MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

A fantasy-trilógiák – lassan már műfaji jelölővé válik ez a szókapcsolat – esetében általában a második kötet a vízválasztó. Ekkor dől el, hogy valóban van-e annyi érdekesség a szövegben (tehetség az íróban), ami miatt érdemes folytatni a sorozat olvasását, vagy – épp ellenkezőleg – itt a búcsú ideje.

Bár voltak fenntartásaim Ed McDonald első fantasy-trilógiájának, az Éjszárnynak az első kötetével kapcsolatban, összességében egy jól megírt és szórakoztató fantasynek tartottam. A trilógia második része, a Hollóvér azonban végleg meggyőzött arról, hogy McDonaldra érdemes odafigyelni. Az első kötet gyengébb megoldásai itt már nem köszönnek vissza. (Vagy az író vált érettebbé, vagy kapott egy szigorúbb szerkesztőt – olvasói szempontból ez mindegy is.) Nagy megkönnyebbülésemre eltűntek a szövegből a karakteridegen mondatok, aminek köszönhetően Galharrow alakja is sokkal emberibbé (hadd ne mondjam: szerethetőbbé) vált. A narratív hang még mindig ugyanolyan menő, és a cselekményszövésre sem lehet panaszunk. A sztori ütemezése kiváló, a fordulatok működnek, és mire a könyv végére érünk, legszívesebben nyúlnánk a folytatásért. (A trilógia harmadik része a Goodreads szerint 2019. június 13-án jelenik meg angolul, és – ismerve az Agave Könyvek gyorsaságát – feltehetően a magyar kiadásra sem kell sokáig várnunk).

Mindezek mellett van a Hollóvérben jó néhány olyan momentum, amely figyelmet érdemel. Itt csupán egyet emelek ki ezek közül; azt, hogy egy színházi jelenet révén hogyan teszi – fantasykra nem igazán jellemző módon – reflektáltabbá a diegetikus világot. A színházi tér nem teljesen idegen a fantasy műfajától, amely már eleve nyitott egyfajta teatralitásra, mégsem túl gyakori, hogy ezt az író – Pratchettet, Martint és néhány M.A.G.U.S.-írót (Chapman, Boomen, Renier) kivéve – metanarratív vagy önreflexív eszközként használná. A Hollóvér 4. fejezetében az első könyvben lezajlott sorsdöntő csata hősei – Galharrow és Nenn – színházba mennek, mégpedig egy olyan előadásra, amely éppen az említett csatát állítja középpontba. Galharrow így kommentálja a látottakat:

„Döbbenet, de nem volt olyan szörnyű, mint vártam. Nincs kizárva, hogy a szerző tényleg Valengradban tartózkodott az előkészületek során. Venzer marsallt válaszotta főszereplőnek, a történet középpontjában pedig az a dilemma állt, hogy Valengrad érdekében beüzemeljék-e a Nall-gépezetet, netán várjanak az utolsó pillanatig a Harminchatos Állomás védelmének biztosításával. Így adtuk elő. Venzer végül felakasztotta magát, mikor a Nall-gépezet csütörtököt mondott, de ezt rajtam kívül senki nem tudta. Gyanítottam, hogy az előadás vége felé végignézhetjük, ahogy az utolsó pillanatig kitart a fal védelme mellett, és dicsfénnyel a feje körül távozik.” Nenn, a csata másik kulcsszereplője pedig mindehhez csak ennyit fűz hozzá: „Talán feltűnt, de mi láthatóan kimaradtunk ebből az előadásból.”

