Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb spekulatív fikciós alkotása a Szerelem, halál és robotok (Love, Death & Robots, 2019) című, 18 részes, szigorúan felnőtteket célzó animációs sorozat. Különlegessége abban áll, hogy a részenkénti 10-15 percben más-más műfaj és technika bontakozik ki, különböző nemzetiségű animátorok jóvoltából. Már az első néhány epizód is zsánerek és stílusok széttartó sokféleségével győz meg. Itt klasszikus, már-már gyerekrajzfilmes tónus, ott képregényes vámpírmitológia; megjelenik népszerű alzsáner (inváziós sci-fi), s az identitás összetettségére is reflektáló rémtörténet.
[A TOVÁBBIAKBAN SPOILERESEN]
A noiros színezet sűrűn fordul (fekete) humorba. A második rész posztapokaliptikus narratívája például gegtől (baljós terminátorléptek után kedélyes városnézés) gegig (macskányi csavar az epizód végén) ível. S közben szellemes párbeszédek zajlanak egy szellemvárosban – robotok közt. (Kitérve a gépek evolúciójára, sőt családfájára is.) Mindez nem meglepő, figyelembe véve, hogy a történet John Scalzi történetén alapul…
A széria egyik kiemelkedő darabja A szemtanú (The Witness). Hogy a tettes üldözőbe veszi az egyetlen szemtanút: krimik gyakori cselekményeleme. Ám itt a cyberpunk jelenetezés dinamikája, a neonváros lüktető idegessége végül felülírja, és végtelenített jelsorozatba illeszti ezt a toposzt. Mi történik? Először gyanút fogunk az áldozat és a szemtanú hasonlósága láttán. Ikrek? Klónok? Androidok? Káprázat? Töprengésre alig van módunk, néhány perc múltán a férfi beéri a lányt – egy, az eredeti bűncselekmény helyszínéhez hasonló lakásban. Ezúttal a lány kerekedik felül, s mikor pillantása áldozata arcáról – annak korábbi gesztusát ismételve – a szemközti ablakra téved, ott az éppen meggyilkolt férfi csodálkozó tekintetével szembesül. Folytatódhat, vég nélküli szerepcserékkel, a halálos hajsza? Nem feltétlenül.
A létezés mint körforgás víziója a görögök ciklikus időszemléletében és az indiaiak szamszára-elképzelésében is jelen van. Innen nézve a történet az uralhatatlan kauzalitás, illetőleg a karmikus következmények allegóriája. Járulékosan: az élők elemi összetartozásának, egymásrautaltságának és – identitásnál lényegesebb – egyenértékűségének példázata is. (Vagyok, aki vagy – más szóval: „Menthetetlenül egyek vagyunk” [Pilinszky].)
De a láncolat megszakítható, a körből kiléphet, aki felismeri a mintát. Nem venni elégtételt, nem adni tovább a haragot, nem engedni a düh és félelem kísértésének – ennyi belátást kell „csak” valóra váltani. Elméletben. A szemtanú gyakorlati következetessége azonban további perspektívával toldja meg a karma erkölcsön túli logikáját. Hiszen végső soron félreértések öngerjesztő sorozatát viszi színre, repetitív kommunikációs anomáliák hálózatára derít fényt (önvédelmi szituációként leplezve le mindahány erőszakos tettet) – azaz végső soron a megértés és értelmezés hatókörébe rendeli, s a figyelem és jóhiszeműség függvényének mutatja a mindenkori rendszerfrissítés lehetőségét.
A filmbéli lánynak (vagy valamelyik alakmásának) talán sikerül a kiszabadulás e rendszerhibák alkotta rendszerből. De nem ő az egyetlen szemtanú. A képsorokat: nézzük, a történéseknek: tanúi vagyunk. A cím tehát a befogadót is jelölheti – aki a monitora ablakán keresztül óhatatlanul bűnös és áldozat kategóriáinak képlékeny, relatív s végső soron illuzórikus voltára lát rá. (Nota bene: a férfi viselkedéséből arra következtethetünk, hogy nem ő kezdte a sort – avagy a kört.) Kiléphet-e ez a metaszemtanú a maga (egyszerre egzisztenciális és hermeneutikai) köréből? Ha újranézi az epizódot, látszólag visszahelyezkedik a már megtapasztalt sémába. De már nem ő, hiszen egy reflexiós szinttel magasabbra jutott.
Lehet, hogy a kör valójában spirál? S tart valami felé, mint afféle furfangos egyenes? Vajon hányadik megtekintéskor néz a mi szemünkbe a gyilkos? (Halmai Tamás)
