MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Miután a Disney felvásárolta a Lucasfilmet, a Star Wars korábban felépített univerzumát szinte lenullázta a hat alapfilmre és a Klónok háborúja/Lázadók animációs sorozatra. A korábbi könyvek, képregények, videojátékok története új jelzőt kapott: ezeket ma Legendáknak hívjuk. A Disney új világot kezdett felépíteni a régi hamvaiból. Mára megközelítőleg kéttucat regény jelent meg a kánonban, és csak idén vagy további öt kötet várható.

A Canto Bight az Utolsó Jedik hajnala sorozat részeként jelent meg. Ez a címke azt jelenti, hogy a kötetben az adott filmhez olvashatunk felvezető/kiegészítő történeteket, amelyeket egy-egy karakterhez, vagy eseményhez kapcsolhatunk. A kérdés az, hogy lehetséges-e olyan történeteket kiadni egy olyan filmre építkezve, amely a rajongók körében heves nemtetszési reakciókat váltott ki. Míg a klasszikus részeket már „rongyosra” néztük az évek/évtizedek során, ott úgy vélem, hogy teljesen működőképes olyan történeteket felépíteni, amelyek egy-egy kisebb, különböző jelenetben csak felvillanó karakter köré épülnek. Gondolok itt a negyvenedik év jubileumára megjelent Bizonyos szemszögből című kötetre. A Canto Bight olvasása közben többször a wookiepedia használatára szorultam, hogy legalább megnézzem, hogy is néznek ki az egyes karakterek, akikről szó van a történetben. A kötet bizony hátrányban van, ez pedig leginkább a filmnek köszönhető. De, és itt jön a nagy de: úgy vélem, hogy maga a (kis)regény(ek)ben felépített miliő sokkal jobban működik, mint az, amit a filmben láttunk – és ugyanez érvényes az Utolsó Jedik regényváltozatára is.

A Canto Bight négy kisregényt tartalmaz, ezek a történetek egy-egy apró utalással kapcsolódnak is egymáshoz, még ha elsőre nem is feltűnőek ezek a finom megoldások. A szerzők szövegein érződik, hogy igyekeztek együtt dolgozni, és úgy felépíteni alkotásaikat, hogy bemutassák a filmben is szereplő kaszinóvilág sokszor nagyon nem fényes helyszínét. A kötetet mindazoknak ajánlom, akiket legalább egy kicsit is megfogott az új filmből megismert helyszín. Mert itt nincsenek sem Jedik, sem rohamosztagosok, sem Ellenállás/Lázadók, sem Első Rend/Birodalom, így a Star Wars egy olyan aspektusával találkozhatunk, amely nem a megszokott oldaláról közelíti meg ezt a hatalmas univerzumot. (N. Juhász Tamás)

Rég vártam a Dracul című könyvet. Részben azért, mert gimnáziumi emlékeim egyik legjobb olvasmányélménye a Drakula volt, másrészt érdekelt, hogy milyen előzményt lehetne írni hozzá. A Dracul részben előzményként funkcionál, ugyanakkor beszélhetünk életrajzi vonatkozású szövegről, rebootról és remakeről is. Mindezt pedig a regény egyszerre teszi, méghozzá nagyon ügyesen. A szöveg olvasása közben többször tört rám az az érzés, hogy egyes szakaszait már olvastam, méghozzá a Bram Stoker által írt regényben, de ezek a szövegkorpuszok olyan szervesen és jól illeszkednek az anyagba, hogy a felületes olvasónak talán fel sem tűnik. Ugyanígy felbukkannak olyan karakterek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a Drakulában megismertekhez, esetenként még a nevük is egyezik/hasonlít az ott felbukkantakhoz. A szerzőpáros, vagyis Dacre Stoker és J. D. Barker ügyes kézzel eleveníti fel a viktoriánus korabeli regények írásbeli stílusát.

A Dracul első harmada tipikusan lassú folyású, mondhatni, hogy már-már dagályosan hömpölygős, pont úgy, ahogy a Drakula. Ez a megoldás elsőre talán elrettentheti a modern horrorokon felnövő olvasóközönséget, de véleményem szerint érdemes elolvasni ezt a szakaszt is. Részben azért, mert akit érdekel az eredeti regény szerzőjének az élete, talál számtalan olyan információt a kötetben, hogy a valóságban mi tette Bram Stokert Bram Stokerré, másrészt, mert olyan nyomokat találhatunk benne, aminek köszönhetően a Drakula vámpírmítosz újabb rétegekkel bővülhet az olvasó számára. A kötet második harmada inkább egy nyomozás (Bram Stokerék dadája, Ellen Crone után), illetve megelevenít egy olyan ír legendát, amelyet eddig talán sokan nem is olvashattunk, és amely nyilván alapul szolgálhatott a regény számára. Ez a legenda a Dearg-Due története, amely ebben az esetben Ellen dadus története is egyben. A kötet utolsó szakasza pedig a Dracullal történő összecsapást írja le.