Egy színházi jelenet beiktatása egy regénybe akkor is fikcióképző aktusként (Wolfgang Iser) értelmezhető, ha a darab hangsúlyozottan nem akar a történelmi hűség igényével fellépni. Mellesleg, ha akarna, sem lenne erre képes. Az idézett részben maga Galharrow utal arra, hogy az eseményekhez nincs közvetlen hozzáférésünk. Aki nem volt ott, az rá van utalva a szemtanúk beszámolóira. Talán az sem véletlen, hogy az elbeszélő erre egy színházi kifejezéssel utal („Így adtuk elő”). Ennek folytán nincs semmi különös abban, hogy a csatában tehetetlen Venzer marsall hősként jelenik meg a darabban, a valódi hősöket pedig meg sem említik. Bár midennek a regénybeli eseményekre nézve nincs túl nagy jelentősége (Galharrow és Nenn legyintenek és továbblépnek), a jelenet mégis felhívja a figyelmünket arra, hogy a (történelmi) eseményekről óhatatlanul is fikcióképző eljárások révén alkotunk magunknak képet. (Keserű József)

Octavia E. Butler: Hajnal

Octavia E. Butler Hajnal c. regényének főhőse (Lilith) így summázza a helyzetet: „A megmentőink, a fogvatartóink földönkívüliek. Az űrhajójuk fedélzetére hoztak. Eleget láttam, tapasztaltam belőle, a súlytalanságot is beleértve, hogy ne legyen okom kételkedni. Az űrben vagyunk. Meg egy olyan faj kezében, amely magától értetődő természetességgel képes manipulálni a DNS-t, valahogy úgy, ahogy mi ceruzával és ecsettel dolgozunk. Ezek a tények.”

Siddhartha Mukharjee szavaival élve: „A DNS-szekvenálásnak és a génklónozásnak köszönhetően a tudósok az 1980-as és az 1990-es években szinte művészi tökélyre fejlesztették a gének manipulálását.” Butler (eredetiben 1987-ben megjelent) szövege első közelítésben erre a szituációra adott irodalmi válaszként olvasható. Hiszen az idegenek „ecsetkezelésében” nem nehéz felismerni az emberi genom megváltoztatását lehetővé tevő technológia párhuzamát, illetve a műben a szereplők összecsapásai alapján a szóban forgó módosítás iránti félelmet.

A génföldrajz kialakulásával egy időben felvetődött, hogy mi lenne, ha mesterséges beavatkozással leállítanánk a mutációkat. Ebben az esetben – Luigi Luca Cavalli-Sforza megfogalmazásában – „az ember biológiai evolúciója teljesen leáll, már ha nem akarjuk elkövetni azt a baklövést, hogy magunk csinálunk evolúciót mesterségesen módosított génekkel”. A „javított faj” látomása sok irányban továbbgondolható, a betegségek eliminálásától kezdve, a rasszok közti genetikai különbségek eltűnésén keresztül az ideológiai fajnemesítés rémképéig.

A hard sci-fiben természetesen többféle változatban jelent meg a genetikai manipuláció feldolgozása, illetve a beavatkozás következtében létrejövő módosított ember idegenségének (s így az „ember” határainak) mérlegelése. A Hajnal esetében a Föld újrakolonizálásával, egy későbbi rokona, Brandon Hackett Az ember könyve c. regényének esetében pedig a Föld elhagyásával fonódik össze ez a kérdésirány. Az ezekhez hasonló regények lejátszanak néhány forgatókönyvet arra vonatkozóan, hogy a gyermekeink minden bizonnyal felülmúlnak minket, de nem biztos, hogy emberek lesznek. (H. Nagy Péter)

Deisler Szilvia Puzzle-hatás c. könyve a fejezetek és modulok cserélhetőségének köszönhetően a szakszöveg szerkezetében is leképezi a puzzle-effektust. A szerző a regény médiatechnológiai váltásából kiindulva elemzi a szóban forgó folyamat számos releváns teljesítményét (pl. David Mitchell: Felhőatlasz, Mark Z. Danielewski: House of Leaves, J. J. Abrams – Doug Dorst: S). Az elméleti mintázat (bár inkább jelen esetben a műválasztást tekintve szerencsésebb volna konstellációról beszélni, hiszen például Ellis művei és a Westworld c. sorozat együttolvasása nem mindenki számára evidens) jól körülhatárolható, olykor különböző előfeltevésekre támaszkodó, de egymással érintkező felületekből áll össze.

