„Még mindig inkább vállaljuk a balek szerepét, mint a cinizmust.”
(Annabel Richter szavai,
in: John le Carré: Az üldözött,
ford. Falvay Dóra)
„Ha specialistát választasz, betegséget is választasz” – mondja doktor House (s01e06, még Szakácsi Sándor hangján). Ez általánosabb értelemben annyit tesz: a látószög és a látásmód határozza meg a látványt. (A Heisenberg–Gadamer-tengelyen mindannyiunk számára van hely.) Egy irodalmi tekintet például megteheti, hogy az USA 46. elnökének eskütételi ünnepségén a fókuszt a politikumról az esztétikumra irányítsa.
Amanda Gorman beiktatási költeménye (inaugural poem), a The Hill We Climb önmagában is erőteljes szöveg. De a mindössze 22 éves költő és aktivista előadásában jelképes hatállyal egyesíti magában a szabadság eszméjét, az összetartozás hitét, a bátorság és bizakodás ethoszát. (A néma művek karizmatikus kihangosítása jellemzően amerikai hagyomány, a költői performanszok – a slam poetry és a rap hazájában – műalkotással felérő események. Ha meghallgatjuk például Akua Narutól a Poetry: How Does It Feel?-t: vajon költészetet vagy jazzesített rapet hallunk-e?)
Innen nézve a ceremónia mindahány elemét és részesét egy poétikai gesztus holdudvarában helyezhetjük el. Talán soha nem vált még egyetlen vers hermeneutikai kontextusává ekkora tömeg – s úgyszólván a világ.
A kijelölt túlélő (Designated Survivor) című sorozat (címszerepben Kiefer Sutherlanddel) Az elnök emberei és a 24 műfaji sajátosságait boronálta össze, szerényebb, de tisztes színvonalon. A történet a Capitolium lerombolásával kezdődik. A szimbolikus épületet ott újraépítik. A mi valóságunkban szavakra hárul hasonló munka, most éppen az Amanda Gormanéira. Hogy ezt így lássuk, ahhoz még csak pártszimpátiára sincs szükség.
Barbárokkal szemben mindenki humanistának tűnik. (Halmai Tamás)
