MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Adrian Tchaikovsky Pókfény című regényének első jelenete mindenki számára ismerős lehet, aki valaha is olvasott szerepjáték alapú fantasyt: a pókok lakta erdőbe betör egy kalandozó csapat (tagjai: egy papnő, egy tolvaj, egy mágus és két harcos – az egyikük természetesen íjász), és válogatás nélkül kaszabolni kezdi az erdő „sötét” teremtményeit. Tetteikre felhatalmazást egy prófécia szolgáltat, amely kimondja, hogy a fény harcosainak a Sötét Úr legyőzéséhez egy pókokkal teli erdőben kell megszereznie a nélkülözhetetlen segédeszközöket: az anyapók egyik méregfogát és egy térképet, amely elvezet a Sötét Úr kastélyába.

E ponton akár abba is hagyhatnánk a regény olvasását – mondván: minden második fantasy ezt a történetet meséli el –, ha nem utalna két „apróság” arra, hogy ezúttal talán mégsem a megszokott szcenárió következik. Az egyik az első fejezet címe: Bakacsinerdő-blues (az eredetiben: Mirkwood Blues), amely játékos jellegénél fogva megteremti a tolkieni tradícióhoz való reflektált viszonyulás lehetőségét. A másik pedig, hogy a nyitójelenetet egy Nth nevű pók (zseniális névválasztás, ha engem kérdeztek) nézőpontjából látjuk, ami szintén arra figyelmeztethet, hogy a megszokott történet ezúttal egy kissé más perspektívából kerül bemutatásra.

És valóban, Tchaikovsky regénye úgy meséli újra a Sötét Úr legyőzésének jól ismert történetét, hogy végig szem előtt tartja a műfaj klisévé merevedett szabályrendszerét – használja ugyan, de távolságot is tart tőle –, miközben erőteljes (és teljesen jogos) kritikát gyakorol a tolkieni és az annak nyomán kialakult szerepjátékos fantasy világképével szemben. A Pókfény alaphelyzete ugyanaz, mint a legtöbb (poszt)tolkieni fantasyé: hőseink (az emberek) a fény teremtményei, a velük szemben állók pedig – mivel nem részesültek a fényből – a sötétség gyermekei, s így nem mások, mint legyőzendő akadályok. Ez a felállás a regényben akkor kapja az első – és végzetesnek bizonyuló – döfést, amikor Ntht, a pókot a csapat mágusa átalakítja valami mássá, valami emberhez hasonlatossá. E transzformáció a későbbiekben számos olyan helyzetet teremt, amelyek során a szereplők kénytelenek szembesülni saját előítéleteikkel. Egy idő után mindenki számára világos lesz, hogy a fény és a sötét nem eleve adott pólusok, hanem a tettek döntenek arról, hogy ki áll a fény és ki a sötétség oldalán.

Rendkívül intelligens és nem mellesleg nagyon szórakoztató regény a Pókfény, amely időnként átcsap ugyan műfajparódiába, de összességében mégis megőrzi a komolyságát. Nemcsak a fantasy egyes sztereotípiáit illeti kritikával, hanem egy bizonyos fajta (nagyon is emberi) gondolkodásmódról is lerántja a leplet. Szép példa arra, hogy a fantasy nem csupán egy normává szilárdult értékrend továbbörökítőjeként képes funkcionálni, hanem – ha jól csinálják (márpedig Tchaikovsky igen jól csinálja) – azt is képes elérni, hogy másképp tekintsünk világunk egyes problémáira. (Keserű József)

Eddig azt gondoltam, hogy a háborús szatírák királya A 22-es csapdája. Ezt fenn is tartom, meg nem is. Azért, mert irodalmi szempontból még mindig az, filmes szempontból viszont a Jojo Nyuszi (rendezte: Taika Waititi) felülmúlja. Nem, nem felülmúlja, inkább egy szintre kerül vele és Chaplin örökérvényű Diktátorával. Ez a film olyan, hogy nem lehet tudni, mi jön később, van egy klisészerű helyzet, amire várod a klisés reakciót. De az nem jön. Hanem helyette valami könnyfacsaró, vagy valami groteszk következik, mert ez a film igenis groteszk. Abban, ahogyan a nácikat ábrázolja, abban, ahogyan azok viselkednek.