A könyv olyan befogadót feltételez, melyet (vagy akit) mindenkor az adott konkrét médium viselkedése foglalkoztat (más médiumok kontextusában). Az elmélet ilyen értelemben „csak” elvi és módosítható alap, nem pedig stabilizálható végcél. A többi fölé rendelhető elméleti bázis elgondolása ellentmondana a könyv puzzle-szerű koncepciójának. Innen nézve az egyes fejezetek esettanulmányokként foghatók fel, melyek egymásra írásával és egymásba ékelésével kialakul egy centrum nélküli kapcsolatrendszer, melynek főbb csomópontjait a három rész címeiben jelölt fogalmak képezik (identitás-puzzle, útvesztők, mind games).

Az elemzett műveket összekötő puzzle-effektus tehát olyan mechanizmusként lepleződik le, amely nem rögzített formaelv, hanem az alkalmazástól függően (újra)aktualizálódik. Ez a nyitott, antiformalista koncepció alkalmassá teszi a konstrukciót arra is, hogy a fejezetek között, az argumentáció során variálódjon és dinamizálódjon az elméleti szempontrendszer. A szerző kitűnően alkalmazza a medialitásra vonatkozó ismeretanyagot, innen nézve korszerű értelmezői technológiát működtet. Ugyanakkor a közvetítés egyénítő funkciójára is reflektálnak az elemzések, sikeresen teszik láthatóvá a médiumok és a választott művek specifikumait, sőt adott esetben a marketing jelentőségét is.

A monográfia filmtechnikai elemzései példaértékűek (pl. Eredet, Felhőatlasz, Fekete hattyú, Sherlock), az irodalom és a vizuális médiumok kölcsönviszonyainak és eltéréseinek felnyitása elkerüli az apparátuselemzés buktatóit, a médiumok összevillanása és széttartása kreatív megoldások és interpretációs javaslatok sorozatával szembesíti a könyv olvasóját. Ez egyben azt is jelenti, hogy a könyv olyan értelmezési irányvonalakat ragad meg, melyek folyamatosan előtérben vannak az irodalom és a filmek világában, a médiumközi puzzle-effektusról mindeddig mégsem született magyar nyelven ilyen átfogó munka. Bár a játék minden eleme nem áll(hat) rendelkezésünkre, mégsem tudunk kilépni belőle, és az élvezet éppen ebben rejlik. (H. Nagy Péter)

A képzelet tudománya olyan könyv, amelyet minden bölcsésznek el kellene olvasnia. Ebben a szerző azt a kérdést járja körül, hogyan lenne alkalmazható a popkultúra az iskolai oktatásban. Talán mondanunk sem kell, hogy a kultúra átrendeződésének és az oktatás válságának korában milyen jelentősége van ennek a gondolatkísérletnek. Ami egyébként jóval több, mint egyszerű gondolatkísérlet, hiszen H. Nagy Péter konkrét példákkal és módszertani javaslatokkal áll elő, többek között olyanokkal is, amelyek túllépik az irodalomoktatás területét. Elsőként – saját oktatói tapasztalatait alapul véve – rámutat a bölcsészhallgatók természettudományos ismereteinek hiányosságaira, majd javaslatot tesz a bölcsészet és a természettudományok reflektált összekapcsolására, végül ennek alkalmazhatóságát popkulturális példákon keresztül szemlélteti. Megmutatja többek között, hogyan taníthatók fontos biológiai, fizikai és kémiai ismeretek az Avatar című film felhasználásával, továbbá népszerű időutazásos alkotásokat (regényeket és filmeket) elemez a kvantummechanika és a sokvilág-elmélet bevonásával, majd olyan science fiction műveket tárgyal, melyek problémafelvetései korunk aktuális kérdéseihez vezetnek. Elemzései bárkit meggyőzhetnek arról, hogy a popkultúra nagyon is alkalmas tudományos ismeretek közvetítésére. Mindennek azonban komolyabb tétje is van. Minden bölcsészt arra késztet, hogy elgondolkodjon arról, mennyiben tartható még fenn korunkban a természettudományos ismeretek szisztematikus ignorálása a bölcsészet részéről. H. Nagy Pétert olvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy nem nagyon. (Keserű József)

Neil Gaiman – Michael Reaves – Mallory Reaves Az örökkévalóság kereke c. regényének problémahorizontja Carlo Rovelli Az idő rendje c. könyvének kontextusában

