy mesterséges intelligenciák vagy angyali utódfajok). Nemcsak a mindenkori lírikust dicséri ez a sor: az épületes esztétikai jelformák gondviselő hatalmában hisz. (Vö. „Ez az egyetlen út, amelyen / az ember / nem visszatérő, hanem hazaér.” – Viola Szandra: Évgyűrű boltívén.)

 

H. Nagy Péter: Az egymást felülíró jelentésrétegek sokasága így már végképp nem tűnik teljesen idegennek, hiszen mozgásában képes megragadni a dolgokat, és a róluk való megnyilatkozási formákat is eltávolítja a statikusságtól. Az emlékezet kinetikája ily módon nemcsak az egyéni és individuális tevékenységre, a visszaemlékezés képességére utal, hanem a kulturális memória egyénen túlható létmódjára is, mely a feltételezett jövő alapján lendíti mozgásba a múlt árnyait.

 

Halmai Tamás: Hozzáolvasnám ehhez a citátumhoz Hölderlin egy másik népszerű tézisét: „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi…” (Mnémoszüné. Második változat, ford. Bernáth István.) Nem szemiotikai axióma, inkább antropológiai konfesszió ez a gyakran idézett sor. De mit jelenthet-jelölhet egy mondat, mely jelentés és jelölt hiányáról vall? Önmagán túlmutató mozzanat, kommunikációs mintázat, másságot közlő identitás a jel. Ha emberre vonatkoztatom: transzcendentális vonatkozást rendelek az emberhez. Ha mögöttesét a semmivel azonosítom: olyan paradoxont állítok elő, mely drámai lényként, ontológiai anomáliaként mutatja föl a humán jelenlétet. Mintha érkező nélküli érkezést ünnepelnék. A „semmi” a végtelen terek vákuumos rettenetét is fölidézheti, melyekbe Pascal is érdeklődő kétségbeeséssel – és kétségbeesést túlfénylő hittel – tekintett bele. Ha jel vagyok, de nincs mögöttem semmi, nem látom el funkciómat – gondolhatom. Ha nincs mögöttem semmi, jelentések szabad játékát teszi lehetővé egzisztenciám – hihetem. Ha nem hordozok üzenetet, létem válik üzenetté – remélhetem. „…kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk / beszélni is a messzi idegenben” – folytatódik a költemény. Messziség? Idegenség? A jel Kibocsátójától, a logosz Forrásától, eredendő Önvalónktól számított távolság s elkülönültség ez? S ha igen: miért a vers beszéde, és nem inkább a halálvárás csöndje? A semmi is mindenség része. A jel is jeleket költ. Egyetlen hang is dallam.

 

H. Nagy Péter: A „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi…” sor azt is jelentheti, hogy a jelölttel szemben a jelölő elsődlegességére esik a figyelem, és nem fordítva, ahogy az a 19. században megszokott volt. Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Hölderlin költészetében egyszerre testesül meg a görög harmónia, illetve a teljesség utáni vágy és az őrület beszédének töredékessége. Ugyanakkor a költészet önértelmezése szempontjából kétszáz évvel ezelőtt olyan folyamatok elindítója volt ez a látásmód, amely máig ható érvénnyel alapozta újra az emlékezetlíra pozícióját.

 

Halmai Tamás: S ezzel visszatértem Péter reflexiójának lényegi eleméhez, a mikro- és makrokozmikus jelenségek analóg voltához. Amelyet magam is érintettem már versben – „Milliárd évig vándorolt / az az erő hogy nyelveden / mondat legyen / (és a mondatból szerelem) […] hangodon szól egy régi kozmosz / az eljövendő csillagokhoz…” (Hangodon szól) –, de igazán szabatosan Filip Tamás Bizalmas című kiskompozíciója (in: Rejtett ikonok, 2006) foglalhatja össze sejtéseinket:

 

Az ősanyag hullámzik

bennünk, a világgal

egyidős tenger,

s ha olykor a szemünkön átcsap,

eszünkbe jut,

hogy a könny a lényeg,

a sírás csak a látszat.