És itt lép a színre Johannes Betzler, azaz Jojo (Roman Griffin Davis), a tízéves náci fanatikus kissrác, aki azt gondolja, amit a többiek. A film már lelövi az elején, hogy Jojo anyja, akit Scarlett Johansson zseniálisan alakít, egy zsidó lányt bújtat a házukban. A film igazából Jojo és Elsa (Thomasin McKenzie), a zsidó lány kapcsolatáról szól. Arról, hogy egy kisfiú hogyan vetkőzi le azokat az előítéleteket, amiket a szájába rágnak, és legbelül ő sem hiszi el, csak mutatja. De itt senki sem az, aminek mutatja magát az életben maradás érdekében. Akár Elsa kis titkára gondolunk, akár Frau Betzler nézeteire.

A film fenomenális, mind a forgatókönyvet, mind a látványt illetően. A forgatókönyvben (Taika Waititi munkája ez is) minden egyes szónak funkciója van a történet szempontjából, vagy legalábbis előreutal valamire, ami csak később derül ki. Olyan jelképekkel játszik az operatőr, amelyeket csak a szövegkönyv által ismerünk meg. A film vágása is jól ütemezett, nincs olyan képkocka, amely felesleges lenne.

A karakterek is nagyon eltaláltak. Kezdve a romantikus vígjátékok duci nőjével, Rebel Wilsonnal, aki az eddigi karaktereihez képest inkább a szövegeivel, mintsem a játékával (a termetével) fakaszt könnyeket. Mindig és minden helyzetben a legjobbkor odaszúr egy személyes példát, de ez a kutyát nem érdekli, és ettől olyan mókás az ő figurája; elvakult náci, mint a többi felnőtt, de okosabb is náluk sokkal.

Sam Rockwell karaktere, Herr K, ha élt volna, biztos Hitler kedvence lett volna. Egy igazi vérbeli náci, aki a pojácák közül való, olyannyira, hogy saját magának tervez díszuniformist a győztes ütközetre. Rockwell briliánsan hozza a figurát. Minden karakter azt gondolja róla, ő a legjobb, pedig csak annak tartja magát. Apai érzések is kavarognak benne, amiket kifejez Jojo felé, bár nem egy tipikus apafigura. Ha már szülőfigurák, Scarlett Johannson az anyaság derűs oldalát villantja meg, amely egy olyan helyzetben, mint a II. világháború, meglehetősen fontos, különösen a fia számára. (A film humora egyáltalán nem bugyuta, hanem olyan waititisen odaszúrogató, tele filmes és popkulturális képi utalásokkal.) Roman Griffin Davis mint a címszereplő ígéretes új tehetség a gyerekszínészek között, és simán lehet belőle még egy jó karakterszínész.

A film mindenképpen emberi, ezt főleg a gyerekszínészek és Johansson karakterén látni a legjobban, a gondolkodásmódjuk teljesen eltér a többi figurától. A produkció több olyan idézhető szöveghelyet vonultat fel, mint például Elsa – a trailerben is elhangzó – mondata: „Nem vagy te náci, Jojo. Csak egy tízéves fiú, aki szeret vicces jelmezt ölteni, és tartozni akar valahova.” Ez az a mondat, amivel leírható a kis Jojo figurája. Összességében a Jojo Nyuszi vígjáték és szatíra terén eddig a hónap és/vagy az év filmje, szerintem. Kihagyhatatlan. Egyszerűen magával ragadó. Ha pontozni kellene, én 10-ből 9-et adnék rá, de csakis a fent említett elődök (A 22-es csapdája és a Diktátor) miatt. (Csongrádi Ábel)

A 2016-os Öngyilkos Osztag után sokan egy Harley Quinn-filmre vágytak Margot Robbie-val a főszerepben, és négy év után meg is kaptuk a Harley Quinn csodasztikus felszabadulását. Vagyis nincs Joker, se az Osztag (bár nem tudom, hogyan tér majd vissza Harley az „önállósodása” után a csapathoz), és itt érünk el a Ragadozó madarak… hátteréhez. Harley és Mr. J. szétváltak, ezáltal mindenki, akinek valaha is keresztbe tett, őt akarja. Plusz van egy gyémánt, ami nagyon értékes, és többeknek arra fáj a foga. Ez a kiindulópont.

A film eleje túlságosan felpörög. Egyik karakter jön a másik után, egyszerűen nincs idő arra, hogy megismerjük őket. Persze, Harley narrációja próbál ezen segíteni, de inkább neki is haladnia kéne a sztorival, és nem deadpoolosan kiszólni. Az akció koreográfiája szépen van felvéve, látványosan van megkomponálva. A stílusa az előbb említett Öngyilkos Osztagot idézi, annak a vonalán mozog. Próbálja felidézni, mi volt az, ami jó volt benne, és sajnos azt is felvillantja, ami kevésbé működött.