A multiverzum-elméletre épülő irodalmi alkotások és filmek alapján feltehető a kérdés, van-e olyan időpillanat, amikor a különálló világok érintkeznek egymással. Carlo Rovelli elméleti fizikus Az idő rendje c. könyvében szerepel egy gondolatkísérlet, mely arra ad választ, hogy van-e az univerzumnak mostja, azaz létezik-e olyan jelen, amely mindenhol egyaránt érvényes. Tételezzük fel, hogy valaki elutazott a Földről egy közeli csillag körül keringő bolygóra, a Proxima b-re, amely kb. négy félévnyire van tőlünk. Mit csinál most ez az illető? Ha távcsővel nézzük a figurát, akkor azt tudjuk meg róla, hogy mit csinált négy évvel ezelőtt. (Ennyi időre van szüksége a fénynek, hogy ideérjen.) Vagyis a most a Proxima b-n nem az, amit a távcsőben látunk.

Tegyük át a nézőpontot a másik helyszínre. Igaz-e, hogy amit az illető a Proxima b-n művel, azt négy év múlva látjuk majd a távcsőben? Nos, négy évvel később az ő idejével mérve akár tíz földi éve már itt lehet a Földön. Ha vitt magával egy naptárat, és azon lepereg tíz év, akkor az az ő indulás utáni tíz évét mutatja, miközben vissza is térhetett, és a Földön akár húsz év is eltelhetett. Minden vonatkozási rendszernek sajátideje van. Rovelli gyönyörűen (és érthetően) levezeti, hogy „A Proxima b-n nincs egyetlen kitüntetett pillanat sem, amely megfelelne az itt és mostnak. […] A mi »jelenünk« nem terjed ki az univerzum egészére.”

Ez a modern fizika egyik legmeghökkentőbb felfedezése, és számos következménye van az idő természetére vonatkozóan. Mivel az univerzumban az idő múlásának üteme helyről helyre változik, az univerzális idő számtalan sajátidőre töredezik szét. Ugyanakkor az utóbbiak esetében kvantumszinten az idő nem folytonos, hanem szemcsés. Ez pedig azzal jár, hogy egy bizonyos mérettartomány alatt az idő fogalma már nem létezik. Ráadásul az időtartamokat meghatározó apró szemcsék nem önálló létezők, hanem a világot alkotó szövet (dinamikus mező) részei. Mivel a multiverzum világai is ugyanebből az anyagból állnak, a fenti megállapítás a multiverzumra is érvényes. Vagyis minden világ minden vonatkozási rendszerének sajátideje van, így a multiverzum mostja is értelmetlen feltételezés a fizikában.

De mi lenne, ha létezne egy olyan technológia, amely szinkronizálható lenne az összes világgal, úgy működne, mint a hipertér vagy egy sokágú féregjárat-rendszer, egységesítve az időt? Egy köztesvilág. Illetve létezne egy olyan emberi képesség, amely lehetővé teszi a világok közti átjárást? Az űroperáknak a fénysebességgel kell szembenézniük, hogy galaktikus méretű lehessen a kaland; az ilyen típusú történeteknek pedig a multiverzum világainak sajátidejéből adódó dilemmákkal. De ha megvan a fiktív felfüggesztési kulcs, indulhat az akció. Az örökkévalóság kerekében láthatjuk, amint ez a modell, megváltoztatva a cselekmény totális negativitását, egy elpusztult világ (egy bolygónyi vonatkozási rendszer) újjászületéséhez vezet. Ehhez persze a Gaiman/Reaves-féle imaginárius időre van szükség. (H. Nagy Péter)

Lőrinczy Judit Elveszett Gondvána c. regényének olvasása közben egy különös szöveghelyre bukkanhatunk. A 10., Utazók c. fejezet mottója így szól: „Réges-régen érkezett egy ember, letette zsákját, ahol a legjobb helyet találta a vadonban. Sok utazó követte őt aztán, akik nem mentek se vissza, se tovább. És épültek templomok, épültek iskolák, és jöttek a jogászok, jöttek a szabályok, jöttek a megpakolt vagonok, és mi fáradt lábbal tapostunk az öreg ösvényen, a Távíró úton.” Ez a részlet (Távíró úti felirat a Magtár egy mérföld hosszú falán, Sadness Springsben) – érdekes módon – felidéz egy dalszöveget és egy rocktörténeti pillanatot.

