Ha valaki popkultúra-kutatással foglalkozik, előbb-utóbb ír egy könyvet vagy hosszabb tanulmányt Marilyn Monroe-ról. Ezért Charles Casillo munkája kapcsán joggal tehető fel a kérdés, hogy ez a vállalkozás az egyik esetleges, ikszedik klón lenne ezek közül, vagy pedig éppen az, amelyiket feltétlenül el kell olvasnod. Nos, erre a kérdésre a válasz nem is olyan egyszerű, mert feltételezi egy rendkívül szerteágazó kontextus ismeretét, és mintha feltételezné azt is, hogy valamilyen formában, de birtokában vagyunk a róla szóló kismillió elbeszéléstől függetlenül Marilyn Monroe komplett életpályájának. Ami feltételezne egy médiumoktól független valóságot (és igazságot vagy történelmet). Mégis megkockáztatható, hogy Casillo könyve éppen azért töltheti be az alapolvasmány szerepét (mások, például Taraborrellié mellett), mert rendkívüli módon tudatosítja, de nem hangsúlyozza túl, hogy egy élet nem tárható fel teljes egészében; és ebben nincs semmi rejtély. Az életrajz a sztárkutatás, illetve a pato- és pszichobiográfia laza ötvözete, s bár nem mond le teljes mértékben a spekulációról, alapvetően tényszerűnek mondható (és nem tudálékosnak), ami éppen a rendelkezésre álló források, esettanulmányok és médiaproduktumok ismeretében jelenthető ki róla. Ördögi kör.
Norman Mailer 1973-ban a Marilyn Monroe-ról szóló életrajzában faktoidnak keresztelte el az olyan tényt [fact], ami azóta létezik, hogy az újságokba bekerült. Később ezt a kifejezést olyan tényre utaló állításként használták, amelyre nincs bizonyíték, vagyis valójában nem tény, de akként beszélnek róla. A faktoidok fantomismeretek, melyek hiányosak, vagy egyenesen tévesek, nagyon nehéz őket eltávolítani a köztudatból, sőt a leleplezésük általában kudarcot vall. Ezért első közelítésben a kulturális környezet felelős: ismereteink nagy része másoktól származik, átvett, örökölt anyag, melynek olykor nem is tudunk utánajárni. Olyan emberekről (vagy intézményekről) van szó, persze, melyek óhatatlanul maguk is hiányos reprezentációkkal rendelkeznek. A kifejezés sok irányba tágítható, de itt most lényegesebb, hogy éppen Marilyn Monroe és a hozzá csatolódó jelenségek egy részének jellemzésére született meg, s ez korántsem véletlen. A színésznőt ugyanis már életében titokzatosság lengte körül, ami egy megkettőződéssel járt: a média előszeretettel kezdett el arra hivatkozni, hogy a látvány és a kép (szó szerint, mivel Marilyn a fotó és a mozgókép médiumának köszönhette a népszerűségét) mögött van egy másik világ is, amely a karrier takarásában húzódik meg. Monroe identitása ilyen értelemben is kettéhasadt. Az egyik fele fényben úszott, a másik sötétben maradt, és titokká vált. A hézagok kitöltésére létrejöttek a faktoidok.
Casillo könyvében van egy jelenet, melyet – konklúziójával egyetemben – érdemes felidéznünk. Három férfi áll Marilyn Monroe holtteste fölött, és mielőtt értesítenék a mentőket, hangosan töprengenek. Nem tudjuk biztosan, miről, de sejthetjük. „A három férfi tudta, hogy a haláleset futótűzként terjed majd a médiában. Tudni akarják majd, hogy milyen szerepet játszottak a történtekben, valószínűleg el is ítélik érte őket. Azt viszont egyikük sem sejtette, milyen titokzatos rejtélynek lettek a részesei. Mennyi kérdés merül majd fel akkori kijelentéseik kapcsán, s ezekből hány újabb kérdés és elmélet sarjad ki, ami még áthatolhatatlanabbá teszi a Marilyn halálát övező homályt. A Monroe életéről és haláláról szóló narratíva olyan mértékben nőtt túl a kor legnépszerűbb színésznőjének történetén, hogy már az ő életükben – s még inkább haláluk után – feloldhatatlan talány, az amerikai popkultúra meghatározó mérföldköve lett.” (353. old. Babits Péter ford.) Szimbolikus jelenet, és szimbolikus, amit Casillo kihoz belőle. Egyrészt érzékelteti azt a burjánzást, amely összezavarja a faktográfiát, és növeli a zajt a mikronarratívákban; másrészt kimondatlanul is színre viszi azt, hogy Marilyn a férfitekintetek által meghatározott ikonként értelmezhető.
