MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Octavia E. Butler: Hibridek

A női és a férfi szexualitás kialakulása csakis koevolúcióként (kölcsönös egymásra hatásként) gondolható el. Ez alapján világossá válhat, hogy az identitás belülről és a külvilágból fakad egyszerre. (Ráadásul a petesejt és a spermium közötti feszültség, éppúgy, mint az előállítóik közötti, a legpesszimistább számítások szerint is legalább kétmilliárd éves.) A science fiction jó pár kiváló alkotója eltöprengett már azon, hogyan lehet továbbfűzni, vagy nyitottá tenni ezt a rendszert. Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának befejező kötete nemcsak megoldja ezt a dilemmát, de egy jól működő alakzatot is létrehoz ennek szemléltetésére a főszereplő-elbeszélő figura identitásának kibontásával.

Ha az önazonosságról beszélünk, általában mindenkiben felmerül a választhatóság kérdése. Egy példa. Az Egyesült Államokban 1960 és 1990 között félmillióról kétmillióra nőtt azok száma, akik a népszámlálási űrlapon az „amerikai indián” kategóriáját jelölték be olyan etnikai csoportként, amellyel azonosulnak. Ugyanakkor ezek túlnyomó többségének semmiféle kimutatható kapcsolata nincs Amerika őslakóival. Ezért ők az úgynevezett „wannabee” („akarlenni”) törzs. Ez a precedens is mutatja, hogy az emberek egy része hajlamos eltekinteni a tényleges biológiai adottságoktól (itt a leszármazástól), és az identitást másként értelmezi. Ez az időszak egyébként Butler Amerikája.

Másfelől, az önazonosság kérdéskörét megközelíthetjük úgy is, hogy érzékeljük, a sajátból kizárhatatlan idegenség vagy másság hozzáférhetetlensége nem akadálya, hanem kifejezetten előnyös feltétele a magunkról való tudásnak. Ezek szerint mindig is azzal szembesülhetünk, hogy szubjektumunk nem feltétlenül egy középpont köré szerveződik, sőt, inkább olyan folyamatszerű dinamikát mutat, mely az én/test-centrum és a nemi meghatározottság viszonyának a reflektálása és átrendezése mentén zajlik. Lényegében erre vezethetők vissza a többszörös nemi identitás elméletei.

Ebben a kontextusban különösen érdekes lehet Butler regényének szerepkínálata. A Xenogenezis-trilógia főszereplője Jodash, egy óloj, aki olyan földönkívüli, akit emberi anya szült meg. Az ólojok a hímekhez és a nőstényekhez képest egy harmadik nemet képviselnek, akik alakváltásra képesek, és a génmanipuláció segítségével helyre tudják állítani a testi sérüléseket. Egyfajta gyógyítók. Jodash a fajok közti kereszteződés következtében nem teljesen óloj, nem teljesen ember, nem hím és nem nőstény, páratlan hibrid (innen nézve a magyar cím Imago helyett elfogadható). Akkor mi? – tehetjük föl a kérdést Butler történetének olvasása közben. Vagy ez nem is minősül lényeges szempontnak?

A Hibridekben a főszereplő a metamorfózisai után eljut abba az állapotba, mely éppen a hibridizációnak köszönhetően alkalmassá teszi arra, hogy nemcsak két faj megmentője legyen, hanem a földi élet fenntartásának egyik lehetséges változatát is kijelölje. (A bolygó radikális erodálódása után az előző két rész előkészítette ezt.) Ugyanakkor a regényben az imágó (mint az átváltozás utáni kifejlett forma) alakzata arra tereli a figyelmet, hogy az értelmi és a képi dimenzió összjátékára van ahhoz szükség, hogy ez az entitás – Nemes Z. Márió kifejezésével élve – megnyíljon a nem emberi idegenség dinamikájának. Ez a transzfer teszi lehetővé, hogy a fenti kérdést felváltsa egy olyan gondolkodási technika, melyben a hangsúly a rögzített pozíciókról az attól eltérő elemek összjátékában megszülető imágóra tevődik át. Egy olyan képre, mely magában foglal mindennemű hibriditást.

(H. Nagy Péter)

Az új trilógia véget ért. Ismét felnőtt egy generáció. Mintha csak tegnap néztük volna meg Az ébredő Erő első előzetesét, libabőrözve, mámorosan. Az írói és rendezői posztra ismét visszatért J. J. Abrams, aki Rian Johnson után visszavette a stafétát. Na, de jó lett a film? Hát...

A legnagyobb pozitívummal kezdve, a látvány, mint minden Abrams-filmben, itt is hibátlan. Abrams és csapata nagyon értenek az óriási képi világok megelevenítéséhez. Minden egyes képkocka egy saját kis világot ölt magára. Ennek már az Abrams-féle Star Trek-filmeknél is tanúi lehettünk. Kár, hogy közbeszól a dramaturgia. Nem kell nagy filmszakértőnek lenni ahhoz, hogy a néző rájöjjön, hogy amikor anno Abrams elkezdte az új trilógiát a hetedik résszel, akkor egy teljesen más irányba akarta terelni ezt a jobb sorsra ítélt szériát. A filmben jó néhány olyan dolog történik, vagy karakter tér vissza, melynek semmi indoka nincs, és lerí róluk az, hogy Abramsék az utolsó pillanatban döntöttek mellettük. Abrams olyannyira meg akart felelni a rajongói elvárásoknak, hogy végül azok áldozatává vált. Az utolsó Jedik egy nagyon megosztó film volt. (Akik gyűlölték a filmet, online csoportokat hoztak létre, melyeknek az volt a céljuk, hogy a filmet lehúzzák, ahol csak lehet.) Azonban, amit nem lehet elvenni Johnsontól az az, hogy próbált valami újat mutatni, míg az Abrams-filmek sokkal biztonságosabb játékot játszottak.