A Dire Straits 1982-es, Love Over Gold c. albumának nyitószáma a Telegraph Road. Knopfler szerzeménye a következőképpen indul (a zenei expozíció után): „A long time ago came a man on a track / walking thirty miles with a sack on his back / and he put down his load where he thought it was the best / he made a home in the wilderness / he built a cabin and a winter store / and he ploughed up the ground by the cold lake shore / and the other travellers came walking down the track / and they never went further and they never went back / then came the churches then came the schools / then came the lawyers then came the rules / then came the trains and the trucks with their loads / and the dirty old track was the telegraph road”. (Idézet az 1982-es bookletből)

Ez a párhuzam zavarba ejtő. Mit keres a Dire Straits-utalás egy olyan regényben, amely immanens (önmagába többszörösen visszatérő) világot épít fel? Ennek a szöveghelynek a funkciója – véleményem szerint – nem tisztázható megnyugtató módon. Nem kell érvelni amellett, hogy milyen jelentésgazdag az intertextus, ellenkezőleg, a szitu máshogy is megközelíthető. Könnyen lehet, hogy nem értelmi kapcsolásról van szó, hanem olyan performatív mozzanatról, amely felfüggeszti a kultúrszemiotikát. A szerző és a dal születési dátuma egybeesik, de ez lehet véletlen is, nem kell benne jelet látnunk; egy mű keletkezése amúgy sem tárható fel teljes egészében.

Mindenesetre az Elveszett Gondvána sárkányorientált világa egy ponton érintkezik egy másik médiummal (pontosabban egy következővel, mert a regényben a filmszerűség fontos), s ez az olvasók egy részét biztosan eltalálja. Valószínűleg nem lehetnek sokan, érdekes, hogy két, a popkultúrával kapcsolatos halmaznak olykor milyen kicsi lehet a metszete. A Dire Straits plusz magyar fantasy párosítás alighanem ritka. Így vagy úgy, ugyancsak érdekes módon, ez a megoldás beíródhat a tudatunkba, és pontosan azért marad emlékezetes, mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy mit kezdjünk vele. Újabb szálka az agyban. További kutatásra van szükség. (H. Nagy Péter)

Jeff VanderMeer: Fantomfény

 Jeff VanderMeer Fantomfény (Acceptance) című regénye az X Térség kialakulásának és kutatásának polifón megközelítéseit hozza játékba számos elbeszélői szólam artikulálásával. Ennek a sokszólamúságnak (az igazgató második személyben elmondott története, a világítótorony őrének életanyaga, Szellemmadár térségbeli működésének nyomon követése, a biológus levele stb.) az a legnyilvánvalóbb következménye, hogy a sztori széttartó jellege állandósul. A központinak gondolt alakzatok (elméletek) ideiglenessége pedig immár végképp afelé mutat, amit Kontroll tapasztal meg a kontaktus (vagy annihiláció) során: „semmilyen beszéd, semmilyen emberi kommunikáció nem tudja áthidalni a szakadékot ember és az X Térség között”. Bármilyen kommunikáció ugyanis csak a komponensek szintjén működne, és a teljes komplexitás visszaadásától messze elmaradva, a Térség egy részlete lehetne csak: „Egy fűszál. Egy királygém. Egy pókhangya.”