 

H. Nagy Péter: Ebben az értelemben is: „ami marad, csak a költők műve”.

Címkék: dialógus Hölderlin

Szólj hozzá!

Miért kék az ég? - The West Wing s05e13

hannlec 2021.01.18. 19:20

Az elnök emberei (The West Wing, 1996–2006), ez a televíziós kultúrát megújító, ikonikus sorozat még ma (újra)nézve is rendkívül komplex élménnyel vár.

Egyrészt tanulságosan – és örvendetesen – avíttas világról ad hírt (öltönyös fehér férfiak a hatalmi manipulációk legmagasabb szintjein), másrészt lenyűgöz benne az intelligens humor és fáradhatatlan humanizmus (valamint az Aaron Sorkin-féle walk and talk dialógustechnika, nem beszélve a színészi játékról – beleértve a magyar szinkronszínészi teljesítményt is!).

A tudományos ismeretterjesztés szempontja miatt különösen érdekes az ötödik évad 13. része. A kormányzat viszonya a NASA-hoz, az űrkutatáshoz (egy nukleáris válsághelyzet közepette). Az emberi nyomorúságot (vakság, leégett ház, méltatlan halál) túlélő művészet és a kozmikus távlatok összefüggései (a Voyager, amely Blind Willie Johnson blues-gospel énekes zenéjét is viszi az idegen fajoknak szeretettel). Az azt sem tudjuk, miért kék az ég naiv-romantikus-közhelyes kérdésére érkező válasz (egy női csillagásztól – hogy ti. a kék szín hullámhossza a legrövidebb, emiatt az szóródik szét a Föld légterében).

halmai_west-wing.jpg

Akkurátusan érnek össze ebben az egyetlen részben az égi-földi dimenziók – s jó példa ez az epizód arra is, hogy a populáris kultúra (legjobb eseteiben) hogyan (lenne) képes befolyásolni a befogadó tömegek percepcióját, sőt önreflexiós hajlandóságát is. Hogy még egy szentimentális narratíva is, ha okosan rétegzett, alkalmas lehet tudomány-népszerűsítésre.

Gyönyörű epizód, az értelmezhetőség remek perspektíváival (lásd pl. vakság toposza vs. teleszkóp mint metafora + Joshnak ez az eset nyitja fel a szemét stb.) – és ez csak egyetlen rész az összesen 156-ból…

P. S. …amely 156 rész hovatovább mindent érint, ami ember, ami emberi. Démonok és traumák (gyilkos apa, tűzbe veszett húg, családon belüli erőszak, betegségek, függőségek és párkapcsolati problémák…) mélylélektanában merülhetünk alá. A hűség, az odaadás és a szabadelvűség etikai dilemmáit világíthatjuk át a szereplőkkel. Eltűnődhetünk, vajon mi óvja meg a demagógiába billenéstől a nevezetes bibliamagyarázó jelenetet (s02e03) – és megcsodálhatjuk a cliffhangerek (mindahány évadzárlat) és a flashbackek (a második évad elején, illetve a teljes hetedik évadon át) magabiztos kezelését. Társművészetek fokozódó összjátéka kápráztathat el kép és zene egymásra találásában – különösen a második (Dire Straits) és a negyedik (Massive Attack) szezon végén. Újragondolni van alkalmunk a feketék, a latinók, a melegek vagy a nők megjelenítésének és jogainak kérdéskörét – amint tanulságokra csábít az is, miféle változások következtek be a politikai kultúra (és kulturáltság), a digitális technológia (mobiltelefonok, internet) vagy a betegségdiskurzus (sclerosis multiplex) terén az eltelt 15-20 esztendőben…(Halmai Tamás)

Címkék: The West Wing

Szólj hozzá!