Visszatekintve, Az utolsó Jedik leginkább csak egy helyen hibázott nagyot. De ott akkorát, hogy eltemette Abrams folytatását még azelőtt, hogy az megíródott volna. Zsákutcába terelte a sztorit, ahonnan nehéz bárhová is menni. Abrams tulajdonképpen az egész film alatt Az utolsó Jedik kisebb-nagyobb problémáit próbálja orvosolni. Egyenként átmegy annak legutáltabb momentumain, próbálván javítani rajtuk. Abrams olyannyira ignorálja Az utolsó Jedik cselekményét, hogy ha Az ébredő Erő után mindjárt ezt néznénk, szinte semmiről sem maradnánk le. És itt vagyunk a záró epizód legnagyobb problémájánál. A trilógia befejező részénél vagyunk, ahol a film első fele még mindig egy nagy bevezetés. Olyan gyorsan váltakoznak a különböző helyszínek és karakterek, hogy a nézőnek egy pillanata nincs arra, hogy bármelyikükben is el tudjon mélyülni. Tudjuk, hogy gondok vannak ott, ahol már a harmadik filmben látjuk szereplőinket, de még mindig úgy tekintünk rájuk, mint az idegenekre. Hiába az óriási képi világ, ha nincs alatta tartalom.

A legszomorúbb az egészben mégis az, hogy sokkal nagyobb potenciállal indult az egész. Önismétlő volt Az ébredő erő? Igen. Voltak hibái? Voltak. De ráhelyezte a vonatot a sínre. Rengeteg potenciál volt például Finn karakterében, akivel a széria nem kezdett semmit. Az egyetlen igazán jól felépített karaktere az új trilógiának végül Adam Driver Kylo Renje lett. Persze, a csapat többi tagja is hozza azt, amennyit lehet, de nehéz ló nélkül lovagolni.

Az új trilógia ezúttal nem a fény és a sötétség végtelen harcáról szól. Ez itt az írók harca. Az igazság az, hogy sem Abrams, sem Johnson nem hibáztatható a történtekért. Csakis azok hibáztathatók, akik engedték, hogy három kész forgatókönyv nélkül induljon el a történet. Meg persze azok, akik szerint jó ötlet volt két teljesen más stílusjegyekkel rendelkező rendezőt szerződtetni a mezőnybe. A Skywalker kora azoknak készült, akik szívből gyűlölték Az utolsó jediket. Mint az eddigi trilógia összes darabja, ez is nagyon meg fogja osztani a nézőket. Akiknek elég a nagy és magával ragadó látványvilág, és nem szeretnek, vagy tudnak, elmélyülni egy filmben, azoknak jóval nagyobb eséllyel lesz tetszetős. Mindenki másnak csak azt tudom ajánlani, hogy ne az egekben legyenek az elvárások a film megtekintése előtt. Akkor még akár kellemes meglepetést is nyújthat számukra. (Tóth Márk)

A 2020-as Oscar-díjátadó előtt még nem hallottam erről a filmről. Minden a főcímdallal, a Stand uppal kezdődött, amit a film főszereplője, Cynthia Erivo adott elő a gálán. A dal többszöri meghallgatása után találtam rá erre a filmre, amit itthon, sőt Európában se mutattak be.

A rabszolgaságról nagyon sok irodalmi és filmes feldolgozás született. A Harriet is megtörtént eseményeken alapul. A főhős, Araminta „Minty” Ross a családjával él egy Edward Brodess nevű ember rabszolgájaként, és amikor az meghal, a fia lesz a tulajdonos, aki gyerekkora óta ismeri őt, és ragaszkodik hozzá. Amikor el akarják adni a családjával, megszökik. Innen indul el kalandos élete Harriet Tubmanként.

A film két főbb alapra épül: a címszereplőt alakító Cynthia Erivo játékára és a forgatókönyvre, amelyet a rendező, Kasi Lemmons és Gregory Allen Howard írtak. A film castingje nagyon jól eltalált. Mind Minty szülei (Clarke Peters, Vanessa Bell Calloway), mind Gideon Brodess (Joe Alwyn) igazolja ezt, a legjobb a mellékszereplők közül mégis Walter, a helyi kopó (Henry Hunter Hall). A női szereplők közül kiemelhető Janelle Monáe, akit Marie Buchanon nagyon meggyőzően hoz.

A forgatókönyvvel azért voltak gondjaim. Főként Gideon karakterét illetően. Nekem kicsit egysíkúra sikeredett a figura. Nem egy elmebeteg, mint Calvin Candy a Djangoban, és nem olyan magabiztos, rideg, gonosz, mint Edwin Epps a 12 év rabszolgaságban.