A totális és érintetlen nézőpont hiányából adódóan a cselekmény önkommentáló rétege tehát képtelen az X Térség összetettségét befogni, ám a polifón, vagyis más szintű komplexitás azonban helyenként újabb szegmenseket hozhat létre, s ezek között nem egy olyan akad, amely redundanciává válva beíródhat az értelmezői tartományba. A fentebbi kommunikációs helyzettel kapcsolatba hozható egy távolabbi szövegrész, mely az emberi tudat korlátozottságára vonatkozik. Szenzációs gondolatmenet (Szellemmadár kapcsán hangzik el), mely ráadásul a tudatkutatás egyik rejtélyére fut ki, és felidézi Thomas Nagel Milyen lehet denevérnek lenni? című híres esszéjének problematikáját. (Vö. „A denevér, végül is, emlős, és nem férhet több kétely ahhoz, hogy rendelkezik tapasztalattal, mint ahhoz, hogy az egér, a galamb vagy a bálna esetében így áll a helyzet. […] Nem kell ide avatott filozófiai eszmélkedés: bárki, aki töltött már el némi időt zárt térben egy izgatott denevér társaságában, jól tudja, mit jelent találkozni egy alapvetően idegen életformával.”) Érdemes hosszabban idézni.

„Membránok és dimenziók. Határtalan terület. Határtalan energia. A molekulák teljes, könnyed manipulálásának képessége. Állandó próbálkozás az ember nem emberivé változtatására. Egy teljes bioszféra áthelyezésének képessége. Ha a kinti világ még létezett, ebben a pillanatban is rádiójeleket küldött az űrbe üzenetként, és figyelte a rádiófrekvenciákat, hogy idegen intelligens élet jelére bukkanjon. Ez is csak annak jele, mennyire behatárolja az embereket a tudatról alkotott képük. Mert mi van, ha a fertőzés egy üzenet, a ragyogás egyfajta hang? Védekező reakció? Vagy a kommunikáció egy furcsa formája? Ha így van, akkor az üzenet nem jutott el a címzetthez, valószínűleg soha nem is fog már. Az üzenet, ami talán magában az átalakulásban rejlik: a küldőnek ilyen banális megoldáshoz kellett folyamodnia, mert az emberi lényeknek nem volt képzelőerejük, még egy kormorán vagy bagoly vagy bálna vagy méh helyébe sem tudták képzelni magukat.”

Ha ennek a horizontnak, mely elméleti szinten is szembesít azzal, mit értünk kommunikáción, kitüntetett figyelmet szentelünk, akkor az aszimmetrikus töredékek és a komplementer lehetőségek közül kiemelhetjük azokat is, melyek a szabályok, minták, adatok szintjén a kommunikálhatatlanságot és a nem emberi jelenlétet másfelől egy kozmikus katasztrófával, „egy földönkívüli ökoszisztéma nosztalgikus jelével” is párhuzamba állítják. „A nő látta vagy a lelke mélyén érezte a világvégét jelentő meteorzáport, ami a földtől távol egy egész bioszférát elpusztított. Látta, ahogyan egy teremtett élőlény apró darabokra szakad, és szétszóródik, és minden egyes pici darabja veszélyes útra indul az űrben. A darabkák feketék és formátlanok, és hirtelen fénnyé válnak, amikor megállnak szétszórtan, elveszetten. Mielőtt feltámadnának, foglyul esnek egy világítótorony jelzőfényének lencséjében. Mozdulatlanok, tehetetlenek. Szellemmadár látja, hogyan térnek magukhoz, és kezdik elvégezni beléjük táplált feladatukat, amit az idő és a környezet már értelmetlenné tett, mert a faj, amely értelmet adott az X Térségnek, már kipusztult.”

A trilógia harmadik részében több ehhez hasonló integráló művelet is végrehajtható, ahogyan az ellentmondásokból és a paradoxonokból is kiindulhatnánk. VanderMeer alkotása tehát a történtek megértését konstellációként viszi színre, miközben a mintázatot csak sejteti (Szellemmadár révén), vagyis az utóbbit nem stabilizálja, hanem az említett polifóniába illeszti. (A „szilánk az agyban” metaforasor jól jelzi ezt a szituációt, miközben Mátrix-utalásként vagy Gibson-motívumként [vö. Pattern Recognition] a kontextusépítést is provokálja.) Ha az olvasó elfogadja, hogy a történet okozati rendszere nem képes nyugvópontra jutni, akkor beláthatja, hogy a Déli Végek-trilógia alapján bátran megállapítható, hogy a sci-fi-írás és -olvasás túl van az identikusan ismétlődő formális technikán. VanderMeer teljesítménye az idegenség és a kommunikációs katasztrófa mentén képes felszabadítani a sci-fit az antropomorfizáló látásmód kényszere alól, egyben a megközelítési útvonalak hatékonyságától és rétegzettségétől teszi függővé a sci-fi-téma ökonómiáját. (H. Nagy Péter)