A Dracul számomra kellemes csalódást okozott. A horror és vámpírregények rajongóinak csak ajánlani tudom, mert Stoker és Barker ügyes kézzel eleveníti meg a régi legendát, de mindazt újabb köntösben, és ha készülne folytatása a regénynek (most tekintsünk el a Drakulától és annak folytatásától, a Drakula Az élőhallottól, amelyet szintén Dacre Stoker írt), azt ugyancsak mindenképpen beszerezném. A kötet szerzőpárosa többször említi az eredeti regény izlandi fordítását, a Makt Myrkrannát, amely szerintük sokkal közelebb áll Bram Stoker eredeti regényének kéziratához, amely végül a szélesebb közönség elé került. Talán majd egyszer szerencsénk lesz ezt a változatot is elolvasni. (N. Juhász Tamás)

Az új Star Wars filmek (Az Ébredő Erő és Az utolsó Jedik) valahogy nem tudták kezelni Phasma kapitány karakterét. Bár a trailerekben látványosan felvezették, azonban a filmekben nem kapott annyi figyelmet, sem pedig játékidőt, amennyit talán megérdemelt volna. Ezt a csorbát igyekezett kiküszöbölni Delilah S. Dawson a regényével, amely nemes egyszerűséggel a Phasma címet kapta.

A történet azzal indul, hogy az Ellenállás kémjét Vi Moradit elfogja az Első Rend egyik magas rangú tisztje, Cardinal kapitány. A kihallgatás során Cardinal rájön arra, hogy Moradi olyan titkok birtokában van, amelyek segítségével eltávolíttathatja nemezisét, Phasmát a Rend kötelékéből, ha ügyesen taktikázik. Megindul a sakkjátszma a túlélésért mindkét fél részéről. Moradi felismeri, hogy ha elmondja mindazt, amit megtudott, akkor akár túl is élheti a helyzetet. A talpig becsületes és mintatiszt Cardinal (aki egyébként vörös páncélzattal rendelkezik), pedig egy olyan összeesküvésre bukkan, amely azt is bizonyíthatja, hogy az Első Rend, amelyet nagyra becsült, valójában nem is különbözik annyira a korrupt Birodalomtól. De vajon kinek mondhatná el a titkot, amelyről lehull a lepel? Kiben bízhatna meg? A segítség alkalmanként pedig a legváratlanabb helyről érkezhet. A kötetben ezekre a kérdésekre is választ kaphat az olvasó.

A regény Phasma karakterének és származásának eredetét mutatja be, sőt megismerhetjük a karakter motivációját is. Megtudhatjuk azt is, hogy Phasma hogyan viszonyul a maszkokhoz, illetve, hogy hol szerezte, és miből készült az elhíresült krómpáncélzata is. Ajánlom mindazoknak, akik többet szeretnének megtudni a karakterről, de azoknak is, akik bepillantást szeretnének nyerni az Első Rendben történő hatalmi harcokba, amelyeket az új filmek csupán felületesen érintettek. A Phasma tehát tagadhatatlanul egy hiánypótló kötet, amely lendületes, izgalmas történetével magával tudja rántani az olvasót. A Jedi visszatér utáni események és karakterek történetének jó része még nem került méltó bemutatásra: gondolok itt Snoke fővezérre, a Ren lovagjaira, Luke Jedi akadémiájára stb. Talán majd az idén bemutatott kilencedik epizód a Skywalker kora után ezek a történetek is megírásra/bemutatásra kerülnek, és gazdagabbá teszik azt a világot, amelyet gyerekkorunk óta szeretünk és követünk. (N. Juhász Tamás)

J. D. Barker krimije egy szokatlan húzással kezdődik. Az öt éve körözött sorozatgyilkos egy közlekedési baleset áldozata lesz: miközben egy újabb csomagot igyekszik postára adni (aki ismeri az ilyen típusú történeteket, sejtheti, hogy mit rejt a doboz), elüti egy autóbusz. A nyomozóknak tehát nincs más dolguk, mint lezárni végre az ügyet, és hálát adni a sorsnak, hogy az ámokfutó nem gyilkolászik tovább.

Legalábbis minden jel erre mutat.

Azaz mégsem minden jel. A csomagon található cím ugyanis egy újabb helyszínre vezeti a nyomozókat; a csomag tartalma pedig azt sejteti, hogy a sorozatgyilkos legújabb áldozata még életben van. Megindul tehát a nyomozás – ezúttal azonban nem a gyilkos, hanem az áldozat után.