Hiányzott az a borzongás, hogy megmutassák azt a kínt, és szenvedést, ami a rabszolgákat jellemezte. Így talán jobban átélhető lett volna a rabszolgák sorsa. Viszont az, hogy érzékeltették, a farmerek, mit gondolnak erről az egészről, az tetszett; jó lett volna kicsit többet látni ebből, nemcsak Brodessék, hanem a többi gazdag ember helyzetéről is.

A film világa eléggé letisztult. Az operatőr (John Toll) szépen dolgozik a képekkel, főleg a totálplánok nagyon szépek. Elég erőteljesek azok a képek is, ahol Minty emlékképei, víziói jelennek meg. Ilyenkor a kép átvált kékes árnyalatba, ami eléggé hatásos.

A filmben van egy visszatérő motívum. Ez Harriet belső hangja, amit ő Isten hangjának nevez. A többi szereplő szerint ez csak az agyi sérüléseiből keletkezett rohamainak tudható be. Ezt a kérdést a film a nézőre bízza. Véleményem szerint Harrietnek ez a belső hang segített az útja során. Összevetve Djangóval és Solomon Northcuppal, a 12 év rabszolgaság főszereplőjével, Harriet céltudatos, nem alázkodik meg senki előtt, mint Solomon. Máshogyan akar túlélni. Ő a hitet használja. Olyannyira bátor, mint Django. 

A daloknak is fontos szerepük van a filmben, ilyen például a Goodbye Song, amely az egyiptomi kivonulásról szól, és előrevetíti Minty szökését, vagy a Go down Moses, amely a rabszolgák felszabadításáról szól, és jelzés nekik, hogy itt az idő kitörni a szolgaságból. Ezeket a dalokat a szereplők éneklik. Cyntia Erivo, aki maga is énekes, kiemelkedően teljesít e téren. Hangja erőteljes és tiszta. Ez legjobban a főcímdalban, a fent említett Stand upban mutatkozik meg. A dal összefoglalja a főszereplő motivációját és a film történetét. A szöveget a főszereplő írta, a zene Joshuah Brian Campbell munkája, amely az afrikai zenéből és a godspellből is merít.

A film összességében egy különleges alkotás, elképesztő atmoszférájú mű, remek szereplőgárdával. Érdekes, kérdéseket elénk táró történet, amelyet már régóta be kellett volna mutatni. Nehezen érthető, hogy Hollywoodban – és pláne Európában – miért nem kapott több teret. Remélhetően valamilyen hordozón nálunk is megjelenik. (Csongrádi Ábel)

Bong Joon Ho új filmje történelmet írt és rekordokat döntött. Az Élősködők pontosan az a film, amiről mindenki beszél, de senki nem nézi meg. Pedig a film valóban kiváló. Bong Joon Ho egyik, ha nem a legjobb filmje. Az Élősködők pont az a fajta film, amiről az ember nem is tudja, hol kezdje mondanivalóját, hiszen gyakorlatilag hibátlan.

A film történetéről nehéz bármit is elmondani úgy, hogy ne spoilerezzünk. A rendező maga ügyelt arra, hogy a lehető legkevesebb infó kerüljön ki a filmről. Az előzetesből sem tudtunk meg szinte semmit. Érthető, hogy miért. Cselekmény szempontjából ritkán látunk ennyire kiszámíthatatlan filmet. Egymást követik olyan dolgok, amikre a többségünk még csak nem is gondolt volna, és közben nem esik önmaga kiszámíthatatlanságának a csapdájába. A filmnek még a kategóriáját is nehéz megadni. A komédiától kezdve a thrillerig, rengeteg különbőző műfajba be lehetne sorolni. A legzseniálisabb, hogy bármelyikbe soroljuk, az összesben működik. Komédiaként az utolsó évek egyik legviccesebb filmje. Thrillerként az utóbbi évek egyik legidegfeszítőbb filmje. Leginkább tán szatíraként lehetne bekategorizálni, de még ott is csak részben. Ugyanis a film megmarad önmaga határain belül. Karakterei annak ellenére nem mennek át önmaguk paródiájába, hogy a rendező sokszor a határon táncol velük. A film szívből készült és szíve van. Él. Akárcsak a szívnek, neki is ritmusa van. Semmiből sincs túl sok, vagy túl kevés. Bong Joon Ho zseniális ütemezése, Hong Kyung-po gyönyörű képeivel, Yang Jin-mo mesteri vágásával és Jung Jae-il Vivaldit idéző zenéjével, megkapjuk a legkiegyensúlyozottabb képsorokat, amiket csak el tudunk képzelni.

A rendezőt és írótársát, Han Jin Wont külön ki kell emelni. Ugyanis megírták az új évezred egyik legegyedibb filmjét. Ezek után mondja valaki, hogy már nincsenek eredeti ötletek. A Hitchcock inspirációt ugyan Bong le sem tagadhatná, de nem vesz át többet a mestertől, mint amennyi szükséges a jól megkomponált, libabőrt keltő jelenetekhez. Bong Joon Ho vizualitása ugyanis valami eszméletlen. A humor és a dráma egyaránt ezen a húron pendül. Képei többet mondanak ezer szónál. Minden egyes képkocka tömve van szimbólumokkal. A gazdagok a dombon élnek, a szegények a pincében. A gazdagok elgyönyörködnek az esőben, míg a szegények a fejüket fájdítják miatta, hiszen bármikor kimoshatja őket odújukból. Ez a szegények és gazdagok közti viadal, mint megannyi más korábbi Bong-filmben, itt is a fő téma.

