2020 egy nagyon gyenge év volt. Nem elég, hogy a filmek javarészét áttették a következő évre, még az a kevés, amit kaptunk is inkább csalódást keltett bennünk. A Soul, vagy ahogy a magyar cím diktálja, Lelki ismeretek (mert a Lélek az túl unalmas az otthoni forgalmazók számára), már az év első felében megjelent volna, ha a járvány nem szól közbe. Sok keserves gondolkodás után, az év utolsó hetére mégiscsak sikerült bepréselni, hogy még indulhasson az idei Oscaron. Mi ennek jobban nem is örülhetnénk, ugyanis a Soul az idei év tán legjobb filmje, és ez nemcsak az animációs filmek keretén belülre vonatkozik, hanem az év összes filmjére zsánertől függetlenül.
Négy mestermű után (Szörny Rt., Fel!, Agymanók, Soul) a rendezőt, Pete Doctert kriminális lenne nem megemlíteni, hiszen ha így folytatja, simán akár egy Miyazaki-féle félisten mellett találhatja magát pár éven belül, valahol fent a fellegekben, némán meditálva egy puha felhőn. A Ghibli említése nem véletlen, ugyanis a világ tán két legjobb animációs stúdiójáról beszélünk, akik ráadásul rengeteg dologban hasonlítanak is egymásra. Ilyen például az is, hogy a fantáziát és annak végtelenségig szerteágazó kapacitását használva mesélnek el történeteket, melyek az utolsó szálig emberiek. A történet középpontjában mindig egy ember és annak bensője áll. Személye legrejtettebb sarkaiba nyerünk betekintést, olyan helyekre, melyek minden ember számára ismertek még akkor is, ha önmaguk nincsenek is tisztában vele. Csupán érzik. Valami ilyesmi a Pixar és a Ghibli is. Sokszor nem látni kell, hanem érezni. Egyetemlegességüknek hála, minden ember átérzi a karaktereket rasszuktól, vagy vallásuktól függetlenül. Mindössze a prezentálás más a kettőben. Míg Miyazakiék a tradicionális Japán narratívát használják történetük elmesélésére, addig a Pixar csapat a bevált hollywoodi narratívát alkalmazza, mely pörgősebb és többször alkalmazza a humort.
Kevés negatívum van ebben a filmben. Néhány logikai baki feltűnhet majd, de egyik sem olyan komoly, hogy rontana az élményen. A film elképesztően gyorsan kezd. Az első húsz percben nincs megállás, és volt is aggodalom arra nézve, hogy az egész egy gyors keszekuszaság lesz, melyben nem lesz idő semmire, mert haladni kell a történettel. Szerencsére a történet egy bizonyos ponton lelassul, és sikerül elmélyülnünk a szereplőkben. Ezeket leszámítva kevés olyan dolog van, amibe bele lehetne kötni, és abba se nagyon akaródzik, mert az összképen nem ront. Nagyon fontos része a filmnek a zene, melyre a Soul cím is utalhat, bár főhősünk jazz-zenész. A történetben főhősünket egy szerencsétlen baleset éri épp élete legnagyobb dobása előtt, és lelkének meg kell találnia a visszautat a földre, mielőtt még túl késő. Külön dicséretet érdemel a film, amiért eredeti dallamokat tud felsorakoztatni. Ehhez Trent Reznor és Atticus Ross párosa járult hozzá Jon Batiste segítségével, aki jazz-számokat komponált a film számára. Nem idegen a Pixartól az, hogy a zenéket belekomponálja a narratívába. Tulajdonképpen az egyik névjegyüknek is mondható. A szereplőknek olyan színészek kölcsönözték a hangjaikat, mint Jamie Foxx, Tina Fey, Daveed Diggs, Graham Norton, vagy épp Richard Ayoade. Minden egyes hang kiválóan illik a karakteréhez, és nem túlzás azt mondani, hogy az egyik legkiemelkedőbb hangjátékkal rendelkezik a Soul az utóbbi évekből.
Minden pozitívuma ellenére, a legkiemelkedőbb pontja a filmnek mégiscsak az egyedisége. Manapság ritkán látunk olyan filmet, amiben annyi egyedi ötlet lenne elszórva, mint ebben. A film nagyon érdekes témákat feszeget. A végzet koncepcióját, az emberi álmokat, a mindennapi élet monotonitását és az emberi személyiséget. Ilyen témákhoz nagyon nehéz úgy hozzányúlni, hogy ne valami teljesen elvont, végtelennek tűnő, filmnek nem nevezhető valamit kapjunk, mely körülbelül annyira lehet érdekes, mint azt nézni, hogyan szárad a festék a falon. Olyan időkben, amikben ennyi ember éli elzártan az életét a négy fal között, álmaikban ábrándozva nap mint nap, ez a film tán az egyik legfontosabb is a jelen kor felhozatalából.
Egy elképesztően pozitív, elgondolkodtató film lett a Soul, amely nem csak gyerekek számára készült. Egyedi világa, ötletei, karakterei képesek arra, hogy még a leglaikusabb nézőket is behúzzák fantáziadús világukba. Vannak filmek, melyek megutáltatják velünk az emberiséget, és vannak azok, melyek után örülni fogunk annak, hogy itt vagyunk ezen a földön és élünk, még akkor is, ha az élet nem mindig könnyű. A Soul az utóbbi csoportba tartozik. Az egyetlen elkeserítő dolog ebben a filmben az, hogy vége lett, és most újabb két-háromévnyi várakozás következik, melynek elmúltával majd remélhetőleg újra kapunk egy zseniális Pixar művet. „Addig pedig, Pixar Studios, a végtelenbe és tovább!” (Tóth Márk)