A cselekményről nem szeretnék többet elárulni, mert elrontanám a felfedezés örömét. Maradjunk annyiban, hogy nagyjából semmi sem úgy van, ahogy elsőre látszik. Barker a műfaj legjobb hagyományait követve igencsak izgalmas és fordulatos történetet rakott össze, amely a végéig tartogat meglepetéseket.

A regény felépítése és stílusa egyaránt kedvez a gyors és lendületes olvasásnak. A fejezetek rövidek, és gyakran a legizgalmasabb résznél érnek véget. A fő nézőpontkarakter Sam Porter nyomozó, a chicagói rendőrség tagja, aki évek óta üldözi 4MGY-t, azaz a Négy Majom Gyilkost. Porter figurája kezdetben elég sablonosnak tűnhet (társával, Nashsel olyan archetipikus figurákra emlékeztetnek, mint Starsky és Hutch, Derrick és Harry stb.), a történet előrehaladtával azonban egyre többet tudunk meg róla, s az írónak fokozatosan sikerül életet lehelnie a karakterbe. A többi szereplőről ez sajnos nem mondható el.

A történetvezetés dinamikáját nagymértékben meghatározza, hogy a jelenben játszódó részeket rendszeresen megszakítják a sorozatgyilkos hátrahagyott naplójából származó részek, amelyek egyfajta háttértörténetként is funkcionálnak. A napló eseményei a gyilkos gyerekkorába vezetnek el bennünket, a naplóban leírtak igazságtartalma azonban a kezdetektől fogva fenntartásokkal kezelendő. Hihetetlennek, sőt hiteltelennek tűnik például az, amit a sorozatgyilkos szüleiről olvashatunk. Csak a regény végén derül ki egyértelműen, hogy itt a gyilkos újabb játékáról van szó: a napló (részben?) fiktív eseményeket mesél el.

Az izgalmas és újszerű felütés ellenére a regény sokáig (kb. az első száz oldalon) egy jó iparosmunkának tűnik csupán. A szereplők viselkedése már-már klisés, a narratív hang néhol mesterkéltnek hat, s a fejezetek dinamikája sem működik maradéktalanul. Ezek a zavaró momentumok azonban egy idő után eltűnnek; az elbeszélés rátalál a maga ritmusára. A cselekményre nem lehet panaszunk: a fordulatok nagyon jól működnek, a befejezés pedig egészen pazar. A negyedik majom nem újítja meg ugyan a műfajt, de nyári kikapcsolódásnak tökéletes lehet. (Keserű József)

Darwin legfontosabb észrevételei közé tartozott, hogy az ember és az állatok közti eltérés nem szubsztanciális, hanem fokozati. Ennek ellenére az ember egyediségének mémje óriási karriert futott be a civilizáció történetében, és sok helyütt a mai napig tartja magát. Az állatok képességeire vonatkozó tudományos munkák azonban cáfolják ezt a kirekesztő logikát. Frans de Waal Elég okosak vagyunk, hogy megértsük, milyen okosak az állatok? című könyve szerint az állatok többsége olyan nem verbális élőlény, amely gondolkodik, az emberről mértéket vevő álláspont az állatok egyediségének fényében ezért minimum korrekcióra szorul. És akkor még az a kérdés is felvethető, hogy vajon milyen lehet az állatok által konstruált emberkép.

Az irodalomban találkozhattunk már olyan művekkel, melyek lehetővé teszik, hogy a fentieket valamilyen szinten végiggondoljuk, vagy legalábbis figyelmeztet a dologra. Például Margaret Atwood Maddaddam-trilógiájának második részében (Az özönvíz éve) szerepel egy frappáns ima a teremtésről és a tudományról. (A tervezettséget úgy köti össze az emberi alázattal, hogy közben egy aktuális világképet koncipiál, mely szerint visszaéltünk az állatok bizalmával, mert nem gondoskodtunk róluk.) „Köszönjük Neked, ó, Urunk, hogy az a mód, amellyel létrehoztál bennünket, emlékeztet minket arra, hogy alacsonyabb rendűek vagyunk az Angyaloknál, és arra is, hogy a DNS- és az RNS-láncok Teremtménytársainkhoz kötnek bennünket.” Remek.

Moskát Anita Irha és bőr című regénye megtoldja mindezt néhány vonatkozási ponttal. A mű alapötlete egy olyan viszonyrendszer kialakítása és kiaknázása, melyben egy új intelligens létforma megjelenése játssza a kulcsszerepet. A történet kezdete előtt az állatok egy része bebábozódott, és olyan szubjektummá vált, mely megindult az emberré válás útján, de nem alakult át teljesen, így állati és emberi jellegzetességeket mutat egyszerre. A fajzatok ennek a kontaminációnak köszönhetően egyediek, definiálásuk számos kérdést vet fel, a történet során több helyütt kiméraként nevezik meg őket. A kérdés arra irányul, hogy az ember–állat kettősség harmadik kategóriával történő hirtelen kiegészülése, a határok mesterséges mobilizálása milyen problémákat generál a jelen társadalmában (gettósítás, rasszizmus, intolerancia stb.), míg ez a szituáció nem feltétlenül valamilyen szakrális témahorizontra, hanem inkább arra az előfeltevésre utal vissza, hogy minden állat potenciális ember.