A filmben nincsenek jók vagy gonoszok. Emberek vannak. Mindannyiukról kapunk legalább annyi csúf képet, mint amennyi jót. Bizonyos szemszögekből nézve, mindannyiukkal együtt lehet érezni. Ez problémás lehet azok számára, akiknek egy filmben kötelező a jópofa karakter, kinek könnyen a bőrébe lehet bújni. Bár a filmben nincsenek nagy színészek, mindannyian a legkiválóbb formájukat hozzák. Song Kang-ho, aki egyben Bong Joon Ho múzsája, az egyetlen igazi veterán a keretben.

Az Élősködők az élő bizonyítéka annak, hogy van mozi az USA-n kívül, és annak is, hogy jelenleg nincs még egy ázsiai ország, ami szembeszállhatna Dél-Korea filmgyártásával. Ha eddig valaki nem volt biztos abban, hogy Bong Joon Ho korunk egyik legnagyobb filmkészítője, akkor ez a film legyen az, mely változtat a véleményén. Az Élösködők nem csak a ma filmje. Az Élősködők a holnapé és a holnaputáné is. (Tóth Márk)

Több mint két évtized után újra összeállt az öregfiúk csapata, hogy elkészítsék az utóbbi évek legjobb gengszterfilmjét. Ezzel a filmmel Scorsese gengszter-trilógiája végre teljessé vállt. Scorsese visszahívja saját szuperhőseit egy utolsó táncra, hogy megmutassák, hogyan kell ezt csinálni. A filmben a Robert De Niro által megformált Frank Sheeran karrierjét követjük a kezdetektől a végéig. Scorsese régi csapatából még olyan nevek tértek vissza, mint Joe Pesci vagy Harvey Keitel.

A film hasonló alapokra épül, mint Scorsese előző két mesterműve, a Nagymenők és a Kaszinó. Azonban a történet most sokkal emberibb. Scorsese megöregedett. Nincs többé dicsőség abban, ha valaki gengszterkedik. Az emberi lélek elkárhozik, ha ezt az utat választja. Scorsese lehúzza a pátosszal teli takarót erről a műfajról, hogy láthassuk a valódi arcát. Az ír Scorsese mester tán eddigi legmelankolikusabb filmje. Elődeivel ellentétben ez a film sokkal többet elidőzik karakterei felett, így mi is jobban el tudunk bennük mélyülni. A film masszív három és fél órája sok embert ki fog kapcsolni, de akiket nem, azok szemtanúi lehetnek egy modern, gyökereiben mégis tradicionális, epikus mesterműnek. Ellentétben a 70-es évek többi nagyjával, Scorsese még mindig törődik azzal, hogy filmóriást készítsen. Még közel a nyolcvanhoz is a legjobbat próbálja kihozni magából. Mint minden filmjében, itt is zseniális, ahogyan a csendesebb részek váltakoznak a hangosabbakkal. Ugyanúgy dícsérni kell a forgatókönyvírót, Steven Zailliant is, aki nagyszerű lélekkel nyúlt Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy! c. könyvéhez, mely a film alapanyagaként szolgál.

A színészek mindannyian kiválóan játszanak. Évek óta nem volt egyikük sem ilyen jó formában. Al Pacino és Joe Pesci mellékszerepei a legkiemelhetőbbek, azonban De Nirótól sem szabad elvenni a babérokat. Azt a folytonos dühkitörésekkel küszködő karaktert, akit tíz éve még Pesci alakított volna, most Pacino formál meg hibátlanul. Pesci most egy sokkal nyugodtabb és csendesebb karaktert vállalt be, ami tőle szokatlan. Sajnos, a színészek kiváló teljesítményén sokszor ront a film legnagyobb hibája, mégpedig a már sokak által vitatott digitális megfiatalítás. Scorsese és csapata dollármilliókat dobnak ki az ablakon arra, hogy rontsanak saját filmükön. A hetvenévesek testébe zárt, ötvennek kinéző, Polar Express figurák nagyon sok jelenetet képesek elkomolytalanítani puszta jelenlétükkel. Furán is hat, amikor a hatvannak kinéző Sheerant, Pesci Bufalinója „kölyöknek” szólítja.

Hibái ellenére azért mégiscsak egy kiváló filmet kapunk. Scorsese búcsúzik, ha nem is a filmezéstől, de a gengszter zsánertől biztosan. Az utolsó képsorok magukért beszélnek. Egy ember, aki még nem szeretne menni, de lassan beletörődik, hogy az ő ideje is érkezőben van. Scorsese felhasználja karakterét, hogy saját maga démonaival is szembesüljön. Ez teszi a filmet igazán személyessé és egyedivé Scorsese eddigi munkáival szemben. Azokra fog csak igazán szomorúan hatni a film vége, akik imádták a Scorsese–De Niro–Pesci-trió eddigi munkáit. A mester megírta búcsúlevelét. Egy korszak lezárul. Az emberek elmennek. De amit életükben tettek, az itt marad velünk. (Tóth Márk)

A Universal már jó ideje próbálja helyes vágányra terelni saját kis szörnyes-filmes univerzumát, mely olyan filmekkel mint az Én, Frankenstein, vagy épp a Múmia (2017) egyszerűen nem akart összejönni. Most H. G. Wells klasszikusa, a Láthatatlan ember lett előhúzva a fiókból.