Korán ellőtt patron – A sötét oldal

hannlec 2021.01.15. 09:23

Anthony O’Neill A sötét oldal című regénye az Agave kiadó gondozásában jelent meg magyar fordításban. Aki ismer, az tudja, hogy szeretem a sci-fit, és Terminator rajongóként a gyilkos robotos történeteket is. Így aztán kíváncsian vettem kézbe ezt a könyvet.

 

Fletcher Brass a történet kezdete előtt jó pár évvel egy börtönkolóniát hozott létre a Holdon, amelyet Purgatóriumnak nevezett el. Az égitest végeredményben tehát úgy kezdett el funkcionálni, mint a Brit birodalom alatt Ausztrália. Olyan bűnözők kerültek ide, akik új életet próbáltak kezdeni, távol a Föld korrupciótól és bűnözéstől „terhes” világától. Brass természetesen, mint valami kiskirály, folyamatosan tervezgette a Mars meghódítását is, közben olyan személyi kultuszt teremtett maga köré, amelybe más személyek hatalom átvételi törekvéseinek nem maradt hely – az illetőket vagy börtönbe juttatta, vagy kivégeztette. Mindezt természetesen úgy, hogy semmi nyom nem vezetett el hozzá. Ahhoz pedig, hogy ezt a hatalmat továbbra is megtartsa, egy olyan terv kivitelezésébe fogott bele, amely meghatározza a regénynek is a cselekményét.

 

sotet_oldal.jpg

Történetünk főhőse, Damien Justus (beszélő nevek) frissen érkezik a Holdra, és szinte azonnal munkához is láthat, mivel az egyik komplexumban robbanás történik. Az ő feladata kivizsgálni a bűntényt, ám hamar rájön, hogy saját kollégái semmibe veszik, és akár akadályozzák is a munkájában. Bár próbálja a szálakat felgöngyölíteni, de Brass és lánya, CK közbeavatkozásai, illetve, hogy elhallgatnak előle számos lényeges információt, tovább bonyolítja az ügyet. A történet másik főszálában egy „megbolondult” android ámokfutását követhetjük végig. Aztán a két szál összeér és lehull a lepel.

 

Az az egyetlen probléma ezzel a művel, hogy bár O’Neill világalkotása megidézi a noir hangulatot – esetenként a Szárnyas fejvadász vizualitását –, a történet több ponton is „vérzik”. Nagyjából már a felétől előre lehet sejteni, hogy mi is lesz a regény nagy fináléja, ettől a ponttól pedig A sötét oldal elveszíti azt, ami igazán érdekessé tehetné. Azért a végére még elfért volna egy remek csavar, amely megmenthette volna az átlagos értékeléstől ezt a kötetet. Ajánlani csupán azoknak tudom, akik ismerkedni szeretnének ezzel a műfajjal, semmint azoknak, akik már régebb óta olvasnak sci-fiket. (N. Juhász Tamás)

 

Címkék: agave A sötét oldal Anthony ONeill

Szólj hozzá!

Pete Docter és a Pixar: Soul

hannlec 2021.01.12. 16:39

2020 egy nagyon gyenge év volt. Nem elég, hogy a filmek javarészét áttették a következő évre, még az a kevés, amit kaptunk is inkább csalódást keltett bennünk. A Soul, vagy ahogy a magyar cím diktálja, Lelki ismeretek (mert a Lélek az túl unalmas az otthoni forgalmazók számára), már az év első felében megjelent volna, ha a járvány nem szól közbe. Sok keserves gondolkodás után, az év utolsó hetére mégiscsak sikerült bepréselni, hogy még indulhasson az idei Oscaron. Mi ennek jobban nem is örülhetnénk, ugyanis a Soul az idei év tán legjobb filmje, és ez nemcsak az animációs filmek keretén belülre vonatkozik, hanem az év összes filmjére zsánertől függetlenül.