A három szereplő (August, Kirill, Pilar) egymást keresztező útja olyan hálózatba illeszkedik, amely több ponton a „mi teszi az embert emberré?” kérdést veti fel. Ez a kérdés azonban nem önmagában áll (nem a pozitív/negatív hős, a jó oldal/rossz oldal kategóriáiba préselődik), nem szimpla spekuláció tárgya, hanem az új faj megjelenésével módosul: hol a határ állat és fajzat, fajzat és ember között? Van-e egyáltalán emberi specifikum? Égetően fontos kérdések manapság, Moskát Anita alkotása lehetővé teszi, hogy reflektáltan közelítsünk hozzájuk, ezért a mű kérdéshorizontja túlmutat a zsánerirodalom egyik jellegzetességén, az olvasás szimpla reprodukciójára irányuló törekvéseken.

A műbeli kimérákat nem technológiai úton hozzák létre, hanem teremtik. Az „embercsinálás” szörnyszerűsége alapján ez a képlet olyan kontextusba illeszthető, melyben a Pygmalion- és a Frankenstein-történetek átvezetnek a poszthumán korba, a hibrid identitás terepére, de a fantasy-hagyomány felől is megközelíthető. Ugyanakkor ez a tárgykör kapcsolatban van Moskát Anita előző két regényével is. Egyrészt a teremtőerő megnyilvánulása a Bábel fiaiban a festészet és a gondolat, a Horgonyhely esetében az írás, az Irha és bőrben pedig a szobrászat környezetébe helyeződik; a teremtésbe való bepillantás pedig mindhárom regényben előfordul valamilyen formában (az elsőben a városra vetülő felső panoráma, a Horgonyhelyben a gumó szemszögéből bemutatott élet is említhető), háromféle változatban. Ezért talán indokolt, hogy Moskát Anita három eddigi regényét olyan laza trilógiaként kezeljük, amely geo- és biopolitikai vonatkozásainak köszönhetően fordulópontot jelez a magyar fantasztikus irodalom történetében. (H. Nagy Péter)

A határmunkálatok a fantasyben is fontosak. Hegedűs Orsolya A mágia szövedéke című könyve szerint a M.A.G.U.S.-regények közül kiemelhető Wayne Chapman (Gáspár András) Karnevál című regénye, amely „[…] nem pusztán egy rendkívül aprólékosan kidolgozott fantasy világot elénk táró történet, hanem ezt a fiktív valóságot nyelvileg is remekül megalkotó és működtető, interkulturális és intertextuális utalások hálójával átszőtt szövegkorpusz”. Az elemzésből kiderül, hogy a chapmani fantasyk egy része, így a Karnevál is, eleve számol egyfajta interkanonikus olvasással, amennyiben többek között a Tolkien és Martin alkotásainak kontextusában elhelyezhető műfaji kódok alkalmazása mellett a modernségből származó vendégszövegekkel, például Baudelaire-, Rilke-, Apollinaire-idézetekkel, versrészletekkel operál. A szövegtér heterogenizálása átszivárgásokat eredményez, melynek következtében az önelvűen működő fiktív világ textuális dimenziója a fantasy-elemeket más típusú, akár azoktól teljességgel eltérő poétikájú szövegvilágokkal köti össze. „Mindezen túl pedig értelmezhetjük a regényt annak az elitkultúrára és az elitirodalomra nézve felforgató jellegű potenciálnak a megvalósulásaként is, amely magát a fantasyt jellemzi.”

Ennek a szubverzív technikának vagy kreativitásnak egy újabb lehetőségével szembesít Moskát Anita Horgonyhely című regénye. A történeten végighúzódik egy olyan problémakör, mely a fantasy műfajtömbjén belül viszonylag szokatlan, a Horgonyhely világában ugyanis nemcsak helye van a tudománynak, de a mű egyes részei egyenesen a tudományos gondolkodásra reflektálnak. Ez a szempont felmerül Vida Barbara A kortárs magyar fantasy női vonulata című tanulmányában is, és egy produktív olvasásallegória felé mutat: „Önreflexióról, vagyis a szöveg által jelölt szövegiségről tehát Vazil műve nyomán beszélhetünk, az általa írt feljegyzések ugyanis a Horgonyhely világának materiális termékeiként vannak jelen, ami által Vazil és az olvasó között analógia létesül: Vazil éppúgy a regény világának működését próbálja feljegyzései által megérteni, mint ahogy az olvasó próbálja ugyanezt a szöveg olvasása során.” Ez a párhuzam egyben a tudományos eljárásokra tereli a figyelmet, hiszen Vazil feljegyzéseit megelőzik a kutatásai, melyek a női test tanulmányozására irányulnak. A regényben a kiismerhetetlen világ kutatása összekapcsolódik a spekulációval, ugyanis többször arról értesülünk, hogy a tudomány feltétele a jó kérdés megtalálása, ezzel pedig (egyelőre) Vazil nem rendelkezik.