A filmet a már tizenöt éve feltörekvőben lévő Leigh Whannell írta és rendezte. Az ő neve A fűrész első részéből mint forgatókönyvíró/színész, vagy a két évvel ezelőtti Upgrade c. filmből lehet ismerős, amit már nem csak írt, hanem rendezett is. A főszerepet az aranykorát élő Elisabeth Moss játssza, aki Cecilia Kasst testesíti meg.

Whannell sok mindent máshogyan csinál, mint ahogy azt a regény, vagy annak régi klasszikus filmes változata. Wells-szel és James Whale-el ellentétben most nem a láthatatlan ember szemszögéből figyeljük a világot, hanem a női karakter szemszögéből. A láthatatlan ember ezúttal nemcsak a karakterek számára láthatatlan, hanem a nézők számára is. Legnagyobb előnye ebből fakad. Ugyanis a történet horror elemei még ennyire jól nem működtek. Whannell ráhelyezi a hangsúlyt az ember legnagyobb félelmére, ami nem más, mint az ismeretlentől való félelem. Soha nem tudjuk, hogy ott bujkál-e mögöttünk a gonosz, vagy sem. Ezzel folytonos nyomás alá tudja helyezni a nézőt.

Whannell nagyszerűen elszórakozik a kamerával is. Alkalmanként kapunk egy-egy célzást arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Ilyenkor az apró moccanásokat, furcsaságokat kell figyelni a háttérben, vagy a kép sarkában. A rendező pontosan tudja, hová kell helyeznie a kamerát, hogy fenntartsa figyelmünket. A horror atmoszférán kívül, kifejezetten jól működnek azok a részek is, ahol begyorsul a film cselekménye. Olyanból sajnos nincs sok, de az a kevés, ami van, megállja a helyét.

Whannell két dologhoz ért igazán: akció és horror. Eddig inkább a horror oldalát villogtatta, de az Upgrade c. filmje már elkalandozott az akciódúsabb éghajlatokra is. A filmben ismét kapunk egy kiváló akciójelenetet, mely ugyan nem mérhető az Upgrade konyhai verekedős jelenetéhez, de elég arra, hogy rakjon egy lapáttal a film cselekményére. Ez azért fontos, mert sajnos a film néha átúszik a cselekménytelenség tavába. Ebből a szempontból alulmarad James Whale klasszikusának. Le kell ugyanúgy szögezni, hogy azok, akik rajongói az eredeti sztorinak, fogják talán a legelutasítóbban nézni ezt a filmet. Ugyanis Whannell mindössze a legapróbb minimumot veszi át Wells-től, hogy aztán a morzsákból saját kenyeret gyúrjon. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, bár a sütés közben picit jobban összemegy a kelleténél. Ezt úgy kell érteni, hogy sokkal kisebb skálán mozog az egész, és háttérbe szorítja a történetet és a sci-fi vonalat.

Whannellhez híven a kiszámíthatatlan csavar sem maradhat el a film végéről, bár ezúttal ez a kiszámíthatatlan csavar inkább csak egy másik Universal film felvezetését szolgálja. Lehet, hogy hiba volt a stúdió részeről ezt a filmet Wells klasszikusaként titulálni, ugyanis maga a film címe és az alapanyag is ellövik azt a poént, hogy ez a láthatatlan ember valóban létezik és nem csak főhősnőnk elméjének a szüleménye.

Elisabeth Moss alakítása még mindenképp kiemelendő, aki az utóbbi pár évben nem fér a bőrébe és mindenben nagyot alakít. Megfigyelhető az is, hogy az utóbbi években egyre több kiváló női alakítást kapunk horrorfilmekben. (Toni Collette, Lupita Nyong’o, Samara Weaving vagy épp Essie Davis).

Végezetül, megkaptuk az idei év első színvonalas horrorfilmjét, mely reméljük, nem az utolsó is egyben. A láthatatlan ember egy szebb jövő képét festi fel a falra a Universal számára, és bizonyítja, hogy még van remény arra, hogy ez az univerzum működjön. Mi pedig kíváncsian várjuk, mihez nyúl Leigh Whannell legközelebb. (Tóth Márk)

Mindenkinek megvannak a saját hétköznapi problémái. Fokozottan igaz ez akkor, ha az ember családfő. Aggodalom azért, hogy mindenre jusson pénz, hogy boldoggá tudja tenni párját, s lehetőleg a gyerekek személyisége is szépen fejlődjön.

