Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr
Kosztolányi Dezső sorai tökéletesen közvetítik azt a generációs élményt, mely a XX. század eleji bürokratizálódástól kezdve napjainkban is mindenki számára átélhető: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak. / Porzó-szagú, sötét hivatalokban / énrólam is szól egy agg-szürke lap.” De mit tehetünk, ha egyik napról a másikra személyazonosságunknak – és ezzel létezésünk alapjának – nyoma vész, sőt, ismerőseink és barátaink is úgy viselkednek, mintha sohasem találkoztak volna velünk? Jason Taverner sztár-műsorvezetővel pontosan ez történik, miután felébred megvadult szeretőjének ellene elkövetett sikertelen gyilkossági kísérlete után. A rendőrállam szigorú gépezete nem ismer pardont: az azonosíthatatlan állampolgárok (nemszemélyek) nyilvánvalóan csakis bűnözők lehetnek, akiknek a munkatáborokban a helyük. Az egykor harmincmilliós nézettséggel rendelkező Taverner mindent megtesz, hogy elkerülje ezt a sorsot, és ezzel kezdetét veszi a jellegzetesen dicki utazás.
Felróhatnánk az írónak a vázlatszerűen felskiccelt világot, ahol az említésükön kívül alig tudunk meg valamit a genetikailag felturbózott emberekről, a hatosokról, akik közé főszereplőnk is tartozik, vagy a munkatáborok és a lázadó egyetemisták földalatti mozgalmainak létrejöttéről, ezek okairól. De úgy is nézhetjük, hogy Dick egyszerűen ismét egy kaput nyitott számunkra egy másik világba, ahol nincsenek eligazító táblák és információs pamfletek az újonnan érkezők segítségére. A tapasztalás az egyetlen út a megismeréshez. Az információ hatalom, ezért nyilvánvalóan a hatalom él, és adott esetben vissza is él az információval.
A szövegben az emberi agy működése erős párhuzamba állítható a számítógépekével. A cselekmény kulcsmomentuma egy olyan drog, ami képtelenné teszi a használóját a létező és a pusztán lehetséges megkülönböztetésére, azaz eltörli az észleletek és a valóság közti különbséget, és ezzel a materialitás szintjére emeli a hallucinációt. Ráadásul ez az effektus egyetlen személyből kiindulva átírja a komplett konszenzuális valóságot. Mindezek által impliciten, de határozottan körvonalazódik a nooszféra koncepciója, mely szerint az elmék közötti információ áramlása megváltoztatja a világot. Ezáltal láthatóvá válik a mindennapi teremtés aktusa: akármerre nézünk, szubsztanciális létezők – szavakba öntött gondolatok – formálják az anyagi valóságot.
A rajongó és a sztár párhuzamos valóságait a szerhasználat erőszakosan csomózza össze és az egyéni univerzum, az idiosz kozmosz kiterjesztése és ráerőltetése a közösen felépített valóságra megzavarja a dolgok normális menetét. Az identitáskereső hajsza közepette minduntalan emberi drámákba botlunk, és a korszellem révén kiszipolyozott szereplőkkel találkozunk. Van itt tudathasadásos-szeretethiányos rendőrspicli, kiöregedett kapcsolatfüggő énekesnő, vérfertőző rendőrfőnök és identitászavaros junkie.
Ezek után nem csoda, hogy Taverner maga is menekül: a szigorú totalitárius valóságból a média teremtette álomvilágba – egy mesterséges, konstruált valóságba – küzdi át magát, hogy aztán a biztonságos burokból való kiszakadás ősélményét átélve visszahulljon a „pórnép” közé, sőt, egyenesen a társadalom legaljára. De vajon megéri-e a visszatérés a Parnasszusra?
Az emberek minden kedd este kilenctől tízig téged falnak, belőled táplálkoznak, téged utánoznak, és közben olyanná válnak, mint te, olyanná, amilyenné semmiképp se szerettél volna lenni. Egyszerre irányított és irányító, véleményvezér, a közízlést alakító, de ugyanakkor azt kiszolgáló és annak kiszolgáltatott, manipulált és manipulátor. Ki mondja meg, hogy ki vagy? Ki tesz naggyá? Te magadat, vagy ők téged? Ezek a paradoxonok már önmagukban is vezethetnének a személyiség meghasadásához, amely a történet egy pontján fel is merül, mint lehetséges magyarázat a történtekre, hogy aztán megnyugtatóan felszívódjon a végső magyarázat mindent elvarrni igyekvő szövetében.
Ugyanakkor maradnak itt még nyugtalanító dolgok. Egy játékbaba, aki megmondja, hogy ha segítséget akarsz, melyik ismerősöd keresd fel abban a világban, ahol nem is létezel. Üres lemezek, amelyek az univerzumváltás után megtelnek dalokkal. Egy percek alatt csontvázzá aszott holttest. Jelek, amelyek arra utalnak, hogy a regény valósnak feltüntetett világa sem biztos, hogy az, aminek elsőre látszik. Leteszem a könyvet és Szabó Lőrinccel szólva „most már azt hiszem, hogy nincs igazság, / már azt, hogy minden kép és költemény, / azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,/ a lepke őt és mindhármunkat én.” (Babos Orsolya)