A karakterek figyelemreméltók, bár elidőzhettünk volna még néhánynál. Ilyen Fekete Kanári, akinek a képessége az, hogy hiperszonikus hangot tud kiadni. Az ő eredetét is bemutathatta volna a film egy flashbackben legalább. Renee Montoya, a nyomozó (Rosie Perez) egy egészen komplex karakán figura, az igazságát keresi, hogy lebuktassa Roman Sionist (McGregor), és rács mögé dugja. A legjobb mégis Margot Robbie mint Harley. Brillírozik a szerepben. Ugyanolyan őrült, mint eddig, vagy most még inkább. (A szakítás kiheverése egy romkomra emlékeztetett, és ebben volt a bája.)

Ewan McGregor bizonyította már, hogy tehetséges színész, de egy ilyen elmebeteg vadállatot eljátszani neki se lehetett könnyű. Keveset írtak neki a forgatókönyvben, amit lehetett, azt kihozta a figurából. A többiek, Vadásznő, Cassandra Cain igazából csak háttértáncosok a filmben. Van valamennyi szerepük a történetben, csak arra kevés, hogy ezt teljes egészében bemutassák.

A film jobb lehetne, ha egyrészt nem azzal lenne elfoglalva, hogy a férfigyűlöletet hirdesse, mert a filmben minden férfi egy hazug taplónak van beállítva. (Nem baj, de nem ártott volna egy kicsit komplexebb témakezelés.) Azt kellett volna tennie, amit más filmeknek is tennie kellene. A karaktereivel és a történettel kell foglalkozni! Ezt a filmet ennyivel el lehetett volna intézni. Kibontani a karaktereket, jobb mondatokat adni nekik. Volt egy-két remek elszólás, de inkább a látványban és az akcióban volt meg a humor.

A DC univerzum filmjei néhány kivétellel (Aquaman, Wonder Woman, Shazam) mind azon hasaltak el, hogy nem volt kidolgozott a történet, kiszámíthatóak voltak a fordulatok, faék egyszerű karaktereket írtak, és „sötét, realisztikus” köntösben próbálták ránk sózni a dolgot. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) viszont valahogy a két ló közé esett. Van benne élvezhető faktor, de igazából klisékből áll, ami a Liam Neeson-ös bosszúfilmektől kezdve a tolvajfilmek zsánereinek elpuffogtatása több-kevesebb sikerrel.

Lezárásnak csak annyit, hogy ez a film azért nem egy katasztrófa, mint a Batman vs. Superman – Az igazság hajnala, de nem is annyira működőképes, mint a Wonder Woman, de jobb, mint az Öngyilkos Osztag. Egy tipikus látványorgia, kevésbé összetett karakterekkel, remek színészek tolmácsolásában, ugyanakkor egy összecsapott történettel, amit túl gyorsan zárnak le. Már csak azért könyörgök, hogy James Gunn ne szúrja el az Osztag következő filmjét, és akkor talán, de csak talán a DC univerzumának nevezhető valami se dől össze kártyavárként. (Csongrádi Ábel)

Philip K. Dick: Ubik

Dick Ubik című regényének alapszituációja a paratér megkettőződésére épül. A közeljövő világának emberi cselekvéseit és társadalmi szerveződését pszi-zónák határozzák meg. Különleges tulajdonságokkal rendelkező mutánsok (tépék, prekogok) képesek arra, hogy befolyásolják a realitás észlelhetőségét. Az érzékelhető valóságot ily módon átszövi és keretezi egy olyan mentális övezet (telepatikus aura), amely hatást gyakorolhat a tudati viselkedésre. A cselekmény középpontjában álló Runciter Társaság – kockázatmentesítő szervezetként – anti-psziket alkalmaz, akiknek feladata a telepaták és prekogok által előidézett torzulások semlegesítése, tehát a valóság konzisztenciájának biztosítása.

Másfelől az emberi világ három részre tagolódik: az élők és a holtak közé beékelődik a fél-élők társadalma. Azoké, akiknek teste moratóriumokban fekszik, agyuk azonban még korlátozott ideig működik, ezért az élők kapcsolatban tudnak velük maradni. Ily módon tehát létezik egy másik paratér, amely hatást fejt ki az élők világára. Runciter például a fél-élő felesége tanácsai alapján vezeti a céget.