Samantha Downing bemutatkozó regényében a főhős 15 éve él házasságban és van két gyereke is. Minden este együtt vacsoráznak, eljárnak a kicsik sportmeccseire, de a felszíni családi idill titkokat rejt. A jóvágású férfi bemutatkozása a történet világában azzal a jelenettel indul, amikor Tobias álnéven, siketnek tettetve magát egy könnyű nőcskét szed fel egy bárban. Mivel a főhős egyben a narrátor is, betekintést nyerünk vadásztrükkje mechanizmusába, a részletekbe, melyekre játéka során oda kell figyelnie. Ebből látszik, nem egyszeri alkalomról van szó. Lassan kiderül az is, hogy a csalfaság nem kenyere (egyszeri botlás volt), de a nők becserkészése már szinte szokásává vált. Nem is csoda! Megtudjuk ugyanis, hogy a házaspárnak furcsa stressz-levezetési szokásuk van. Amolyan páros program gyanánt nőket gyilkolnak. A kérdés az, meddig vezethetik még le a pénzügyi bizonytalanság, a gyereknevelés és a munkahelyi túlterheltség feszültségét véres hobbijuk segítségével, ugyanis lebukás veszélye fenyegeti őket.

Jól ütemezett, az olvasók elé tárható titkokkal ügyesen gazdálkodó regény ez. Karakterei és története jellegében kiváltképp emlékeztetheti befogadóit a 2015-ös Otthon, édes pokol c. filmre. Ha valaki szereti a társadalmunk morális kódját semmibe vevő történeteket, melyekben a helyes és helytelen kérdése nincs fókuszban, mégis izgatott érdeklődéssel figyeljük a szereplők sorsát, akkor ez a mű ideális olvasmány számára. Ügyes, zavarbaejtő, elgondolkodtató könyv, mely témájában és jellegében is igazi „bűnös” élvezet!

(Juhász Kornélia)

A fenti idézet Guy Ritchie kollégájának és alkotótársának, Matthew Vaughnnak a filmjéből, a Kingsmanből származik. Ők ketten alkották meg az aranytojást tojó tyúkot A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsövet, amelyben Vaughn a produceri feladatokat látta el. Csak később jött rá, hogy ő is tud jó akciófilmet készíteni.

Na, és ennek a stílusát szabta át Ritchie a saját mintájára. Az Úriemberek ugyanis nem más, mint egy fordított Guy Ritchie-film. Itt most nem az angol alvilág, a prolik a főhősök, hanem az arisztokrácia, de azért befigyelnek a drogkartellek meg a maffiózók is. Olyan színészeket szedett össze, mint Hugh Grant, Matthew McConaughey, Colin Farrell, valamint Henry Golding, és a szintén Guy Ritchie által készített Artúr király-film sztárja, Charlie Hunnam.

Az Úriemberek figurái tényleg igazi urak, mind modorukban, mind az öltözködésükben, kontrasztba állítva a fiatal generációval, akik bunkón és suttyó figuraként vannak reprezentálva. A rendező visszatért a sok karaktert mozgató filmhez, amely pörgős és izgalmas. Ne keressük a Blöff vagy A Ravasz, az Agy… figuráit, mert ez nem az a közeg. Itt senki se annyira tisztességes, kivéve a Colin Farrell által játszott bokszedzőt, aki csak a „fiait” akarja kihagyni a balhéból.

A Hugh Grant által alakított újságíró a narrátor, mint Statham a Blöffben, és ez nagyon jól áll neki. Nem akarok hasonlítgatni, de azért vannak olyan sémák, amik nem hiányozhatnak egy Ritchie-filmből. Ilyen a gyorsítás-lassítás, a nyelvi narráció, a pörgős akció, és a gyors szövegelés, vagy az olyan gyilkolás, ahol csak a tettest látjuk alulnézetből, az áldozatot pedig nem. Bár akcióból van elég, a szövegek jobban pörögnek a puskagolyóknál.

A film egyik legjobb karaktere McConaughey drogterjesztő figurája, Mickey, aki egy visszafogott csávó, nem egy Bunkó Polford, aki idegesen mindenkit a disznók elé vet. Mindent diplomatikusan kezel, de mégis aljas módszerekkel dolgozik. Az ő beosztottja Ray, aki csak a feladatát végzi, hűséges a főnökéhez, nem árulná el soha. Laza, de mégis kifinomult fickó, aki azért ha kell, piszkos dolgokba is belefog. Hunnam kellő eleganciával és lazasággal játssza a karaktert, és jól áll neki, nem kell mindig csak a hőst alakítania. Hugh Grant is egy tökjó karaktert kapott Flecher személyében. Egy olyan újságírót alakít, aki próbálja keverni a kártyát a játszmában, ügyesen taktikázik, és ebbe nagyon jól belekényelmesedik, látszik, hogy Grant élvezi a szerepét.

A rendezőnek mindig a mániája különböző kultúrájú, rasszú embereket beleírni a történetbe, és itt sincs ez másképp. Van itt fekete, zsidó, roma, de nem annyira játszatja túl, hogy sértő legyen, de annyira se, hogy polkorrekt, jól adagolja az ilyen típusú figurákat. A női figurák sosem voltak jók vagy sokat a vásznon a rendező filmjeiben. A legjobb női karaktere ennek ellenére a Sherlock Holmesban bemutatott Irene Adler Rachel McAdams alakításában. Itt egyetlen nő van, Mickey felesége, Rosalind (Michelle Dockery), aki nem az a bizonyos otthonülős típus, kemény, talpraesett nő, aki keményen bánik a beosztottjaival. Nem annyira izgalmas, mint Adler, kicsit vártam volna egy összetettebb női figurát.