A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék

és az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

meghív minden kedves érdeklődőt

Baka L. Patrik Kristályszilánkok

című könyvének bemutatójára

Helyszín: Selye János Egyetem, Tanárképző Kar, 301-es terem

Időpont: 2019. február 25. (hétfő), 14:15

A kiadványt bemutatja: Vida Barbara

A szerzővel beszélget: H. Nagy Péter és Keserű József

Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Kosztolányi Dezső sorai tökéletesen közvetítik azt a generációs élményt, mely a XX. század eleji bürokratizálódástól kezdve napjainkban is mindenki számára átélhető: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak.  / Porzó-szagú, sötét hivatalokban  / énrólam is szól egy agg-szürke lap.” De mit tehetünk, ha egyik napról a másikra személyazonosságunknak – és ezzel létezésünk alapjának – nyoma vész, sőt, ismerőseink és barátaink is úgy viselkednek, mintha sohasem találkoztak volna velünk? Jason Taverner sztár-műsorvezetővel pontosan ez történik, miután felébred megvadult szeretőjének ellene elkövetett sikertelen gyilkossági kísérlete után. A rendőrállam szigorú gépezete nem ismer pardont: az azonosíthatatlan állampolgárok (nemszemélyek) nyilvánvalóan csakis bűnözők lehetnek, akiknek a munkatáborokban a helyük. Az egykor harmincmilliós nézettséggel rendelkező Taverner mindent megtesz, hogy elkerülje ezt a sorsot, és ezzel kezdetét veszi a jellegzetesen dicki utazás.

Felróhatnánk az írónak a vázlatszerűen felskiccelt világot, ahol az említésükön kívül alig tudunk meg valamit a genetikailag felturbózott emberekről, a hatosokról, akik közé főszereplőnk is tartozik, vagy a munkatáborok és a lázadó egyetemisták földalatti mozgalmainak létrejöttéről, ezek okairól. De úgy is nézhetjük, hogy Dick egyszerűen ismét egy kaput nyitott számunkra egy másik világba, ahol nincsenek eligazító táblák és információs pamfletek az újonnan érkezők segítségére. A tapasztalás az egyetlen út a megismeréshez. Az információ hatalom, ezért nyilvánvalóan a hatalom él, és adott esetben vissza is él az információval.

A szövegben az emberi agy működése erős párhuzamba állítható a számítógépekével. A cselekmény kulcsmomentuma egy olyan drog, ami képtelenné teszi a használóját a létező és a pusztán lehetséges megkülönböztetésére, azaz eltörli az észleletek és a valóság közti különbséget, és ezzel a materialitás szintjére emeli a hallucinációt. Ráadásul ez az effektus egyetlen személyből kiindulva átírja a komplett konszenzuális valóságot. Mindezek által impliciten, de határozottan körvonalazódik a nooszféra koncepciója, mely szerint az elmék közötti információ áramlása megváltoztatja a világot. Ezáltal láthatóvá válik a mindennapi teremtés aktusa: akármerre nézünk, szubsztanciális létezők – szavakba öntött gondolatok – formálják az anyagi valóságot.

A rajongó és a sztár párhuzamos valóságait a szerhasználat erőszakosan csomózza össze és az egyéni univerzum, az idiosz kozmosz kiterjesztése és ráerőltetése a közösen felépített valóságra megzavarja a dolgok normális menetét. Az identitáskereső hajsza közepette minduntalan emberi drámákba botlunk, és a korszellem révén kiszipolyozott szereplőkkel találkozunk. Van itt tudathasadásos-szeretethiányos rendőrspicli, kiöregedett kapcsolatfüggő énekesnő, vérfertőző rendőrfőnök és identitászavaros junkie.