A regény cselekményét egy detonáció indítja el. A Társaság megbízást kap, hogy a Holdon semlegesítsen egy pszi-mezőt. A 11 főből álló csapatot Joe Chip és Runciter vezeti. A Lunán furcsa dolgot tapasztalnak: Chip mérései szerint nincsen érzékelhető mező. Majd mielőtt dolguk végezetlenül visszaindulnának, fölrobban egy önmegsemmisítő emberi bomba, amely végez Runciterrel. A főnökét vesztett különítmény eljut a Földre, de Runcitert nem sikerül idejében moratóriumba szállítaniuk. Ezzel párhuzamosan retrográd folyamat veszi kezdetét: a világ tartozékai pusztulnak, szétesnek, az idő megfordulni látszik, miközben egyre több jelenség utal mégis Runciter jelenlétére. A fikció szerint az entrópia megfordulását megállíthatná az ubik, mely mindig más-más készítmény nevét jelöli.

Az eseményeket a szereplők nem teljesen értik: „Megtörténhet, hogy csak mi, akik a Lunán jártunk, éljük meg ezt az egészet. [...] – szögezte le Joe. – Képtelenség akár az igazát, akár az ellenkezőjét bebizonyítani.” Ennek megfelelően a konstrukció egyre inkább azt látszik kiteljesíteni, hogy csak Runciter maradt életben, a csapat tagjai moratóriumban fekszenek. Világuk leépülőben van, ezért szükségük lenne a realitás-fenntartó ubikra. A regény rálátást biztosít e megfordításra: miután Runciter elmagyarázza Joe Chipnek a valós szituációt, lecsatlakozik a rendszerről. „Egy konzultációs teremben ülök a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban. Titeket egymáshoz huzaloztak, az én utasításomra, hogy megmaradhassatok egy csoportban. Én idekintről próbállak elérni benneteket.”

E megfordítás a regény végére úgy válik duplacsavarrá, hogy az eldöntetlenség egyik világ identitását sem hagyja érintetlenül. Joe Chip és társai eleinte értetlenül szemlélik a pénzérmék metamorfózisát: „Itt egy ötposzkredes [...], rajta Mr. Runciter gyönyörű, acélmetszetes képmása.” Majd a megfordítás után Runciter jattot ad a moratórium őrének: „Az érmékre pillantott és összeráncolta a homlokát. – Miféle pénzek ezek? – kérdezte. [...] És akkor egyszerre fölismerte. Vajon mit jelenthet ez? – töprengett. A legfurcsább dolog, amit valaha láttam. Az ember élete legtöbb eseményére előbb-utóbb megtalálja a magyarázatot. Na de Joe Chip egy ötvencentesen?”

Dick duplacsavarja tehát egymásba nyíló paratereket körvonalaz, melyeknek nincs a realitásba vezető outputja. Az ubik alakzata nem más, mint olyan árucikkek szerepeltetése, melyek az illúzió koherenciájának fenntartását jelenthetik. Azzal a kiegészítéssel persze, hogy a nevet akár nagy U-val is írhatnánk, mivel a valóság kibillentését nem más idézi elő, mint a paratérként viselkedő irodalmi szöveg. Ami annak határain kívül van, az maga a Valóság. Vagy fordítva? (H. Nagy Péter)

Gáspár András emléke előtt az alábbi idézettel tisztelgünk. Részlet Hegedűs Orsolya A mágia szövedéke: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. c. könyvéből:

Gáspár András Ezüst Félhold Blues c. regénye azon korpuszok közül való, amelyek – a műfajban alkotott számos szöveggel ellentétben, s szerencsénkre – nem elégítik ki a velük szemben támasztott elvárást, mely szerint a történet s annak elbeszélhetősége között semmilyen feszültség nem áll fenn, az izgalmas cselekményszövés, könnyen követhető akciók, az egysíkú szereplők és konfliktusaik primer fontosságú elérendő célként uralják a szöveget, amely ezeknél fogva fel is adja poétikai összetettségét. Természetesen az itt felsorolt „vádpontok” a témában meglehetősen jártas olvasó negatív tapasztalatokra támaszkodó előítéleteit tükrözhetik csupán, de a Gáspár-regénynél nem tarthatók. A szöveg ugyanis következetesen és magas színvonalon viszi végig az alternatív történetírás és a fantasy kontaminációját, hogy méltó partnere legyen a világirodalmi példák elvetette „kreatív elegyedés magvainak”.

