[Az írás spoileres!]
A Tudhattad volna (The Undoing, 2020) című hatrészes minisorozatot joggal érhették kritikák (a casting, a dramaturgia, a logika vagy a játékidő vonatkozásában), de kétségtelenül emlékezetes hangulatú alkotásról van szó. A Jean Hanff Korelitz regényéből forgatott széria Nicole Kidman drámai képességeit bontja ki, Hugh Grantnek pedig karakterszínészi rutinját írja fölül.
Utóbbihoz kötődik az egyik legfontosabb jelenet, a negyedik rész vége felé. A Grant által megformált Jonathan Fraser gyilkosság gyanúsítottja lesz, s ügyvédje (Noma Dumezweni hibátlan alakítása) egy beszélgetésük alkalmával ráeszmél valamire: Fraser meg fogja nyerni magának az esküdtek rokonszenvét, mert delejes sármja ártatlanságot sugároz. („Maga jön, és megbabonáz. Mindenkivel ezt teszi, akit csak megismer. Egy ilyen nézéssel.”) Később tudatosul csak bennünk, hogy e szavak nemcsak az ügyvédnő önfegyelméről vallanak (mellyel kivonja magát a nevezett hatás alól), hanem hozzánk is szólnak: akik nem hisszük, hogy Fraser a tettes, részint alighanem ugyanezért gondolkodunk így. A gyermekonkológus (illetve a sztárszínész) habitusa hessenti el baljós sejtelmeinket. Önmagára reflektál tehát e ponton a film, metaszinten befolyásolja a befogadót – miközben be is ismeri a manipulációt. (A manipuláció része, hogy e beismerést nem föltétlenül vesszük észre.) A 12 esküdttel nem lesz gond, véli az ügyvéd. A 13. esküdt, a néző talán csak a legvégén jön rá, hogy kijátszották jóhiszemű figyelmét.
Reflexiós szintek hasonló összjátékát valósítja meg egy másik jelenet, melyben Grace a saját képmásával szembesül. De többszörös áttételekkel: a kép (1) festmény, (2) melyet a művész (aki [3] már halott) a modell tudta és jelenléte nélkül alkotott, (4) Grace pedig egy technikai médium: mobiltelefon képernyőjén látja először – (5) amely készülék a nyomozóé. S részben épp e többszörös közvetítettség – a jelölők uralhatatlan hálózata – eredményezi, hogy a nő bizalma megrendül saját önazonosságában. (Külön csavar a történetben, hogy pszichiáter pszichéjét kezdik ki az összekuszálódó álomi és emlékezeti víziók.)
A művészet egyébként hangsúlyosan megjelenik a thrillerben (túl a kameraképek esztétikumán). A nagyapa zongorázik (egy ízben, néhány taktus erejéig, a lányával), és képtárba szervez találkozókat (ahol úgy ül festményekkel szemközt, mint a néző a monitor előtt); a fiú hegedül (a hangszer tokjának jelképes szerep jut); az áldozat képzőművész. Több ponton jelzi tehát az opus, hogy reflexiós zónák és hipervalóságok (és önámító képzeleti tartományok) metszéspontjai közt közlekedünk. (Más nézőpontból: tudatszintek közt oszcillál narratív identitásunk.) Mert a párhuzamos világok – az alternatív (alá)valóságok – olykor metszik egymást… (Halmai Tamás)