Ezek után nem csoda, hogy Taverner maga is menekül: a szigorú totalitárius valóságból a média teremtette álomvilágba – egy mesterséges, konstruált valóságba – küzdi át magát, hogy aztán a biztonságos burokból való kiszakadás ősélményét átélve visszahulljon a „pórnép” közé, sőt, egyenesen a társadalom legaljára. De vajon megéri-e a visszatérés a Parnasszusra?

Az emberek minden kedd este kilenctől tízig téged falnak, belőled táplálkoznak, téged utánoznak, és közben olyanná válnak, mint te, olyanná, amilyenné semmiképp se szerettél volna lenni. Egyszerre irányított és irányító, véleményvezér, a közízlést alakító, de ugyanakkor azt kiszolgáló és annak kiszolgáltatott, manipulált és manipulátor. Ki mondja meg, hogy ki vagy? Ki tesz naggyá? Te magadat, vagy ők téged? Ezek a paradoxonok már önmagukban is vezethetnének a személyiség meghasadásához, amely a történet egy pontján fel is merül, mint lehetséges magyarázat a történtekre, hogy aztán megnyugtatóan felszívódjon a végső magyarázat mindent elvarrni igyekvő szövetében.

Ugyanakkor maradnak itt még nyugtalanító dolgok. Egy játékbaba, aki megmondja, hogy ha segítséget akarsz, melyik ismerősöd keresd fel abban a világban, ahol nem is létezel. Üres lemezek, amelyek az univerzumváltás után megtelnek dalokkal. Egy percek alatt csontvázzá aszott holttest. Jelek, amelyek arra utalnak, hogy a regény valósnak feltüntetett világa sem biztos, hogy az, aminek elsőre látszik. Leteszem a könyvet és Szabó Lőrinccel szólva „most már azt hiszem, hogy nincs igazság, / már azt, hogy minden kép és költemény, / azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,/ a lepke őt és mindhármunkat én.” (Babos Orsolya)

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Az éjszaka törvénye című regény betekintést nyújt a múlt század Amerikájában dúló szervezett bűnözés sötét világába. Bizonyosan érdekes olvasmányélményt nyújt mindazoknak, akik szeretik a markáns egysorosokat, a véres leszámolásokat és élvezettel figyelik az antihősök mesterkedését a morálisan kérdéses boldogulás útján.

A főhős, Joe Coughlin a nagy szesztilalom idején küzdi fel magát a jövedelmező bűnözés gyakorta életveszélyes szamárlétráján. Pitiáner kriminalistából egy félresikerült, végzetes szerelemnek köszönhetően börtöntöltelékké válik. Joe hite megtör a szerelemben, édesapja is meghal (aki fia elrontott életétől roppan össze). Határozottan rájár a rúd hősünkre, de ez sem tudja meggátolni őt abban, megfogalmazza célkitűzését, miszerint nem a hétköznapi emberek unalmas, adófizető világában akar boldogulni, hanem az éjszaka törvényei alapján akarja kiharcolni magának a gondtalan amerikai álmot. Szabadulása után hasznos kapcsolatokkal gazdagabban vág bele hősünk új projektjébe: a tampai szeszcsempészet újraszervezésébe. Joe ügyes, konkurenciairtó tevékenykedése folytán lassan az illegális rumforgalom egyeduralkodójává növi ki magát.

A fiatalember útját keresztezik géppuskacsövek, drog, emberkereskedelem, betonba öntött bokák, de Joe makacs. Lerázza magáról a félelem és kétely holt súlyát és szervezkedik tovább. Kitartásból jeles, bár mély önelemzésre ne számítson senki tőle. Ha valaki intenzív érzelmeskedésre és mélyenszántó lélekkurkászásra vágyik, akkor ez nem az a könyv, amelyben ezek a dolgok dominálnának.

Dennis Lehane regénye egyfajta antihős fejlődésregény, mely beengedi olvasóját háromszázhetvenhét oldal erejéig a bűnös, alkoholszagú, forró éjszaka kulisszái mögé. Fordulatos, akciófilmbe is beillő cselekményével, történelmi szempontból is releváns helyszíneivel és tipikus, öltönyös-kalapos gonosztevőivel izgalmas olvasmány a gengszterregények szerelmeseinek. (Juhász Kornélia)