Ray Bradbury: Az illusztrált ember

Az illusztrált ember – amely most új, az eredetihez hívebb címmel (a korábbi magyar fordítás címe A tetovált ember volt) és új fordításban jelent meg az Agave Könyvek kiadónál – a fenomenális Ray Bradbury második elbeszéléskötete. Bradburyn – aki idén töltené be a százat, olyan nagyszerű fickókkal egyetemben, mint Isaac Asimov, Frank Herbert és a nagyapám (néha elképzelem, ahogy ők négyen együtt kávéznak és a világ dolgairól elmélkednek; ilyenkor gondolatban csatlakozom hozzájuk) – úgy látszik, nem fog az idő. Bár a kötet írásainak tagadhatatlanul van némi oldschool jellege (ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a könyv először 1951-ben jelent meg), problémafelvetésük máig megőrizte aktualitását.

A kötet tizennyolc elbeszélést tartalmaz, amelyeket az illusztrált ember története foglal keretbe. Az illusztrált ember egy olyan figura, akinek a testén önálló életet élő illusztrációk találhatók; a tizennyolc történetet valójában az ő testéről „olvassa le” a narrátor. Ezek a történetek gyakran meglepő és elgondolkodtató képekből bontakoznak ki: oroszlánok vannak a gyerekszobában; felrobban egy űrhajó, az űrhajósok pedig szétszóródnak az űrben; a Marson élő fekete telepesek az első fehér ember érkezésére várnak stb. Bradbury látásmódja (stílusa) egységes, a szövegek modalitásában ugyanakkor megfigyelhető némi változatosság: a regiszter az egyszerűbb és dísztelenebb beszédtől a visszafogottan költői hangvételig terjed. Időnként pedig – szinte minden elbeszélésben – felbukkannak olyan mondatok, amelyeknél meg kell állnunk egy pillanatra, mert annyira jól el vannak találva.

Bár a történetek közül több is a Marson játszódik (Bradbury számára a Mars a kezdetektől, azaz a Marsbéli krónikák 1950-es megjelenésétől fogva kitüntetett helyszín), nem igazán tekinthetők sci-finek, hiszen az író nem sokat törődik a tudományos és technológiai háttér kidolgozásával. Egyáltalán nem akad fenn például azon, hogy hogyan élik túl az űrben szétszóródott űrhajósok hajójuk felrobbanását, vagy hogy hogyan képes egy maroknyi életben maradt ember a lerombolt és sugárfertőzött Földön egy űrhajót építeni, amellyel aztán eljutnak a Marsra, ahol egyébként Bradbury többi figurája is úgy él és mozog, mintha csak a Földön lenne. Ezek a „furcsaságok” azonban mégsem tűnnek következetlenségnek, mert egyszerűen Bradbury világképéből fakadnak, akit elsősorban az ember érdekel; minden egyéb, beleértve a tudományt és a technikát is, csak annyiban fontosak a számára, amennyiben az emberről árulnak el valamit. Tipikus példája ennek A lángléggömbök, amelyben nem az a kérdés foglalkoztatja a Marsra induló expedíció tagjait, hogy egyetemesek-e a fizikai törvények, hanem hogy az erkölcsi törvények egyetemesek-e.

E látásmódból következik, hogy az író olykor nem riad vissza a moralizálástól sem (ez is részét képezi az oldschoolságnak). Jól tükrözik ezt az olyan visszatérő témák is, mint a háború (általában a végső háború, amely az emberiség végét jelenti), vagy éppen a könyvek elégetése (amelyet Bradbury majd két évvel később, a Fahrenheit 451-ben bont ki emlékezetesen). Akadnak azért a kötetben olyan szövegek is, amelyekben az allegorikus jelentésképzés háttérbe szorul az iróniának köszönhetően. Ilyen például A betonkeverő, amelyben az emberiség pusztulása nem a szokványos, humanista nézőpontból jelenik meg, hanem – ironikus módon – mint pozitív lehetőség: „Van itt valahol a Földön egy Ember, akinek a keze ügyében a fogantyú [...], amelyet ha meghúz, Megmenti A Világot.” Vagy a személyes kedvencem, A száműztöttek, amelyben Bradbury úgy villantja fel két, radikálisan különböző világkép – a mágikus (fantasztikus) és a naturalizáló (redukcionista) – konfliktusát, hogy közben rámutat mindkettő viszonylagosságára.