Norma Jeane Mortensen a dzsesszkorszakban született, abban az időszakban nőtt fel, amelyben virágzásnak indult a szórakoztatóipar. Marilyn Monroe a hippi korszak hajnalán hunyt el, egy olyan érában, amely előkészítette a szexuális forradalmat. Ezt a pár évtizedet és a hollywoodi miliőt rendre olyan gépezetként írják le a popkultúra-kutatók, melyet a szexualitás hajtott, és a hírnév is a szexualitáson alapult. A sztártestekre irányuló vágy kielégítését szolgáló fotók, a modell látványkonstrukcióként való mutogatása alapvetően változtatta meg a testek érzékelését. A sztártest eltárgyiasítása (maszkolása, illetve lemeztelenítése) azzal járt, hogy a nézői tekintetek egyre nagyobb szakadékot fedezhettek fel test és tudat között. Ez a távolság egyrészt arra a tapasztalatra utalt, hogy a csillogó test visszaveri a fényt, ellenáll a tekintetnek, ezért kisiklik az olyan pillantások elől, melyek az értelmet keresik. Míg a meztelen fotók hasonló módon közvetítették a felszínt, melyen a tekintet megtört és centrumnélkülivé vált, mely azt az illúziót keltette, hogy a sztár a technikai médium segítségével reprodukálhatóvá lett. Marilyn tudatosította elsőként ennek a folyamatnak a következményeit: a sztárnak mindig előállíthatóvá kell válnia, nehogy ráunjanak. És ő élte meg ennek a hasadásnak az önértékelésre gyakorolt elementáris hatását is. Belement a játékba, miközben tudta jól, mit kockáztat. „Hollywood olyan hely, ahol ezer dollárt fizetnek egy csókért, és ötven centet adnak a lelkedért” – írta.
Érthetőbbé válik ez a horizont, ha az utótörténet felől is vetünk rá egy futó pillantást. A férfifantázia megtestesítőjeként identifikálható sztár képét Madonna úgy elevenítette fel a 80-as évek közepén, hogy látszólag az alárendeltség érzését szólaltatta meg, viszont közben az ellenállás jelzéseit is képes volt előhívni. Ebből kiindulva vezethető le, hogy Madonna a vizuális szimbólumok alkalmazásával valójában megtagadta és kigúnyolta a nőábrázolás Marilynhez köthető konvencióit, és az azokhoz társított maszkulin olvasatok alól húzta ki a talajt. A Boy Toy stílus a reflektált túlzásokon keresztül ügyesen figurázta ki az átszexualizálás intézményét. Pár évtizeddel később pedig Lady Gaga már nem a divattal szembeni identitás kialakítására törekedett, hanem az újabb és újabb alakváltozatokkal megfordította a képletet, a millióféle Gaga-prezentációval azt jelenítette meg, hogy minden lehetséges variáció egyben Lady Gaga aktuális és hiteles variációja, és éppen ezáltal siklik ki a stabilizálási szándék alól. Amikor Gaga egy dalban (Dance In The Dark) számba veszi azokat a hölgyeket, akik a Frankensteinszerű szépségipar következtében tragikus véget értek (Marilyn Monroe, Judy Garland, Sylvia Plath, Diana hercegnő, JonBenét Ramsey), pontosan arra mutat rá, amiről fentebb beszéltünk, csak más szavakkal: a nőiség heteropatriarchális elvárása groteszk, elnyomó hatással van a női testre és pszichére. Madonna és Gaga vizuális ikonográfiája teszi igazán megragadhatóvá, hogy miért megkerülhetetlen viszonyítási pont Marilyn a popkultúrában. Az életrajz mellékelve. (H. Nagy Péter)
