H. Nagy Péter: Friedrich Hölderlin Andenken (Visszaemlékezés, ford. Tandori Dezső) című költeményének zárlata valószínűleg minden idők egyik leghíresebb lírai befejezése: „Vészen pedig és ád / emlékezetet a tenger, és / szerelemtől is szorgos a szem. / De ami marad, csak a költők műve.” A záró összefüggést rengetegszer elemezték, a tenger és az őt tápláló folyó képe azonban további izgalmas párhuzamokat rejt. Ahogyan vesz és ad emlékezetet a tenger, mert a folyó eltűnik benne, úgy tekinthető ugyanannak a funkciónak az emlékezet és a felejtés egymást feltételező (nem ellentétes) munkája. Mindez kinyitható egy a Hölderlin-lírán, sőt a teljes költészeten túlható irányba is. Meredek lesz, de szerintem érdekes. Ha egy élőlény elpusztul, akkor a hamvaiból nem tudunk visszakövetkeztetni az egyed bizonyos tulajdonságaira (például arra, hogy sovány volt-e vagy kövér, magas vagy alacsony stb.), kisebb mérettartományban pedig végképp eltűnnek ezek a különbségek. A szén csak szén – ahogy Mlodinow mondta ezzel kapcsolatban. (Ahogyan a tenger felől nem látszanak az őt tápláló folyó tulajdonságai sem. Vagy nem az összes.) Ez könnyedén belátható, viszont hasonló sorsra jutnak egy bizonyos méretnél nagyobb csillagok is, melyek ha elpusztulnak, fekete lyukká válnak. És ekkor ennek a csillagnak a tulajdonságai eltűnnek, a benne kavargó elemeknek nyoma vész. (Mindössze három paraméter marad utána, melyek a fekete lyuk jellemzői: tömege, forgása és elektromos töltése.) Ez az információveszteség, a fekete lyukakra jellemző paradoxon izgatta például Stephen Hawkingot is, s ez vezetett el ahhoz a felfedezéséhez, hogy minden fekete lyuk sugároz. A Hawking-sugárzással kapcsolatos kutatásokat félretéve (pl. a fekete lyukak tömegveszteségét nem fogjuk tudni megmérni, egy 1010 korú univerzumban nincs rá 1067 évnyi időnk), vegyük észre a három példa közötti analógiát. Másból indul ki, persze, Hölderlin, mint majd a termodinamika, vagy jóval később a fekete lyukak fizikája, de ami bámulatos lehet ebben, az éppen az, hogy a modell nagyon hasonló. Én még odáig is elmennék, hogy a modell ugyanaz, ami az agyunk szerkezeti sajátosságaival kapcsolatos. Mindenesetre a kozmológia fényében egy picit máshogy olvashatók a fenti sorok.
Halmai Tamás: „De ami marad, csak a költők műve”: ars poeticával fölérő verszárlat. Hatását az előzetes sorok építik: „Vészen pedig és ád / emlékezetet a tenger, és / szerelemtől is szorgos a szem.” Tengernél és szerelemnél (hullámos transzcendenciánál és emberközi misztikumnál) is tartósabb jelenés tehát a költészet tette, s az emlékezet, a szorgalom, a figyelő tekintet erényeit is magába gyűjti. Kompetenciája alkalmasint azért különleges, mert az embert és az emberen túlit (az istenit és/vagy a transz- vagy poszthumánt) is megszólítani és megörökíteni képes. A világot teremtő energia teremti tovább magát a poétikai beszédmódokban – melyek maguk is világokat igéznek életre.
H. Nagy Péter: A vers zárlata úgy is olvasható, hogy bár a múlt a költészet által létrehozott fikció, mégis az marad meg belőle a jövő számára, amit a költészet megörökít. De ez fordítva is igaz: a világunkból (bármely világból) és a tetteinkből (bárki tetteiből) mindig az lesz lényeges és érdemleges, ami méltó a költészeti adaptációra.