Az illusztrált ember minden szövege elgondolkodtató kérdéseket fogalmaz meg, és bár a kötet összességében talán nem olyan erős, mint az Októberi vidék, de még így is emlékezetes olvasmány. (Keserű József)

Messzire vezető és igen összetett kérdés, hogy mi alapján választjuk ki az olvasmányainkat. A személyes érdeklődést meghatározó tényezőktől az életstíluson át a média generálta direkthatásig sok-sok mindennel van ez kapcsolatban. (Erre majd egy másik alkalommal szakmai közegben visszatérünk.) Valamilyen véletlen folytán úgy alakult, hogy 2019-ben több trilógiát olvastam el (vagy újra), mint az előző években együttvéve. Az ilyenkor szokásos év eleji visszatekintő mérleg helyett ezekre szeretnék utalni röviden, többféle szempont mentén, egy laza gondolatmenet erejéig. (Ajánlom ezt a pár sort azoknak, akik az írást és az olvasást nem feltétlenül magányos tevékenységként fogják fel.)

Mivel 2018-ban a GABO Könyvkiadó új fordításban jelentette meg Isaac Asimov zseniális Alapítvány-trilógiáját, 2019-ben ezzel kezdődött az éves termés. Remek kiadvány, a művet aligha kell hosszasan dicsérni. Hogy ki mindenkinek, és miért fontos ez a trilógia, az részben belátható, ugyanis a rajongói között számos tudós akad. Például Michio Kaku Az emberiség jövője c. tudománynépszerűsítő futurológiai munkájában ugyanúgy hivatkozik rá, ahogy Barabási Albert-László A hálózatok tudománya c. alapvető könyvében: „Ez a sci-fi legjobbika: elragadó, elérhetetlen, de valamilyen absztrakt világban mégis nyilvánvaló. […] Isaac Asimov sci-fi-trilógiája sugallta visszatérésemet a hálózatokhoz.”

Szintén még az év elején újraolvastam Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiáját, melynek apropója az volt, hogy konzultációképes legyek a Vida Barbara készülő doktori munkájához kapcsolódó szakmai diskurzusban. Másodszorra ez a trilógia (is) másként működik, a konstrukciós elv jobban érzékelhető, az utalásrendszer és a mintázatok pedig komplexebbnek tűnnek. VanderMeer trilógiájáról írtam is egy tanulmányt, melynek kéziratát magammal vittem a nyáron Kanadába, és az utazások közötti pihenőnapokon ott véglegesítettem a közölhető változatot. A végeredmény az Opus 2019/4-es számában olvasható: A Déli Végek-trilógia (és az X Térség) komplexitása.

Az egyetemi félév kezdetekor, februárban egy újabb elképesztő műhármas következett, Bartók Imre Virágba borult világvége-trilógiája. Szintén fantasztikus teljesítmény, a 2010-es évek magyar irodalmának egyik kulcsdarabja (szerintem). A szerző látásmódja rendkívül összetett, a trilógiában olyan szerteágazó intermediális hálózat működik, melynek feltárása nagyobb műveletsort igényel. Mivel Hölderlin az egyik kedvenc költőm (Baudelaire mellett), Imre trilógiája számomra nemcsak a filozófiai játékok miatt érdekes, hanem azért is, mert példátlanul elgondolkodtató módon használja az olykor rejtettebb költészeti modulokat a prózai szöveg gyújtópontjaiként.

Az év közepe táján kezdtem el, és nem rég fejeztem be Cixin Liu mestermunkáját, a Háromtest-trilógiát. A kínai sci-fi nagymesterének óriási vállalkozása ez, lélegzetelállító ötletekkel, izgalmas tudományos referenciákkal. A kozmológiai háttér például annyira összetett, hogy az ember csak kapkodja a fejét, ugyanakkor a mű világa felvonultat egy csomó érdekes karaktert, s az egyéni sorsokon keresztül is képes globális távlatok megnyitására. A történet még a saját univerzumunkon is túlmutat, és ezt a rétegzettséget figyelve egyáltalán nem véletlen, hogy George R. R. Martin és Mark Zuckerberg ugyanúgy elragadtatással szólt róla, mint Barack Obama.