A Horgonyhelyben a tudományos kutatás eredménytelensége viszont nem jelenti azt, hogy le kellene mondani róla, ahogy azt sem, hogy minden jelenség maradéktalanul megérthető. A regényvilág működése innen nézve a gondolkodás határaival szembesíti a szereplőt és az olvasót is, melyhez a gumó szemszögéből bemutatott élet és a földdel való azonosulás is hozzájárul. A geológiai látásmód érvényesítése mellett viszont a Horgonyhely olyan szövegként is olvasható, melynek anyagi rétegét néhány nyelvi elem egymáshoz való viszonya és átrendezése működteti. (Például az „anyaföld”, a „szülőföld” és a „röghöz kötöttség” kifejezések szószerinti és figuratív játékára épülő jelölőhálózat.) Ez a megoldás valószínűleg kapcsolatba hozható a fantasy és szépirodalom között húzódó – itt retorikailag is bevonható – „határsávval”, hiszen a nyelvi-irodalmi médium olyan kezeléséről van szó, amely talán kevésbé jellemző a fantasykre. Vagy ha a fentebb mondottakat érvényesítjük, akkor éppen ez lehet az a pont, ahol a mű felforgatja a rendelkezésre álló képleteket, és áttöri a taxonómiát. Ahogy Vazil nem tudja beilleszteni a horgonyhely működését a kutatásaiba, úgy az olvasó folyamatosan kizökken a regényes cselekményszerűség biztosította kényelemből. A Horgonyhely tehát a hagyományos fantasy-olvasás megújításáról és az eredeti fantasy-világ komplexitásáról szóló alakzathálózat. Olyan összetett kapcsolatrendszer, amely az ízlésközösségek elvárásain túl éppen szakmai kvalitásaival és kihívásaival lehet inspiráló irodalmi-kulturális tényező. (H. Nagy Péter)

A sci-fi és a fantasy elemeiből építkező regényvilágok hatékony helyettesítői a régi mítoszoknak. Ezt a szituációt a kultúraelemzők jelentős része az archetípusok funkciója és a tömegkultúra közötti szoros kapcsolatból vezeti le. Úgy tűnik tehát, hogy a popkultúra és a mitizáló hajlam szimbiózisban él, kölcsönhatásuk evidens tapasztalat. Az olyan típusú alkotások, mint például a Mátrix, zsúfolva vannak kulturális szimbólumokkal, archetipikus képekkel és szereplőkkel. A befogadásukat ezért nagyban meghatározza a „jé, ezt már láttam valahol” érzése, amely egyben esztétikai konzerváló anyagként is működik. Neil Gaiman nem véletlenül fogalmazza meg újra és újra, hogy a történetek ereje az újramesélésükben, a szemügyre vételük aktusának megújításában rejlik. „Volt idő – írja Gaiman Gondolatok a mítoszokról c. esszéjében –, amikor Orfeusz élve visszahozta Eurüdikét a Hadészból. De nem az a változata maradt fenn a történetnek.” Egyebek között az ilyen értelemben vett túlélő és elfeledett variánsok versengése és párbeszéde teszi lehetővé, hogy felújítva mondjuk el a régi történeteket.

Ennek a kapcsolatrendszernek köszönhetően olyan alműfajok jelentek meg a 20. század folyamán, mint például a mitológiai fantasy. Megkülönböztetve ezt Tolkien Középfölde- és Lovecraft Cthulhu-mitológiájától, illetve a történelmi fantasytől, olyan történeteket értünk a fogalom alatt, amelyek egy letűnt mitikus hagyományból származnak (pl. az antik görög mitológiából), majd az újraírás során a fantasyvel érintkeznek. Ez a popularizálódás azonban nem gyengíti a történetek erejét, ellenkezőleg, az újramesélés során újabb és újabb potenciáljait szabadítja fel. Az ilyen jellegű látásmódra az egyik legérdekesebb példa a közelmúltból David Gemmell Trója-ciklusa, mely egy sor ragyogó ötlettel gazdagítja, illetve módosítja a trójai háború homéroszi változatát. A mitológiai fantasy látásmódjába illeszthetők valószínűleg az olyan típusú történetek is, melyeknek kiindulópontja a Biblia valamely ismert epizódja. Példaként Moskát Anita Bábel fiai (2014) című regénye említhető, amely első ránézésre portál-fantasy: két világ közötti átjárókkal, mint mondjuk a Narnia krónikái. A Bábelbe vezető kapukon átjutó figurák kapcsolatba kerülnek a bábeli toronnyal, a gigászi építmény funkciója ezzel azonnal meg is változik, mivel kulturális kódként, illetve immanens elemként is működik a történetben.