A kínai maffia viszont olyan állati figurákat vonultat fel, mint Száraz Szem, akit Henry Golding megformálásában láthatunk. Golding állati jó ebben a szerepben. Az ő figurája egy igazi lázadó, aki a hatalmat és a pénzt akarja magának megkaparintani a saját közegében. A film negatívumai közé tartozik, hogy lassan épül fel, de a közepére összeáll a kép. Van egy-két karakter, aki nem annyira érdekes vagy izgalmas, vagy nincs annyira kibontva, mint például Matthew, a zsidó drogbáró (Jeremy Strong). Kicsit unalmasnak láttam a karakterét, bár ez személyes probléma.

Mindent összefoglalva, ez a produkció egy remek Guy Richtie-film. Lehet, hogy unalmas és összecsapott a történet valakinek, de aki igazi rajongója a rendezőnek, annak tetszeni fog ez a film, de ha pusztán az előző filmjeit keresi benne, akkor csalódás lehet. Önálló történet, önálló karakterek, persze az ismerős közegben. Egy szórakoztató film, amilyennek egy ilyen akció-kriminek lennie kell. (Csongrádi Ábel)

A Prae Kiadó pályázatot hirdet magas színvonalú krimik – novellák és regények – írására. A kiadó által gondozott Krimi Ma sorozat sikere nyomán a pályázat célja a hazai krimi kínálatának bővítése, az iránta való érdeklődés élénkítése. A pályázat nyílt.

A Prae Kiadó 2017-ben indította útjára Krimi Ma elnevezésű könyvsorozatát, amely a kortárs magyar detektív- és bűnregény műfajának megújítását, valamint rétegzettebbé tételét tűzi ki célul. Az azóta eltelt időben négy regény látott napvilágot, Molnár T. Eszter Szabadesés, Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúra, Cserháti Éva A Sellő titka, valamint Pintér Tibor A harmónia tébolya című művei. A népszerű és kritikailag is sikeres sorozatot a kiadó 2020-ban is folytatja, eddig két új könyv elfogadása történt meg.

A Krimi Ma regényei olyan bűneseteket és a hozzájuk kapcsolódó nyomozást mutatnak be, amelyek szorosan összefüggnek mai társadalmi problémákkal és kihívásokkal. A nagyvároshoz és a vidékhez való viszony, a társadalmi nemekhez fűződő dilemmák és más szociális kérdések legalább annyira hangsúlyosak, mint a térségi létből, a kelet- és közép-európaiságból fakadó sorskérdések.

A pályázatra érkező műveknek nincs szigorúan megkötött tematikus határa, a kiadó olyan anyagokat is szívesen fogad, amelyek a kortárs horizontra például a történelem felől tekintenek (történelmi krimi), esetleg kultúrtörténeti-művelődési téma adja a hátteret. Hasonlóképp ki lehet nyitni a krimi horizontjait más zsánerek (horror, sci-fi, cyberpunk stb.) irányába, a legfőbb szempontok a következők: az egyedi történet és az individuális, magas színvonalú megvalósítás, valamint a magas fokú nyelvi kidolgozottság.

1. Novellapályázat

A Prae Kiadó olyan novellákat vár, melyek a fenti értelemben véve a krimi bármelyik szubzsánerének megfelelnek. A novellák maximális terjedelme 40.000 leütés (szóközökkel).

2. Regénypályázat

A Prae Kiadó a regénypályázat első fordulójában regények esetén egy szerzői ív (40.000 leütés szóközökkel) terjedelmű részletet vár a kész vagy a készültség előrehaladott fokán álló műből. A beküldött szemelvény minden esetben a mű elejéről származzon (első fejezet/rész). Az egy ív részlet mellé rezümét szükséges mellékelni egy flekk (szóközökkel együtt 1800 leütés) terjedelemben, amely összefoglalja a mű fő elképzeléseit, célkitűzéseit, történetét.

A kiadó munkatársai a beérkező anyagok alapján előzsűrizik a pályaműveket, és bekérik a legjobb művek teljes kéziratát. Az elbírálás második körében a háromtagú szakmai zsűri, valamint a Krimi Ma sorozat szerzői és a kiadó munkatársai véleményezik a beküldött teljes hosszúságú kéziratokat.

A pályázaton bárki részt vehet, aki a megfelelő terjedelmű részlettel jelentkezik, és sikeres első fordulót követően határidőre rendelkezésre tudja bocsátani a teljes, kész kéziratot. A háromtagú zsűri jeligés rendszerben kapja meg a kéziratokat.

A zsűri

A szakmai zsűri tagjai: Benyovszky Krisztián irodalomtörténész, a krimikutatója, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatója, Kálai Sándor krimikutató, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója, valamint Kistantal Tamás, a Pécsi Tudományegyetem Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének oktatója. A Prae Kiadó szerzői a Krimi Ma sorozatban: Cserháti Éva, Mészöly Ágnes, Molnár T. Eszter, Pintér Tibor. A kiadó munkatársai: Balogh Endre, L. Varga Péter és Péczely Dóra.