Halmai Tamás: Végső soron a megalkotott valóság, a poiészisz gondozta rend az, ami túléli az időt. Nem azért, mert Hölderlint tízezer évek múlva is föltétlenül olvasni fogják (s ha esetleg igen, olyas interpretációs hangsúlyokkal, mint ma vagy tegnap), hanem mert a techné műveletei minden korok és kultúrák számára ígérnek majd adományokat. Egy 250 éve született költő szövegei többet mondanak rólam – nekem, mint saját sóhajaim. S mindig lesznek 250 éve született költők (vagy kiborgok vagy mesterséges intelligenciák vagy angyali utódfajok). Nemcsak a mindenkori lírikust dicséri ez a sor: az épületes esztétikai jelformák gondviselő hatalmában hisz. (Vö. „Ez az egyetlen út, amelyen / az ember / nem visszatérő, hanem hazaér.” – Viola Szandra: Évgyűrű boltívén.)
H. Nagy Péter: Az egymást felülíró jelentésrétegek sokasága így már végképp nem tűnik teljesen idegennek, hiszen mozgásában képes megragadni a dolgokat, és a róluk való megnyilatkozási formákat is eltávolítja a statikusságtól. Az emlékezet kinetikája ily módon nemcsak az egyéni és individuális tevékenységre, a visszaemlékezés képességére utal, hanem a kulturális memória egyénen túlható létmódjára is, mely a feltételezett jövő alapján lendíti mozgásba a múlt árnyait.
Halmai Tamás: Hozzáolvasnám ehhez a citátumhoz Hölderlin egy másik népszerű tézisét: „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi…” (Mnémoszüné. Második változat, ford. Bernáth István.) Nem szemiotikai axióma, inkább antropológiai konfesszió ez a gyakran idézett sor. De mit jelenthet-jelölhet egy mondat, mely jelentés és jelölt hiányáról vall? Önmagán túlmutató mozzanat, kommunikációs mintázat, másságot közlő identitás a jel. Ha emberre vonatkoztatom: transzcendentális vonatkozást rendelek az emberhez. Ha mögöttesét a semmivel azonosítom: olyan paradoxont állítok elő, mely drámai lényként, ontológiai anomáliaként mutatja föl a humán jelenlétet. Mintha érkező nélküli érkezést ünnepelnék. A „semmi” a végtelen terek vákuumos rettenetét is fölidézheti, melyekbe Pascal is érdeklődő kétségbeeséssel – és kétségbeesést túlfénylő hittel – tekintett bele. Ha jel vagyok, de nincs mögöttem semmi, nem látom el funkciómat – gondolhatom. Ha nincs mögöttem semmi, jelentések szabad játékát teszi lehetővé egzisztenciám – hihetem. Ha nem hordozok üzenetet, létem válik üzenetté – remélhetem. „…kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk / beszélni is a messzi idegenben” – folytatódik a költemény. Messziség? Idegenség? A jel Kibocsátójától, a logosz Forrásától, eredendő Önvalónktól számított távolság s elkülönültség ez? S ha igen: miért a vers beszéde, és nem inkább a halálvárás csöndje? A semmi is mindenség része. A jel is jeleket költ. Egyetlen hang is dallam.
H. Nagy Péter: A „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi…” sor azt is jelentheti, hogy a jelölttel szemben a jelölő elsődlegességére esik a figyelem, és nem fordítva, ahogy az a 19. században megszokott volt. Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Hölderlin költészetében egyszerre testesül meg a görög harmónia, illetve a teljesség utáni vágy és az őrület beszédének töredékessége. Ugyanakkor a költészet önértelmezése szempontjából kétszáz évvel ezelőtt olyan folyamatok elindítója volt ez a látásmód, amely máig ható érvénnyel alapozta újra az emlékezetlíra pozícióját.
Halmai Tamás: S ezzel visszatértem Péter reflexiójának lényegi eleméhez, a mikro- és makrokozmikus jelenségek analóg voltához. Amelyet magam is érintettem már versben – „Milliárd évig vándorolt / az az erő hogy nyelveden / mondat legyen / (és a mondatból szerelem) […] hangodon szól egy régi kozmosz / az eljövendő csillagokhoz…” (Hangodon szól) –, de igazán szabatosan Filip Tamás Bizalmas című kiskompozíciója (in: Rejtett ikonok, 2006) foglalhatja össze sejtéseinket:
Az ősanyag hullámzik
bennünk, a világgal
egyidős tenger,
s ha olykor a szemünkön átcsap,
eszünkbe jut,
hogy a könny a lényeg,
a sírás csak a látszat.
H. Nagy Péter: Ebben az értelemben is: „ami marad, csak a költők műve”.