Neil Gaiman – Michael Reaves – Mallory Reaves Az örökkévalóság kereke c. regényének problémahorizontja Carlo Rovelli Az idő rendje c. könyvének kontextusában
A multiverzum-elméletre épülő irodalmi alkotások és filmek alapján feltehető a kérdés, van-e olyan időpillanat, amikor a különálló világok érintkeznek egymással. Carlo Rovelli elméleti fizikus Az idő rendje c. könyvében szerepel egy gondolatkísérlet, mely arra ad választ, hogy van-e az univerzumnak mostja, azaz létezik-e olyan jelen, amely mindenhol egyaránt érvényes. Tételezzük fel, hogy valaki elutazott a Földről egy közeli csillag körül keringő bolygóra, a Proxima b-re, amely kb. négy félévnyire van tőlünk. Mit csinál most ez az illető? Ha távcsővel nézzük a figurát, akkor azt tudjuk meg róla, hogy mit csinált négy évvel ezelőtt. (Ennyi időre van szüksége a fénynek, hogy ideérjen.) Vagyis a most a Proxima b-n nem az, amit a távcsőben látunk.
Tegyük át a nézőpontot a másik helyszínre. Igaz-e, hogy amit az illető a Proxima b-n művel, azt négy év múlva látjuk majd a távcsőben? Nos, négy évvel később az ő idejével mérve akár tíz földi éve már itt lehet a Földön. Ha vitt magával egy naptárat, és azon lepereg tíz év, akkor az az ő indulás utáni tíz évét mutatja, miközben vissza is térhetett, és a Földön akár húsz év is eltelhetett. Minden vonatkozási rendszernek sajátideje van. Rovelli gyönyörűen (és érthetően) levezeti, hogy „A Proxima b-n nincs egyetlen kitüntetett pillanat sem, amely megfelelne az itt és mostnak. […] A mi »jelenünk« nem terjed ki az univerzum egészére.”
Ez a modern fizika egyik legmeghökkentőbb felfedezése, és számos következménye van az idő természetére vonatkozóan. Mivel az univerzumban az idő múlásának üteme helyről helyre változik, az univerzális idő számtalan sajátidőre töredezik szét. Ugyanakkor az utóbbiak esetében kvantumszinten az idő nem folytonos, hanem szemcsés. Ez pedig azzal jár, hogy egy bizonyos mérettartomány alatt az idő fogalma már nem létezik. Ráadásul az időtartamokat meghatározó apró szemcsék nem önálló létezők, hanem a világot alkotó szövet (dinamikus mező) részei. Mivel a multiverzum világai is ugyanebből az anyagból állnak, a fenti megállapítás a multiverzumra is érvényes. Vagyis minden világ minden vonatkozási rendszerének sajátideje van, így a multiverzum mostja is értelmetlen feltételezés a fizikában.
De mi lenne, ha létezne egy olyan technológia, amely szinkronizálható lenne az összes világgal, úgy működne, mint a hipertér vagy egy sokágú féregjárat-rendszer, egységesítve az időt? Egy köztesvilág. Illetve létezne egy olyan emberi képesség, amely lehetővé teszi a világok közti átjárást? Az űroperáknak a fénysebességgel kell szembenézniük, hogy galaktikus méretű lehessen a kaland; az ilyen típusú történeteknek pedig a multiverzum világainak sajátidejéből adódó dilemmákkal. De ha megvan a fiktív felfüggesztési kulcs, indulhat az akció. Az örökkévalóság kerekében láthatjuk, amint ez a modell, megváltoztatva a cselekmény totális negativitását, egy elpusztult világ (egy bolygónyi vonatkozási rendszer) újjászületéséhez vezet. Ehhez persze a Gaiman/Reaves-féle imaginárius időre van szükség. (H. Nagy Péter)