Díjak

A novellapályázat és a regénypályázat esetén is több díjazott lehetséges, ha a zsűri úgy dönt. A nyertesek jutalma az eladott példányszámtól független szerzői honorárium, kiadói szerződés a Prae Kiadóval, továbbá a művek megjelentetése, forgalomba hozatala.

Határidők

Az első forduló határideje, amelyre a Prae Kiadó a novellákat, valamint az egy ív terjedelmű regényrészleteket és rezüméket várja: 2020. május 15., péntek.

Második forduló csak a regénypályázat esetében van, a majdan kiválasztott művek elküldési határideje: 2020. december 31., csütörtök.

A regényrészlettel és rezümével jelentkezni a kiadó elérhetőségén lehet: praekiado@gmail.com

Kevés olyan színészt ismerünk, aki annyira megosztaná a közönséget, mint Adam Sandler. A kritikusok ki nem állhatják. Ennek ellenére az emberek többségének a szívét megfogta Sandler vicceskedő, olykor lúzer karaktere. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy Sandler szinte összes filmje kritikai bukás, de pénzügyi siker lett. Ez a film lenne a változás előszele? Kiderül.

Az Uncut Gems c. filmet (magyarul: Csiszolatlan gyémánt) a viszonylag újonc testvérpár, Josh és Benny Safdie jegyzik; mint rendezők, mint forgatókönyvírók felelősek a film elkészítéséért. (Róluk pár éve halhattunk először, amikor a Good Time c. filmükkel berobbantak Hollywoodba.) A filmben Sandler Howard Ratnert alakítja, aki egy, a feje tetejéig adósságokban küszködő ékszerész. Egy napon Ratner sikeresen ráteszi a markát egy elképesztően értékes drágakőre, amiből megpróbál annyi pénzt kifacsarni, amennyit csak lehet. Az ő kalandjainak vagyunk szemtanúi bő két és fél órában.

Mindjárt az elején le kell szögezni, hogy ez a film nem mindenkinek készült. Legalább annyian fogják utálni, amennyien szeretni. A film nem adja meg a nézőnek azt a luxust, hogy szeresse. Sőt. Rakoncátlan módon játszik rá arra, hogy dühösen vágjuk távirányítónkat a TV képernyőjébe. A film tempója szélsebes. Megtestesült káoszként követi egyik jelenet a másikat. Emellett eszméletlenül hangos. A karakterek megpróbálják túlordibálni egymást az egész játékidő alatt. Ez egészen egyedi életszerűséggel ruházza fel a filmet, amit ritkán látni. Előnye picit a hátránya is, ugyanis ez nagyon sok embert ki fog rekeszteni a filmélményből. Úgy képzeljük el, mintha a piacon lettünk volna egész nap. Az a pár röpke pillanat, amikor a film lelassul, hogy meditáljon picit a karakterek felett, igazi felüdülésként hat. A Safdie testvérek érzékkel nyúlnak a kamerához. A film egyszerű, de mégis gyönyörű. Csillog és villog, akárcsak egy ékszer. A film neo-noir(isztikus) hangulatát tovább fokozza Daniel Lopatin Vangelist idéző, kozmikus aláfestése.

Annak ellenére, hogy a film technikai szempontból mindent csillagos ötösre teljesít, mégis Sandler az, aki a vállán viszi el az egészet. A Light Ranger 2-nek hála, Safdiék Sandler minden egyes apró mozdulatát fókuszba tudják helyezni. Ha a Kótyagos szerelem nem volt elég ahhoz, hogy az emberek elhiggyék Sandlerrről, hogy egy zseniális színész, akkor voilá. Sandler a szó szoros értelmében lesöpör mindenkit a képernyőről. Karaktere egyszerre a két lábon járó balszerencse és az önzőség megkérdőjelezhetetlen mintapéldája. Képes olyan egyensúlyban tartani saját dühkirohanásait, hogy az nem megy át komédiába, mint oly sok más szerepében. Mígnem az utolsó jelenetben már-már Al Pacino Tony Montanájához mérhető. A legelképesztőbb Sandler karakterében mégis az, hogy annak ellenére, hogy hősünk minden egyes pillanatában meghozza a lehető legrosszabb döntést, mely után csak a hajunkat tudjuk tépni, mi mélyen legbelül mégis szorítunk neki. Pedig minden okot megad rá hogy utáljuk. Sandler mellett az eddig csupán egy rövidfilmmel büszkélkedhető Julia Fox remekel, aki gyémántként ragyog élete első mozifilmjében.

A film tulajdonképpen maga a káprázat. Ott próbál minket átrázni, ahol csak lehet. Kevin Garnett Kevin Garnettet játssza a filmben, de mégsem. A kosármérkőzések valódiak, de mégsem. Az opál természetfeletti erővel bír, de mégsem. Sandler utálnivaló, de mégsem tudjuk utálni. Safdiék elszórakoznak a mi idegrendszerünk kárára, de mi ezt nem bánjuk. Sandler pedig ezek után reméljük, több komoly szereppel is eláraszt minket a jövőben. Ez egy ász, Happy! Ez egy ász! (Tóth Márk)