Már megint Philip K. Dick, és ismét örülhetünk, hogy az elméjébe való sokadik bepillantás által is újra és újra egészen egyedi fénytörésben láthatjuk a valóságot, olyan nézőpontokból tekinthetünk a világunkra, melyek tágítják a horizontot, néha zaklatottabbá, ugyanakkor politikai-társadalmi kérdésekre érzékenyebbé és kicsit talán empatikusabbá is tehetnek bennünket.
A Már megint a felfedezők egy gyűjteményes kötet, mely a szerző korai műveiből válogat, amelyek eredetileg különböző SF magazinokban láttak napvilágot. Először 2007-ben jelent meg az Agave Kiadónál, és most az életmű újrakiadásának keretében a felújított sorozatba illő új borítóval invitálja az érdeklődőket az (újra)olvasásra, de a Philip K. Dick-kel még csak ismerkedők számára is jó választás lehet, mert Dick sok későbbi regényének a konkrét magvát is felfedezhetjük ebben a merítésben. Az Itt a pirosban a későbbi Az Alfa-hold klánjai kulcsmomentumát dolgozza ki, A Yancy-profil olajozott, állami szintű megtévesztő gépezetét pedig A végső igazságban látjuk viszont.
Már a címadó Már megint a felfedezők is többféleképpen közelíthető meg. Az újra meg újra visszatérő – valójában landolás közben meghalt – asztronauták tökéletes másolatai egy idegen faj rendületlen kommunikációs kísérletei lennének? Vagy épp egy invázió előkészítő ügynökei? A Földiek hozzáállása, miszerint előbb lőnek, aztán kérdeznek, egy kollektív, patologikusan paranoid tudatállapot eredménye, vagy jogos önvédelem? A válaszok – ahogy a kérdésfelvetések is – az olvasóra vannak bízva.
A legtöbb történet szatirikus felhangú. A Bizonyos életformák egy Jetson család-féle utópisztikus korban játszódik, amikor az ember minden létező kényelmi szükségletét azonnal kielégíti a technológia – amelynek ugyanakkor a csapdájában is él a társadalom, mivel az újabb és újabb nélkülözhetetlen technikai vívmányokhoz szükséges nyersanyagokat idegen – és lakott – bolygókkal való folyamatos háborúskodás révén lehet csak megszerezni, minek következtében először csak a férfiakat sorozzák be, de emberhiány miatt rövidesen a nőkre és a gyerekekre is sor kerül. Mert hogyan is élhetnének villámgyors önvezető autók, emlékezőfém, vidkép és újsággépek nélkül? Így aztán a Földre látogató idegenek egy ember nélküli, tökéletesen automatizált világot találnak, amely megfejthetetlen rejtélyként áll előttük. A helyzet Ray Bradbury Langy esők jönnek című marsbéli krónikáját idézi, melyben egy magányos okosház mindennapi rutinját követhetjük nyomon, a „marslakók” kihalása után. A novellában megjelenik a napjainkra a járványhelyzet miatt mindennapivá vált távoktatás is.
Bizonyos történeteknek intellektuálisan izgalmas és egyszerre szórakoztató vonása, hogy történelmi, vagy természetfeletti jelenségekre alternatív tudományos (fantasztikus) magyarázattal szolgálnak. Ilyen a Pat ajándékában az istenek léte. „Hogyan keletkezik egy isten? – váltott témát Tom. – Önmagát teremti? Mert ha nem, akkor kell lennie egy tőle független létezőnek, egy mélyebb, elemibb textúrának, ha úgy tetszik, amelyből… – Az istenek – szakította félbe a rovarszerű figura – a valóság tágabb kontinuumának, egy felsőbbrendű dimenziónak lakói. A lét számtalan szintből áll; multidimenzionális realitássíkokból, melyek szigorú hierarchia szerint rétegződnek. Az enyém a tiétek fölött helyezkedik el.” (21)
A prekogníció mint novum is sok későbbi művének fontos eleme (Ubik, Palmer Eldritch három stigmája), mellyel A tehetségesek világában is találkozhatunk. Ebben a szövegben egy olyan mutáció szerepel, melynek eredménye kísértetiesen emlékeztet a Kurt Vonnegut mitológiájában szereplő tralfamadoriak idő-és tértapasztalatára. „A Másikak mind az ő maga alakjai a saját időcsapásán. – A Balos az előző Másik – felelte Tim. – A Jobbos pedig a jövő. (…) Mi kívül vagyunk a táblán. Talán a tehetségünkön egyszer majd mindenki osztozik. Amikor az megtörténik, a tragédiát és halált többé nem értik félre. – És addig? – Curt minden porcikájával meg akarta értetni magát Timmel. – Nekem nincs ilyen tehetségem. Nekem ő halott. A helye a táblán üres. Julie nem töltheti be. Senki sem töltheti be.” (145–147)
Jelen válogatásban ugyanakkor metanarratív kontextusban is feltűnik a jövőbe látás, a Vízipók című novellában, amelyben a jövő társadalma pontosan az aranykor SF íróinak elképzelései szerint alakult, akiket az utódok saját korukban el nem ismert, ugyanakkor kiváló jóstehetségeknek tartanak, és a múltbeli SF magazinokat tudományos művekként forgatják. És ugyan ki más tudná megoldani a csillagközi űrutazás felgyorsításának égető problémáját, mint a méltán nagybecsű Poul Anderson, akit a jövőből jött ügynökök az Időfúró segítségével épp egy San Francisco-i SF kongresszusról ragadnak magukkal a jövőbe?
A Hulla vagy Foster a fogyasztást és hidegháborús félelemkeltést célzó propaganda mindent átható hatásmechanizmusát mutatja be. A történet szerepel Dick 2017-es Elektronikus álmok című novelláskötetében is. Az urat szolgálni egy egyszerűbb darab, a Terminátor elődjeként is felfogható, az asimovi törvényekre fittyet hányó hazug és gyilkos robotokkal. A Hívja az ügyfélszolgálatot is a gépuralom-témát viszi tovább, megfűszerezve egy kis időutazással. A Nulla-T-ben autista szuperemberek a világ elpusztítására törnek, mert így akarják elhozni a tiszta, homogén energia valóságát – az más kérdés, hogy ezt az állapotot ők már nem tudnák élvezni, mivel az univerzum felrobbantásával ők is beleolvadnának a hőn áhított egységes masszába. Az Előszemélyek súlyos etikai kérdéseket feszeget, a Valami a temponautáknak is jár pedig egy sajátos időhurok hatásait és keletkezését mutatja be.
Dicknél a történet hőse általában maga az ötlet, ahogy azt a szerzői utószóban is említi, és történetei észlelési kísérletekként is felfoghatók. Van-e hely ebben a világban a szuperemberek, vagy egyszerűen az egyéniség számára? Van-e hely az őrültek, vagy éppen a normálisok számára? Miben áll a normalitás? Hová vezet az uniformizálás, és hová a különcség? Jobb lenne, ha tudnánk az időben utazni, vagy addig jobb, amíg mindez a lehetséges anomáliáival együtt a képzelet birodalmába tartozik? Az biztos, hogy bár Philip K. Dick nem lehetett egy könnyen kezelhető ember, az írásaiban ötletei legjavát adja, melyekből mi, olvasók csak profitálhatunk. (Babos Orsolya)