A Rango című animációs mestermű (rendezte Gore Verbinski) 10 éve debütált Nyugaton. A történet szereplői sivataglakó állatok (meg egy identitásproblémákkal küzdő kaméleon), akik vízhez szeretnének jutni, mert már igen szomjasak; ennek érdekében összefognak, ám a gonosz polgármester-teknős és bandája – némi kis haszon reményében – átveri őket. Végül Rango (a hangját Johnny Depp kölcsönzi) megmenti a települést, ami kellemes fürdőhellyé alakul át. A történet alapötlete – mint általában a jó történetek jelentős hányadáé – nagyon egyszerű. De persze van itt más is. Méghozzá egy több mint százéves filmzsáner.
Ha azt mondom: Billy, a Kölyök, Buffalo Bill, Bronco Billy, Jesse James, Calamity Jane, Wild Bill Hickok, Wyatt Earp, akkor ezekről a nevekről (egyébként valós alakokról) azonnal beugrik, hogy melyik ez a zsáner. A western a celluloid mítoszteremtés egyik legevidensebb példája. (Az ide tartozó alkotások többsége nem úgy ábrázolja a 19. század végi vadnyugatot, ahogyan az kinézett és működött, hanem úgy, ahogy azt Hollywood látni, vagy láttatni szeretné.) Ez azért alakulhatott így, mert a mozi születésekor burjánzó western-irodalom azonnal hatást gyakorolt az amerikai nemzeti identitás alapmintáira. Ennek köszönhetően a vásznon egy olyan vadromantikus világ elevenedett meg, melyben a jók és a rosszak vívják örökös háborúikat a távoli Nyugaton (szűkebben: a kocsmában, a hotelben, a kuplerájban stb.).
Rango története/önkeresése ebben a kontextusban lesz igazán beszédes. Por City-nek, ennek a szerencsétlenül járt vízhiányos városkának szüksége van egy hősre, akiben hinni tud a korrupció közepette, s erre Rango nem igazán alkalmas, mert különféle szerepeket játszik (kaméleon a drága). Aztán mégis megoldja a dolgot a Nyugat Szellemének köszönhetően. Ez többszörösen ironikus és rétegzett gesztus, ugyanis Rango tényleg találkozik egy taggal a végső fordulat előtt, aki a narratív identitásával szembesíti („senki sem léphet ki a saját történetéből”), és azzal, hogy „nem rólad van szó, hanem róluk” (mármint a poriakról). A Nyugat Szelleme egy olyan mítoszként lepleződik le a Rangóban, ami valójában nincs is jelen, de mégis működik, azaz olyannak tűnik, mint egy western-klisé. Ahogyan a történet is eltávolodik, de újra meg újra visszacsatolódik a western műfajához (van itt minden: messziről jött idegen, kocsmajelenet, bankrablás, lovas üldözés, pisztolypárbaj stb.). Ezt viszont reflektáltan teszi.
Beindul a film közepe táján egy üldözésjelenet, amelyben a – természetesen – szekérrel menekülő csapatot denevéreken lovagló földikutyák támadják. Tudom, ez így alapból rosszul hangzik. Ám a jelenet – immár a produkción belül sokadszorra – a zene funkciójára irányítja a figyelmet. Hiszen az ütközet a zseniális Apokalipszis Most című Coppola-filmre hajaz, melyben a híres Wagner-zenére (A walkürök lovaglása) „érkeznek” a helikopterek (Vietnamban). Itt viszont a Wagner-toposz átcsúszik egy remek mexikói ötvözetbe, aztán a szintén ismerős Strauss-keringőbe (à la Kubrick). (Hanz Zimmer, a Los Lobos passzol a szituációhoz, a zenészek pedig mint mexikói bagolycsapat a narrátor funkcióját töltik be a filmben, remek módon, ám mindig a főhős korai halálát jövendölik… drámai…)
Vegyük a következő párbeszédet a film végéről: „– Mi történik itt? – Nos, hogy kielégítse a közösség igényeit, a hős lemond saját magáról, és megszilárdítja azt az ikonikus képet, melyre mindig emlékeznek majd. – Szóval, jön a naplementés rész.” Yes. Olyanok ezek a kedves kis rágcsálók, hüllőcskék meg társaik, mintha ismernék a westernfilmek műfaji gépezetét. Aztán a pátosz itt is megtörik: amikor végszóként Rango a Nyugat Szellemére hivatkozna, leesik a lóról (sorry: a madárról, mert kisállatok, ugye). Ám a végszó első fele így is érthető lesz: „Mindannyiunkban ott lakozik a Nyugat…”
A Rango esetében tehát van itt egy probléma: a víz. Mert ha az nincs (sok helyütt nincs elég), akkor meg vagyunk lőve. Rango tehát western-hőssé válik, megtalálja a maga szerepét, és azáltal magasztosul fel, hogy másokon segít (megtalálja a vizet, a porból sár lesz, közben pedig bebizonyítja, hogy revolverhősökre – bizonyos szempontból – mégiscsak szükség van). A celluloid mítosz az ilyen jellegű mintázatokkal összeszövődve lett újra, identitást váltva, életképessé. (H. Nagy Péter)
