Jeff VanderMeer: Fantomfény
Jeff VanderMeer Fantomfény (Acceptance) című regénye az X Térség kialakulásának és kutatásának polifón megközelítéseit hozza játékba számos elbeszélői szólam artikulálásával. Ennek a sokszólamúságnak (az igazgató második személyben elmondott története, a világítótorony őrének életanyaga, Szellemmadár térségbeli működésének nyomon követése, a biológus levele stb.) az a legnyilvánvalóbb következménye, hogy a sztori széttartó jellege állandósul. A központinak gondolt alakzatok (elméletek) ideiglenessége pedig immár végképp afelé mutat, amit Kontroll tapasztal meg a kontaktus (vagy annihiláció) során: „semmilyen beszéd, semmilyen emberi kommunikáció nem tudja áthidalni a szakadékot ember és az X Térség között”. Bármilyen kommunikáció ugyanis csak a komponensek szintjén működne, és a teljes komplexitás visszaadásától messze elmaradva, a Térség egy részlete lehetne csak: „Egy fűszál. Egy királygém. Egy pókhangya.”
A totális és érintetlen nézőpont hiányából adódóan a cselekmény önkommentáló rétege tehát képtelen az X Térség összetettségét befogni, ám a polifón, vagyis más szintű komplexitás azonban helyenként újabb szegmenseket hozhat létre, s ezek között nem egy olyan akad, amely redundanciává válva beíródhat az értelmezői tartományba. A fentebbi kommunikációs helyzettel kapcsolatba hozható egy távolabbi szövegrész, mely az emberi tudat korlátozottságára vonatkozik. Szenzációs gondolatmenet (Szellemmadár kapcsán hangzik el), mely ráadásul a tudatkutatás egyik rejtélyére fut ki, és felidézi Thomas Nagel Milyen lehet denevérnek lenni? című híres esszéjének problematikáját. (Vö. „A denevér, végül is, emlős, és nem férhet több kétely ahhoz, hogy rendelkezik tapasztalattal, mint ahhoz, hogy az egér, a galamb vagy a bálna esetében így áll a helyzet. […] Nem kell ide avatott filozófiai eszmélkedés: bárki, aki töltött már el némi időt zárt térben egy izgatott denevér társaságában, jól tudja, mit jelent találkozni egy alapvetően idegen életformával.”) Érdemes hosszabban idézni.
„Membránok és dimenziók. Határtalan terület. Határtalan energia. A molekulák teljes, könnyed manipulálásának képessége. Állandó próbálkozás az ember nem emberivé változtatására. Egy teljes bioszféra áthelyezésének képessége. Ha a kinti világ még létezett, ebben a pillanatban is rádiójeleket küldött az űrbe üzenetként, és figyelte a rádiófrekvenciákat, hogy idegen intelligens élet jelére bukkanjon. Ez is csak annak jele, mennyire behatárolja az embereket a tudatról alkotott képük. Mert mi van, ha a fertőzés egy üzenet, a ragyogás egyfajta hang? Védekező reakció? Vagy a kommunikáció egy furcsa formája? Ha így van, akkor az üzenet nem jutott el a címzetthez, valószínűleg soha nem is fog már. Az üzenet, ami talán magában az átalakulásban rejlik: a küldőnek ilyen banális megoldáshoz kellett folyamodnia, mert az emberi lényeknek nem volt képzelőerejük, még egy kormorán vagy bagoly vagy bálna vagy méh helyébe sem tudták képzelni magukat.”
Ha ennek a horizontnak, mely elméleti szinten is szembesít azzal, mit értünk kommunikáción, kitüntetett figyelmet szentelünk, akkor az aszimmetrikus töredékek és a komplementer lehetőségek közül kiemelhetjük azokat is, melyek a szabályok, minták, adatok szintjén a kommunikálhatatlanságot és a nem emberi jelenlétet másfelől egy kozmikus katasztrófával, „egy földönkívüli ökoszisztéma nosztalgikus jelével” is párhuzamba állítják. „A nő látta vagy a lelke mélyén érezte a világvégét jelentő meteorzáport, ami a földtől távol egy egész bioszférát elpusztított. Látta, ahogyan egy teremtett élőlény apró darabokra szakad, és szétszóródik, és minden egyes pici darabja veszélyes útra indul az űrben. A darabkák feketék és formátlanok, és hirtelen fénnyé válnak, amikor megállnak szétszórtan, elveszetten. Mielőtt feltámadnának, foglyul esnek egy világítótorony jelzőfényének lencséjében. Mozdulatlanok, tehetetlenek. Szellemmadár látja, hogyan térnek magukhoz, és kezdik elvégezni beléjük táplált feladatukat, amit az idő és a környezet már értelmetlenné tett, mert a faj, amely értelmet adott az X Térségnek, már kipusztult.”
A trilógia harmadik részében több ehhez hasonló integráló művelet is végrehajtható, ahogyan az ellentmondásokból és a paradoxonokból is kiindulhatnánk. VanderMeer alkotása tehát a történtek megértését konstellációként viszi színre, miközben a mintázatot csak sejteti (Szellemmadár révén), vagyis az utóbbit nem stabilizálja, hanem az említett polifóniába illeszti. (A „szilánk az agyban” metaforasor jól jelzi ezt a szituációt, miközben Mátrix-utalásként vagy Gibson-motívumként [vö. Pattern Recognition] a kontextusépítést is provokálja.) Ha az olvasó elfogadja, hogy a történet okozati rendszere nem képes nyugvópontra jutni, akkor beláthatja, hogy a Déli Végek-trilógia alapján bátran megállapítható, hogy a sci-fi-írás és -olvasás túl van az identikusan ismétlődő formális technikán. VanderMeer teljesítménye az idegenség és a kommunikációs katasztrófa mentén képes felszabadítani a sci-fit az antropomorfizáló látásmód kényszere alól, egyben a megközelítési útvonalak hatékonyságától és rétegzettségétől teszi függővé a sci-fi-téma ökonómiáját. (H. Nagy Péter)