Az elnök emberei (The West Wing, 1996–2006), ez a televíziós kultúrát megújító, ikonikus sorozat még ma (újra)nézve is rendkívül komplex élménnyel vár.
Egyrészt tanulságosan – és örvendetesen – avíttas világról ad hírt (öltönyös fehér férfiak a hatalmi manipulációk legmagasabb szintjein), másrészt lenyűgöz benne az intelligens humor és fáradhatatlan humanizmus (valamint az Aaron Sorkin-féle walk and talk dialógustechnika, nem beszélve a színészi játékról – beleértve a magyar szinkronszínészi teljesítményt is!).
A tudományos ismeretterjesztés szempontja miatt különösen érdekes az ötödik évad 13. része. A kormányzat viszonya a NASA-hoz, az űrkutatáshoz (egy nukleáris válsághelyzet közepette). Az emberi nyomorúságot (vakság, leégett ház, méltatlan halál) túlélő művészet és a kozmikus távlatok összefüggései (a Voyager, amely Blind Willie Johnson blues-gospel énekes zenéjét is viszi az idegen fajoknak szeretettel). Az azt sem tudjuk, miért kék az ég naiv-romantikus-közhelyes kérdésére érkező válasz (egy női csillagásztól – hogy ti. a kék szín hullámhossza a legrövidebb, emiatt az szóródik szét a Föld légterében).
Akkurátusan érnek össze ebben az egyetlen részben az égi-földi dimenziók – s jó példa ez az epizód arra is, hogy a populáris kultúra (legjobb eseteiben) hogyan (lenne) képes befolyásolni a befogadó tömegek percepcióját, sőt önreflexiós hajlandóságát is. Hogy még egy szentimentális narratíva is, ha okosan rétegzett, alkalmas lehet tudomány-népszerűsítésre.
Gyönyörű epizód, az értelmezhetőség remek perspektíváival (lásd pl. vakság toposza vs. teleszkóp mint metafora + Joshnak ez az eset nyitja fel a szemét stb.) – és ez csak egyetlen rész az összesen 156-ból…
P. S. …amely 156 rész hovatovább mindent érint, ami ember, ami emberi. Démonok és traumák (gyilkos apa, tűzbe veszett húg, családon belüli erőszak, betegségek, függőségek és párkapcsolati problémák…) mélylélektanában merülhetünk alá. A hűség, az odaadás és a szabadelvűség etikai dilemmáit világíthatjuk át a szereplőkkel. Eltűnődhetünk, vajon mi óvja meg a demagógiába billenéstől a nevezetes bibliamagyarázó jelenetet (s02e03) – és megcsodálhatjuk a cliffhangerek (mindahány évadzárlat) és a flashbackek (a második évad elején, illetve a teljes hetedik évadon át) magabiztos kezelését. Társművészetek fokozódó összjátéka kápráztathat el kép és zene egymásra találásában – különösen a második (Dire Straits) és a negyedik (Massive Attack) szezon végén. Újragondolni van alkalmunk a feketék, a latinók, a melegek vagy a nők megjelenítésének és jogainak kérdéskörét – amint tanulságokra csábít az is, miféle változások következtek be a politikai kultúra (és kulturáltság), a digitális technológia (mobiltelefonok, internet) vagy a betegségdiskurzus (sclerosis multiplex) terén az eltelt 15-20 esztendőben…(Halmai Tamás)