Moskát Anita szóban forgó regényében a torony és a szereplők kölcsönös áthatása figyelhető meg, hiszen az előbbi a testek (és gondolatok) felhasználásával épül, míg az utóbbiak némelyike (pl. Dávid) a cikkurat hatását érzi magán (ezzel függ össze átmeneti vaksága és látóképességének kiterjesztése, illetve a teremtéssel való többszörös és mediális kapcsolata is). Ez a kontamináció az építésáldozatokat érintő történetek főmotívumával társul, míg a szövegben az antropomorfizálódó város képe is felfogható az elemek összjátékaként vagy egymásba illesztéseként. „Bábel lélegző élőlényként ölelte körül – mondja az elbeszélő az egyik szereplőről –, mintha hatalmas szív dobogna a torony helyén. Összehúzódott, elernyedt. Forgatta a vért. Erek ágaztak szerte belőle, eljutottak a házakig, felfutottak a falakba, hogy figyeljék minden rezdülését. A kapillárisok a karjára csatlakoztak, mint egy kórházi infúziós tű, és kiszipolyozták belőle az életet, hogy átadják a hízó, ribancarcú városnak.” (Az ilyen jellegű retorikai megoldások a regény irracionális síkjával is érintkeznek, amennyiben a test démonizálása és a babona folytonos jelenléte kizökkenti a verifikációt és a referenciális olvasást.)

Az áthatások és az átszivárgások (két világ, test és torony, többféle hagyomány és médium között) természetesen módosítják a bibliai elemek egy jelentős részét is, így a történet felfogható a különböző irodalmi referenciák közti ingázásként is, mely dinamika működésében játszik közvetítőszerepet a fantasztikum aktualizált változata. Ennek következtében a Bábel fiai olyan műként olvasható, amely ellenáll a zsánerszintű egyszerűsítésnek, ugyanakkor nem tekinthető valamely kanonikus anyag identikus megismétlésének vagy a szépirodalmi emlékezet és műfajrendszer kiszolgálójának sem. A nyelvek keveredésének és összezavarásának lehetősége innen nézve nem csak a történet készenlétben tartott, hol felvillantott, hol eltüntetett alakzata, de annak a prózatechnológiának az allegóriája is, mely azzal képes szert tenni az innovációra, hogy ellehetetleníti a megkülönböztetéseket, hiszen maga is minden elemében szerves és szervetlen megkettőződés egyszerre. Ennek fontos szerepe van a befogadásban, hiszen ha valaki a bibliai alapok felől közelít a regényhez, annak felforgatott változatát érzékeli, míg ha szimpla portál-fantasyként olvassa, akkor hiányolhatja a másik világ mágikus törvényszerűségeinek előtérbe állítását. A Bábel fiai tehát egy olyan kétirányú tájékozódás terméke, melynek lényege a kulturális mezők egymás felé történő megnyitása. Ebben a vállalkozásban pedig éppen egy inhomogén, bábeli (irodalmi) nyelv létrehozása bizonyul kommunikatívnak. (H. Nagy Péter)

„Az igazi autizmus, erre jutott annak idején Jack, a közfejlődés iránti apátia; privát létezés, mintha az individuum lenne az összes érték megteremtője, nem csupán örökölt értékek letéteményese. Márpedig Jack Bohlen az istennek nem tudta elfogadni, hogy az Iskola és a tangépei döntik el, mi érték és mi nem. Egy társadalom értékei állandó mozgásban vannak, az Iskola viszont megpróbálja stabilizálni ezeket az értékeket, egy fix ponthoz kötni… és bebetonozni.

Az Iskola neurotikus. Olyan világot akar, amiben nincs semmi új, nincs meglepetés. Márpedig ez a kényszerbetegek világa, véletlenül sem egészséges világ.”

A fentebbihez hasonló erős, ugyanakkor elgondolkodtató állításokkal gyakran találkozhatunk Philip K. Dick műveiben. Jelen regénye ugyan a Marson játszódik, de ott is ugyanazokkal a megoldatlan anomáliákkal szembesülünk még nagyobb dózisban, amelyek a földi életünket is problematikussá teszik. A Marsbéli krónikákkal szemben Dick telepesei nem válnak marsivá, sőt, eszük ágában sincs alkalmazkodni – nem tudnak és nem is akarnának – a marsi őslakosok, a sívók egyszerű, puritán életmódjához és mitikus világszemléletéhez.