Margaret Atwood kétségtelenül korunk egyik legelismertebb írója. A Jelenkor Kiadó 2019-ben méltó könyvészeti kódokkal (nagyon szép kivitelezésben) adta ki a kanadai író Maddaddam-trilógiáját. Amikor a nyár elején elkezdtem olvasni a művet, részben tudtam, hogy mire számítsak, viszont az meglepett, hogy ez a trilógia felülmúlja A szolgálólány meséjét. Sokat gondolkodtam azóta arról, hogy ennek mi lehet az oka, és hogy az egyéni ízlésben keresendő-e a magyarázat, vagy témafüggő jelenség lenne-e mindez, de érdekes módon mintha a Testamentumok sem érné el a Maddaddam-trilógia színvonalát. Mindenesetre ez utóbbi kitörölhetetlenül hozzájárult a sci-fi mainstream felőli elismeréséhez.

Az év második felében Moskát Anita Irha és bőr c. regényével kellett a legtöbbet foglalkoznom. Másodszor akkor olvastam el, amikor befutott Lapis Jóska felkérése az Alföldtől, de szisztematikusan elolvastam mellé Anita másik két könyvét is a megírás sorrendjében, először a Bábel fiait, majd a Horgonyhelyet (utóbbit szintén másodszorra). Ennek a többhetes munkának az eredménye olvasható az Alföld 2019/11-es számában, mely írás éppen akkor jelent meg, amikor az MA PKK szimpóziumán az Irha és bőrrel foglalkoztunk. Készítettem egy előadást, melyben a fajzatokat a kvantum-számítástechnika felől írtam le, Anita három regényét pedig menet közben elneveztem Teremtőerő-trilógiának, mert bár nem tekinthetők egymás folytatásainak, mégis több ponton érintkeznek.

A 2019-es olvasmányaim között tehát ezek a trilógiák előkelő helyet foglalnak el, az erényeikkel (elnézést az antropomorfizmusért) alighanem tisztában van mindenki, aki olvasta őket, és az értékinstanciákat nem tekinti műfajfüggő kategóriáknak. 2020-ban valószínűleg kevesebb trilógiára lesz időm, bár úgy kezdődött az év, hogy újraolvastam Az Úr sötét anyagai-trilógia első kötetét, Philip Pullman alkotását, természetesen az HBO-sorozat ösztönzésére. Mivel jön a második évad, valószínűleg folytatni kell majd a trilógia olvasását is, mivel a film az irodalom kontextusában máshogy működik, mint a nélkül, és fordítva, érdemes az adaptációk után visszatérni az irodalmi előzményekhez is. Hogy vannak-e a trilógiaolvasásnak speciális szabályai, írástechnikai, befogadás-elméleti és kulturális következményei, arról szintén majd egy másik alkalommal lesz érdemes beszélni. (H. Nagy Péter)

2020-ban az MA PKK első vendége L. Varga Péter lesz, akivel Más tartományok c. könyve és a Prae legújabb lapszámai kapcsán beszélgetünk a Selye János Egyetem Tanárképző Karán. (A pontos időpont hamarosan meglesz.)

Folytatódni fog 2020-ban az MA PKK szimpózium-sorozata is, melynek idei témája egy science fiction regényhez fog kapcsolódni, ahogy 2019-ben Moskát Anita Irha és bőr című alkotását jártuk körül. A megközelítés tudományközi jellege hasonló lesz.

2020-ban is várjuk rendezvén

yeinkre a popkultúra-kutatás, a tudomány és az irodalom iránt érdeklődőket. (HNP)

A tartalomból:

H.‭ ‬Nagy Péter:‭ ‬Visszaemlékezések‭ ‬3.‭ ‬Kukacokkal táncoló

Sátor Veronika:‭ ‬Karinthy Frigyes emberfogalma II.‭ ‬Élő gépek Karinthy Frigyes prózájában

Baka L.‭ ‬Patrik:‭ ‬A kontrafaktumok zsánergenealógiája és angolszász alfái

Baka Vida Barbara:‭ ‬Panelmagány és iszonyat Veres Attila novelláiban

Bár a Xenogenezis-trilógia második kötetének húzóalakzata a metamorfózis, amely a főszereplőre és látensen a Földre utal (kétféle mérettartományban), mégsem erről lesz szó, hanem egy háttértartalomról. „Ma már nem vitatott – írja Lynn Margulis Az együttélés bolygója című könyvében –, hogy az állati és növényi sejtek szimbiózis útján keletkeztek. A molekuláris biológia, beleértve a géntérképezést, sejtszimbiózis-elméletemnek ezt a szemléletét igazolja. A növényi és állati sejtekbe történő állandó baktériumbeépülés plasztiszok és mitokondriumok formájában része »sorozatos endoszimbiózis teóriámnak« (SET), amely ma már egyes középiskolai tankönyvekben is szerepel.” Innen nézve az ember valójában nem más, mint többmilliárdnyi parányi élőlény közössége, ezek az apróságok nem csak a beleinket és a szempilláinkat árasztják el, de minden egyes sejtünkben jelen vannak az ősi szervezetek leszármazottai, amelyek szimbiózisba léptek a sejtjeink őseivel.

