Ed McDonald Éjszárnya újabb bizonyítékul szolgál arra, hogy a grimdark fantasy egyik fő sajátossága a poétikai konzervativizmus és a politikai liberalizmus közötti feszültség fenntartásában ragadható meg. Míg ugyanis McDonald regénye poétikai szempontból semmi olyat nem mutat, amivel máshol ne találkoztunk volna, addig politikai értelemben helyenként nagyon is feszegeti a határokat – s lényegében ez menti meg attól, hogy a felejthető tucatfantasyk közé soroljuk. „Politikai liberalizmus” alatt nem a másodlagos világ politikai berendezkedését, netán a történet során felbukkanó politikai kérdések újszerűségét értem (az előbbiről nem sokat tudunk meg, az utóbbira pedig nem találunk példát – ami egyáltalán nem baj), hanem – ahogy Jacques Rancière fogalmazott – a radikális beavatkozást a láthatóba és a mondhatóba, más szóval valami olyasmit, ami megszegi az érzékelés normatív hegemóniáját. A társadalmi normák erőteljesen szabályozzák, hogy mi az, amire normálisként tekinthetünk, illetve mi az, ami egyáltalán ábrázolható. A grimdark azonban – ha jól csinálják – éppen ezt a „normalitást” kezdi ki. McDonald első regényében akad erre néhány példa, s – talán nem véletlenül – ezek a regény legemlékezetesebb jelenetei.
Persze lehetne azért radikálisabb is ezen a téren. Az elbeszélő/főszereplő, Ryhalt Galharrow ugyan nagyon badass karakter, és a szólamát is nagyon eltalálta az író, mégis akadnak vele kapcsolatban olyan megoldások, amelyek – finoman szólva – karakteridegenek. Például a szerelemfelfogása, amely botrányosan konzervatív, és egyáltalán nem illik sem a figurához, sem a világhoz. Értem én, hogy valamiképp rokonszenvessé kell tenni az antihőst, de ennek talán nem az a legjobb módja, hogy a szájába adjuk a romantikus lányregények fiúszereplőinek legultragázabb szavait: „Kívánlak – mondtam. – Mindenestül. Talán nincs sok hátra, de amíg még van időm, azt akarom, hogy légy az enyém. Én már a tiéd vagyok.” (308) Ez már csak azért is fájó, mert máshol meg kifejezetten érett gondolkodásmóddal találkozunk a regényben. A legkiemelkedőbb ebből a szempontból az a jelenet, ahol a Névtelenek (kvázi istenek) szembesítik az emberi szereplőt azzal, hogy végső soron csak önmagát sajnáltatja. Olyan pillanat ez a regényben, ahol váratlanul elmozdul az addig stabilnak hitt perspektíva, és egyszeriben máshonnan látunk rá a dolgokra.
McDonald tehetséges író, ez nem kérdés. Jól megtanulta azt a leckét, amit a „Hogyan legyünk sikeres fantasy-írók” típusú kézikönyvek a „világépítés trükkjének” neveznek. Ennek a lényege röviden annyi, hogy ha nem akarsz évtizedekig pepecselni a másodlagos világ aprólékos megalkotásával, akkor hitesd el az olvasóval, hogy a regényed világa valójában nagyon is kidolgozott, és csak azért nem traktálod őt a részletekkel, mert a sztori és a karakterek fontosabbak. Az Éjszárny világa a maga technológiai hátterével kétségkívül érdekes, ugyanakkor eléggé elnagyolt is. Kapunk néhány érzékletes képet a Kárhozatról és a szmogba burkolózó Fellegvárról, amelyről a „Bátorság” szó virít vörös fénnyel, valójában azonban több a sejtetés, mint a konkrétum. Ami persze nem feltétlenül hiba, sőt olykor az lehet az ember érzése, hogy a sejtetés jobban megy McDonaldnak, mint a magyarázat. Galharrow eredettörténete is kábé addig érdekes, míg el nem mesélik nekünk. Ez alapján talán nem is kell sajnálnunk olyan nagyon, hogy a „kozmikus erők” harcáról (Névtelenek vs. Mély Királyai) sem tudunk meg túl sokat. Mert amit megtudunk, az olykor önellentmondásos, mint például a Mély Királyainak halhatatlan volta. „Ők halhatatlanok, és velünk ellentétben nem bíznak semmit a véletlenre” – mondja róluk Galharrow, majd hozzáteszi: „Be akarják venni Dortmarkot, de a Nall-gépezet egyszer már végzett az egyikükkel.” (255) Hát ehhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy valamit nagyon tudhat ez a Nall-gépezet, ha még egy halhatatlan Mély Királlyal is tudott végezni.
Mindent egybevetve szórakoztató regény az Éjszárny, sőt egy elsőkötetes szerzőtől kifejezetten ígéretes kezdésnek mondható. De aligha ez lesz az a grimdark fantasy, amelyre a zsáner klasszikusaként fogunk majd néhány év múlva hivatkozni. (Keserű József)