Az emberek magukkal hurcolták az új vadnyugat kősivatagába minden régi világbeli nyavalyájukat és civilizációs betegségüket: önzőek, pesszimisták, fásultak, és összetörnek a Földről rájuk háruló nyomás alatt, miszerint nekik kellene képviselni az emberi civilizáció egy új, tisztább, magasabb fokát: legyen a Mars a megvalósult utópia: egy önfenntartó kolónia, mely nem szorul az anyabolygó árusegélyeire. A Marson hamarosan nem lesznek szellemileg sérültek: nem azért, mert nem születnek ilyenek, hanem mert bezárják az izraeliek által üzemeltetett Tábort, ahol eddig foglalkoztak velük, hogy ezek után még a statisztikákból is eltörölhessék a nemkívánatos – és a bolygó renoméját és ezáltal a bevándorlási kedvet rontó – elemeket.

Mindennek következtében minden szereplő pszichésen terhelt: nárcisztikusak, autisták, neurotikusak vagy skizók, illetve ezen tünetegyüttesek változatait is képesek produkálni, az aktuális helyzettől függően. Manfred, az autista kisfiú a Tábor lakója mindaddig, amíg a helyi kiskirály – a Helyi Vízmunkások Szakszervezetének feje – a volt vízvezeték-szerelő Arnie Kott „legfőbb jópolgár” magához nem veszi, természetesen üzleti célból akarván kiaknázni a fiú különleges képességét. A regény mediálisan legizgalmasabb része ugyanis a történet során beigazolódó elmélet, miszerint az autizmus igazából az egyén eltérő időérzékelésének, időképzavarának a manifesztációja, tünete.

A fiú a mindennapi világ működését iszonyúan felgyorsítva tapasztalja meg: az emberek elmosódott, arcnélküli, megfoghatatlan masszaként száguldoznak körülötte, érthetetlen zajokat hallatva, a gyerek ezért nem reagál a mások számára hétköznapi ingerekre, mivel képtelen ilyen sebesség mellett dekódolni azokat. Ennek mellékhatása, hogy gyakorlatilag a jövőbe lát, azaz a dolgokat olyan állapotukban látja, amilyenné csak évek, vagy évtizedek múlva válnak. Emiatt kerül Arnie látókörébe, aki Jack Bohlen szerelőt bízza meg azzal, hogy készítsen egy lassító-felvevőgépet, amin keresztül kommunikálni tudnak Manfreddel. Amit nem vesznek számításba, az az, hogy a lassú folyamatokra fókuszálva a fiú mindenütt az entrópia szüntelen tombolását, a hanyatlást, a halált, a sírvilágot tapasztalja meg, és mindössze egyetlen szava van minderre: Rucsok.

Jack Bohlen skizofréniájának visszatérése és kiteljesedése, a különböző fokalizátorok világlátásának töredezettsége és az örök dicki probléma, a tulajdonképpeni kommunikációképtelenség és önmagunkba zártság a regény narratív technikájában is megjelenik. Egy vacsorát, melynek során a szereplők további sorsa eldől, többször is, valamint minden résztvevő szemszögéből egy kicsit másként láthatunk, de mindegyik újrajátszásra rányomja a bélyegét Manfred bomlasztó nézőpontja, ami olyan erős, hogy mintegy vírusként beszivárog a többiek elméjébe, megrontva és kétségbeesésbe taszítva őket is. A regény második felében az egyes jelenetek időrendje is szándékosan megbomlik, Bohlen elmeállapotával összhangban.

A regény szereplői közül nem mindenki tud kimászni a kopár világ és saját maga által együttesen ásott gödörből: van, aki öngyilkos lesz, hogy aztán halálával az egész cselekményt befolyásoló lavinát indítson el. A halála csak újabb halálhoz vezet. De olyat is találunk, akinek megvan az esélye arra, hogy lerázza magáról az időleges elmezavart, és újra teljes értékű emberként funkcionáljon. Igaz, hogy körülvesz minket a rucsok, de mindig van választásunk: vagy már életünkben megadjuk magunkat neki, és tehetetlenül nézzük, ahogy mindent ellepve elszigetel bennünket az embertársainktól, vagy harcolunk ellene. Kezdetnek ennyi is megteszi: Always look on the bright side of life! (Babos Orsolya)

A tartalomból:

Vida Barbara: A weird fiction Howard Phillips Lovecrafttól Veres Attiláig

Baka L. Patrik: Párhuzamos univerzumok II. – Ifjúsági kontrafaktumok (1. rész) (Andrássi György: Polgárháború vs. Peter Sanawad: Hívószó)

L. Varga Péter: A kegyet nem kiérdemelni, hanem tanulni kell (Három óriásplakát Ebbing határában)

H. Nagy Péter: A metál ereje – szubjektív beállításban. Emlékezet és emlékezés a Scream For Me Sarajevo kapcsán

„…egész világok csúsznak át a szavak és a betűk közötti réseken, mint ahogy az élet is kis helyekre koncentrálódik a csillagok között.”