Butler Átváltozás című regényének egy találkozási pontján elhangzik egy lényeges párbeszéd két idegen között, melyben az emberiség múltjáról és jövőjéről, identitásának lehetséges változatairól van szó. Az egyik mellékszereplőt így jellemzik: „Sejtjeiben menedékre leltek a mitokondriumok, amelyek egykor még önálló életformának számítottak, most viszont az élőhelyért és az osztódásért cserébe hajlandóak elvégezni a fehérjeszintézist, és energiává alakítani a zsírokat. Jelenleg is be vagyunk épülve a sejtjeibe, amelyek nem löknek ki minket. Sejtenként egy-egy oankáli organizmus, amely a sejtekkel együtt osztódik, meghosszabbítja az életet, és ellenáll a fertőzéseknek. […] Az emberek csak más teremtményekkel szimbiózisban létezhetnek, mégis megijeszti őket az efféle kapcsolat.” Az idegenek tudatában vannak tehát a földi élet egyik jellegzetességével, s itt válik érthetővé másfelől a genetikai állomány megújítására irányuló törekvésük sejtszintű eredménye. „Legalább olyan szimbióták vagyunk, mint eredetileg a mitokondriumok. Az emberek nem fejlődhettek volna nélkülük azzá, amivé váltak.”

A mitokondriumok saját, a sejtmagitól eltérő DNS-sel rendelkeznek, amely egyetlen kromoszómagyűrűbe zárul. A mitokondriumok tehát – ahogy fentebb elhangzott – az élővilág kialakulásának hajnalán baktériumok voltak, melyek nagyobb sejtek belsejében éltek; s ebből a szimbionta kapcsolatból jött létre az eukarióta, valódi maggal rendelkező sejt. Vagyis – ahogy Lynn Margulis, eme felfedezés kidolgozója mondja – „Bárhova megyünk mi, emberek, a mitokondriumok is jönnek velünk, mivel bennünk vannak, és energiával látják el egész anyagcserénket: izmainkat, emésztésünket és gondolkodó agyunkat.” (Az együttélés bolygója) Tehát valamennyien több száz billió olyan sejt közösségéből állunk, melyeket (egyenként) több ezer baktérium közössége alkot. Innen nézve az ember (is) mikrobák közötti, több ezermillió éves kölcsönhatás eredménye. Butler regényében az oankálik aktualizálnak egy ehhez hasonló mechanizmust, mellyel alkalmassá teszik az emberiség hibridjeit a lepusztult bolygón való továbbélésre. A genetikai módosítás a szimbiózis evolúciós sikerét, hálózatfejlesztési produktivitását bizonyítja. Ahogy Butler regénye is a tudomány és az irodalom együttélésének, a hard sf példaértékű teljesítményének tartható.

Mint látható, ezt az allegóriát nem nehéz kiugrasztani a mű jelrendszeréből. Fontos azonban, hogy itt nem valamiféle instanciáról van szó, hanem egy olyan átkódolható mozzanatról, amelyhez releváns kontextusok rendelhetők. Butler regényében azonban egy másik síkon összeütközésbe kerülnek az identitás elemei. Az idegenek ugyanis folyamatos paradoxonokat hívnak elő az önértés terepén, s így az emberi faj szétágazása egy idegen és egy földi változatra az utóbbi kivándorlását helyezi kilátásba. De mi a fontosabb: az emberi identitás megőrzése vagy a bolygó fenntartása? „A Föld önmagában gigantikus biológiai tárházat alkotott, amely minimális oankáli segítséggel képes volt megőrizni ökológiai egyensúlyát.” Míg az emberi tényező hierarchikus rendje körkörösen működik: az új népesség valószínűleg másodszor is megsemmisíti önmagát. Ez a többszólamú kérdés végigvonul a történeten, számos ponton érvelnek a szereplők a válaszlehetőségek mellett, s ez a vita alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk az „emberi” meghaladhatóságáról vs. fenntartásáról egy idegenek által is közvetített globális perspektíva alapján. Az Átváltozás olvasása közben rá lehet érezni arra, hogy mit jelent a transzkulturális gondolkodásmód. Ha nem jön be, irány a Mars!

(H. Nagy Péter)