 

Négy mestermű után (Szörny Rt., Fel!, Agymanók, Soul) a rendezőt, Pete Doctert kriminális lenne nem megemlíteni, hiszen ha így folytatja, simán akár egy Miyazaki-féle félisten mellett találhatja magát pár éven belül, valahol fent a fellegekben, némán meditálva egy puha felhőn. A Ghibli említése nem véletlen, ugyanis a világ tán két legjobb animációs stúdiójáról beszélünk, akik ráadásul rengeteg dologban hasonlítanak is egymásra. Ilyen például az is, hogy a fantáziát és annak végtelenségig szerteágazó kapacitását használva mesélnek el történeteket, melyek az utolsó szálig emberiek. A történet középpontjában mindig egy ember és annak bensője áll. Személye legrejtettebb sarkaiba nyerünk betekintést, olyan helyekre, melyek minden ember számára ismertek még akkor is, ha önmaguk nincsenek is tisztában vele. Csupán érzik. Valami ilyesmi a Pixar és a Ghibli is. Sokszor nem látni kell, hanem érezni. Egyetemlegességüknek hála, minden ember átérzi a karaktereket rasszuktól, vagy vallásuktól függetlenül. Mindössze a prezentálás más a kettőben. Míg Miyazakiék a tradicionális Japán narratívát használják történetük elmesélésére, addig a Pixar csapat a bevált hollywoodi narratívát alkalmazza, mely pörgősebb és többször alkalmazza a humort.

 

soul.jpg

Kevés negatívum van ebben a filmben. Néhány logikai baki feltűnhet majd, de egyik sem olyan komoly, hogy rontana az élményen. A film elképesztően gyorsan kezd. Az első húsz percben nincs megállás, és volt is aggodalom arra nézve, hogy az egész egy gyors keszekuszaság lesz, melyben nem lesz idő semmire, mert haladni kell a történettel. Szerencsére a történet egy bizonyos ponton lelassul, és sikerül elmélyülnünk a szereplőkben. Ezeket leszámítva kevés olyan dolog van, amibe bele lehetne kötni, és abba se nagyon akaródzik, mert az összképen nem ront. Nagyon fontos része a filmnek a zene, melyre a Soul cím is utalhat, bár főhősünk jazz-zenész. A történetben főhősünket egy szerencsétlen baleset éri épp élete legnagyobb dobása előtt, és lelkének meg kell találnia a visszautat a földre, mielőtt még túl késő. Külön dicséretet érdemel a film, amiért eredeti dallamokat tud felsorakoztatni. Ehhez Trent Reznor és Atticus Ross párosa járult hozzá Jon Batiste segítségével, aki jazz-számokat komponált a film számára. Nem idegen a Pixartól az, hogy a zenéket belekomponálja a narratívába. Tulajdonképpen az egyik névjegyüknek is mondható. A szereplőknek olyan színészek kölcsönözték a hangjaikat, mint Jamie Foxx, Tina Fey, Daveed Diggs, Graham Norton, vagy épp Richard Ayoade. Minden egyes hang kiválóan illik a karakteréhez, és nem túlzás azt mondani, hogy az egyik legkiemelkedőbb hangjátékkal rendelkezik a Soul az utóbbi évekből.

 

Minden pozitívuma ellenére, a legkiemelkedőbb pontja a filmnek mégiscsak az egyedisége. Manapság ritkán látunk olyan filmet, amiben annyi egyedi ötlet lenne elszórva, mint ebben. A film nagyon érdekes témákat feszeget. A végzet koncepcióját, az emberi álmokat, a mindennapi élet monotonitását és az emberi személyiséget. Ilyen témákhoz nagyon nehéz úgy hozzányúlni, hogy ne valami teljesen elvont, végtelennek tűnő, filmnek nem nevezhető valamit kapjunk, mely körülbelül annyira lehet érdekes, mint azt nézni, hogyan szárad a festék a falon. Olyan időkben, amikben ennyi ember éli elzártan az életét a négy fal között, álmaikban ábrándozva nap mint nap, ez a film tán az egyik legfontosabb is a jelen kor felhozatalából.

