A fantasy-trilógiák – lassan már műfaji jelölővé válik ez a szókapcsolat – esetében általában a második kötet a vízválasztó. Ekkor dől el, hogy valóban van-e annyi érdekesség a szövegben (tehetség az íróban), ami miatt érdemes folytatni a sorozat olvasását, vagy – épp ellenkezőleg – itt a búcsú ideje.
Bár voltak fenntartásaim Ed McDonald első fantasy-trilógiájának, az Éjszárnynak az első kötetével kapcsolatban, összességében egy jól megírt és szórakoztató fantasynek tartottam. A trilógia második része, a Hollóvér azonban végleg meggyőzött arról, hogy McDonaldra érdemes odafigyelni. Az első kötet gyengébb megoldásai itt már nem köszönnek vissza. (Vagy az író vált érettebbé, vagy kapott egy szigorúbb szerkesztőt – olvasói szempontból ez mindegy is.) Nagy megkönnyebbülésemre eltűntek a szövegből a karakteridegen mondatok, aminek köszönhetően Galharrow alakja is sokkal emberibbé (hadd ne mondjam: szerethetőbbé) vált. A narratív hang még mindig ugyanolyan menő, és a cselekményszövésre sem lehet panaszunk. A sztori ütemezése kiváló, a fordulatok működnek, és mire a könyv végére érünk, legszívesebben nyúlnánk a folytatásért. (A trilógia harmadik része a Goodreads szerint 2019. június 13-án jelenik meg angolul, és – ismerve az Agave Könyvek gyorsaságát – feltehetően a magyar kiadásra sem kell sokáig várnunk).
Mindezek mellett van a Hollóvérben jó néhány olyan momentum, amely figyelmet érdemel. Itt csupán egyet emelek ki ezek közül; azt, hogy egy színházi jelenet révén hogyan teszi – fantasykra nem igazán jellemző módon – reflektáltabbá a diegetikus világot. A színházi tér nem teljesen idegen a fantasy műfajától, amely már eleve nyitott egyfajta teatralitásra, mégsem túl gyakori, hogy ezt az író – Pratchettet, Martint és néhány M.A.G.U.S.-írót (Chapman, Boomen, Renier) kivéve – metanarratív vagy önreflexív eszközként használná. A Hollóvér 4. fejezetében az első könyvben lezajlott sorsdöntő csata hősei – Galharrow és Nenn – színházba mennek, mégpedig egy olyan előadásra, amely éppen az említett csatát állítja középpontba. Galharrow így kommentálja a látottakat:
„Döbbenet, de nem volt olyan szörnyű, mint vártam. Nincs kizárva, hogy a szerző tényleg Valengradban tartózkodott az előkészületek során. Venzer marsallt válaszotta főszereplőnek, a történet középpontjában pedig az a dilemma állt, hogy Valengrad érdekében beüzemeljék-e a Nall-gépezetet, netán várjanak az utolsó pillanatig a Harminchatos Állomás védelmének biztosításával. Így adtuk elő. Venzer végül felakasztotta magát, mikor a Nall-gépezet csütörtököt mondott, de ezt rajtam kívül senki nem tudta. Gyanítottam, hogy az előadás vége felé végignézhetjük, ahogy az utolsó pillanatig kitart a fal védelme mellett, és dicsfénnyel a feje körül távozik.” Nenn, a csata másik kulcsszereplője pedig mindehhez csak ennyit fűz hozzá: „Talán feltűnt, de mi láthatóan kimaradtunk ebből az előadásból.”
Egy színházi jelenet beiktatása egy regénybe akkor is fikcióképző aktusként (Wolfgang Iser) értelmezhető, ha a darab hangsúlyozottan nem akar a történelmi hűség igényével fellépni. Mellesleg, ha akarna, sem lenne erre képes. Az idézett részben maga Galharrow utal arra, hogy az eseményekhez nincs közvetlen hozzáférésünk. Aki nem volt ott, az rá van utalva a szemtanúk beszámolóira. Talán az sem véletlen, hogy az elbeszélő erre egy színházi kifejezéssel utal („Így adtuk elő”). Ennek folytán nincs semmi különös abban, hogy a csatában tehetetlen Venzer marsall hősként jelenik meg a darabban, a valódi hősöket pedig meg sem említik. Bár midennek a regénybeli eseményekre nézve nincs túl nagy jelentősége (Galharrow és Nenn legyintenek és továbblépnek), a jelenet mégis felhívja a figyelmünket arra, hogy a (történelmi) eseményekről óhatatlanul is fikcióképző eljárások révén alkotunk magunknak képet. (Keserű József)