(Jane Sagan; John Scalzi: A Sagan-átirat: Napló)

Scalzi mester írásai kapcsán evidenciának számít, hogy a karakter- és világépítés, a cselekményszövés és a prózapoétika terén is magasra teszi a mércét. A kvartett első tagját tekintve talán a hiteles, szociális és lélektani érzékenységet, a második vonatkozásában az idegenséggel való találkozás helyett az azzal való együttélést, a narratíva tekintetében a megállíthatatlan tempót és a fejezetenkénti cliffhangereket, poétikája kapcsán pedig a folyamatos önreflexiókat, illetve a klasszikus sci-fik sokszor véresen kegyetlen paródiába csapó megidézését és továbbgondolását érdemes megemlítenünk. Egy regényre való terjedelem azonban sokkal nagyobb mozgásteret ad mindezek érzékeltetéséhez, kiépítéséhez, mint a rövidebb írások. Legalábbis ezt feltételezhetnénk.

A Vének történetei és más írások címet viselő kötet két szövegblokkból épül fel, melyek közül az első egy, a Vének háborúja-széria extratartományának tételezhető novellapárost tartalmaz, a Vének központi szereplőit állítva fókuszba. A Perry-átirat: Kérdések egy katonához című szöveg tördelésében is egy hanganyag átiratának formáját ölti, ahol a felszólalók kapitálissal szedett neve után a hozzájuk tartozó közlemény következik, kurzivált zárójelekben pedig a háttérzaj (nevetés, pusmogás) jelzése kap helyet. A Sagan-átirat: Napló ezzel szemben fejezetekbe szedett beszámolója egy MI-nek, Jane Sagannak. John Perry a Gyarmati Véderő tevékenysége kapcsán tart előadást, majd folytat dialógust egy lakossági fórum keretein belül, a földönkívüli Huckleberry kolónia Újgoa nevű gyarmatán, rendkívüli őszinteséggel és kritikával beszélve a Véderő tevékenységéről, az emberfelettivé tett katonák mindennapi küzdelmeiről az idegen fajokkal, annak tapasztalatával zárva mondandóját, hogy a béke megteremtése és fenntartása az egyes emberi etnikumok között is gyötrelmes küzdelem, nem még egy fajok fölötti játszmában. Amíg az ő stílusa humorral átitatott, köznapi, Jane Sagané hasonlatai, hangulati képei, az egymástól árnyalatokban eltérő szinonimák halmozása révén jóval emelkedettebb, naplója pedig olyan egzisztenciális kérdések kapcsán szerzett tapasztalatait összegzi, mint a születés, a barátság, a szex, a halál, s mindezt egy mesterséges intelligencia horizontjából. A novellákat – rétegezve a befogadás folyamatát – az átiratok feldolgozói is kommentálják, rögtön a szövegelőkön, jól érzékeltetve a horizontváltásokból következő elidegenítő hatást, például egy olyan kutató szemszöge felől, aki pusztán a háborús eseményekre való utalásokat keres Jane Sagan hathatósan emocionális tudati anyagában.

A kötet második szövegblokkja a szerző úgynevezett ötperceseit, rövid történeteit tartalmazza, számtalan műfajban, pl. sajtóinterjú formában az emberek idegen és „idegen” állatokkal való találkozásáról, szuperhősökkel és szupergonoszokkal készített rádióinterjú-átiratokban, vagy a Plútó exbolygó E/1-es beszámolójában a státusza körüli hányattatásairól, stb. A jobbára humoros ötpercesekben a hangsúly az ember és az idegen fajok jövőbe vizionált mindennapi együttélésére és a kulturális eltéréseikből következő elértéseikre kerül. A lehető leglehetetlenebb fajok és hagyományok kerülnek így egymás mellé, egyrészt a klasszikus sci-fik fajtalálkozóinak és leírásainak paródiájaként, de egyszersmind annak érzékeltetéseként is, hogy az egyes emberi kultúrák közötti, általunk olykor „szakadéknyinak” vélt távolságok milyen jellegtelen karcolásoknak tűnnek is egy ilyen Scalzi-féle, meghatványozott téteken és léptéken alapuló, „transz-multikulturális” játszmában. (Baka L. Patrik)