 

Egy elképesztően pozitív, elgondolkodtató film lett a Soul, amely nem csak gyerekek számára készült. Egyedi világa, ötletei, karakterei képesek arra, hogy még a leglaikusabb nézőket is behúzzák fantáziadús világukba. Vannak filmek, melyek megutáltatják velünk az emberiséget, és vannak azok, melyek után örülni fogunk annak, hogy itt vagyunk ezen a földön és élünk, még akkor is, ha az élet nem mindig könnyű. A Soul az utóbbi csoportba tartozik. Az egyetlen elkeserítő dolog ebben a filmben az, hogy vége lett, és most újabb két-háromévnyi várakozás következik, melynek elmúltával majd remélhetőleg újra kapunk egy zseniális Pixar művet. „Addig pedig, Pixar Studios, a végtelenbe és tovább!” (Tóth Márk)

Címkék: Pixar: Soul

Szólj hozzá!

Kutakodás a múltban: Dooku, az elveszett jedi

hannlec 2021.01.11. 09:09

Dooku gróf a Star Wars univerzum egyik legérdekesebb karaktere, akit a nézők eddig az előzmény-trilógiából és a Klónok háborúja animációs filmből és sorozatból ismerhettek meg. Ezekben a történetekben láthattuk a grófot, de azt, hogy honnan származott, milyen események és kapcsolatok formálták a személyiségét (a Legendák történeteit most tegyük félre), a kánonból eddig csupán utalások formájában láthattuk, olvashattuk.

Cavan Scott vállalta magára a feladatot, hogy megírja a gróf „eredettörténetét”, amely eredetileg hangoskönyv formájában látott napvilágot. Ennek az átiratát veheti most kézbe az olvasó. Kissé féltem a kötettől, tekintve, hogy Scott korábban már dolgozott a Csillagok háborúja világán belül: ő készítette például a Star Wars – Dönts és lapozz! – Obi-Wan és Anakin küldetése című kötetet is. Bár a kötet a klasszikus lapozgatós szerepjátékos könyvekre emlékeztet, azonban olyannyira irányítani akarja az olvasóját, hogy a döntések jelentős többsége (vagyis minden olyan döntés, amely a fő száltól különböző irányba terelné a történetet) lényegében „megöli” a játékosát/olvasóját. Ez pedig inkább keserű szájízt hagy maga után. De most térjünk vissza a címadó történetre!

dooku.jpg

A Dooku, az elveszett jedi a gróf fiatal korától veszi fel a történet fonalát, és egészen a rendből való kilépéséig mutatja be sorsát. Ez egy olyan esemény volt a jedik rendjének fennállásában, amelyre korábban csak igen ritkán akadt példa: így lett Dooku az elveszett húszak egyike. A történet keretes szerkezetű: Assaj Ventressen keresztül ismerhetjük meg a főszereplő múltját, ugyanis ez a sith orgyilkos Dooku feljegyzésein keresztül igyekszik felkutatni célpontját, a gróf nővérét. Assaj célja az is, hogy megértse az elveszett jedi személyét és motivációit is. A kötet továbbá tartalmaz olyan kikacsintásokat, amelyek a Disney-féle Star Wars idén megjelenő projektjére, a Köztársaság fénykorára tesznek utalásokat: egy régi űrállomásra, vagy egy másik olyan jedire, aki kilépett (vagy eltávolították) a jedik rendjéből.

Igaz, hogy a kötet nem kifejezetten regény (annak hangoskönyv eredete miatt), sokkal inkább építkezik a párbeszédekre, de teszi azt olyan szemléletesen, hogy az olvasó gyorsan elfeledkezik erről. Az események felépítése, a karakter érzelmeinek bemutatása tökéletes bepillantást ad arról, hogyan lett Dooku jediből az a Serenno grófja, akivel már a filmekben is találkozhattunk. Mindezek mellett Ventresst is jobban megismerhetjük ezáltal. A kötet mindenképpen az év egyik (pozitív) meglepetése volt, így aztán csak ajánlani tudom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a Star Wars világa. (N. Juhász Tamás)

Címkék: star wars Cavan Scott Dooku az elveszett jedi

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása