A sci-fi és a fantasy elemeiből építkező regényvilágok hatékony helyettesítői a régi mítoszoknak. Ezt a szituációt a kultúraelemzők jelentős része az archetípusok funkciója és a tömegkultúra közötti szoros kapcsolatból vezeti le. Úgy tűnik tehát, hogy a popkultúra és a mitizáló hajlam szimbiózisban él, kölcsönhatásuk evidens tapasztalat. Az olyan típusú alkotások, mint például a Mátrix, zsúfolva vannak kulturális szimbólumokkal, archetipikus képekkel és szereplőkkel. A befogadásukat ezért nagyban meghatározza a „jé, ezt már láttam valahol” érzése, amely egyben esztétikai konzerváló anyagként is működik. Neil Gaiman nem véletlenül fogalmazza meg újra és újra, hogy a történetek ereje az újramesélésükben, a szemügyre vételük aktusának megújításában rejlik. „Volt idő – írja Gaiman Gondolatok a mítoszokról c. esszéjében –, amikor Orfeusz élve visszahozta Eurüdikét a Hadészból. De nem az a változata maradt fenn a történetnek.” Egyebek között az ilyen értelemben vett túlélő és elfeledett variánsok versengése és párbeszéde teszi lehetővé, hogy felújítva mondjuk el a régi történeteket.
Ennek a kapcsolatrendszernek köszönhetően olyan alműfajok jelentek meg a 20. század folyamán, mint például a mitológiai fantasy. Megkülönböztetve ezt Tolkien Középfölde- és Lovecraft Cthulhu-mitológiájától, illetve a történelmi fantasytől, olyan történeteket értünk a fogalom alatt, amelyek egy letűnt mitikus hagyományból származnak (pl. az antik görög mitológiából), majd az újraírás során a fantasyvel érintkeznek. Ez a popularizálódás azonban nem gyengíti a történetek erejét, ellenkezőleg, az újramesélés során újabb és újabb potenciáljait szabadítja fel. Az ilyen jellegű látásmódra az egyik legérdekesebb példa a közelmúltból David Gemmell Trója-ciklusa, mely egy sor ragyogó ötlettel gazdagítja, illetve módosítja a trójai háború homéroszi változatát. A mitológiai fantasy látásmódjába illeszthetők valószínűleg az olyan típusú történetek is, melyeknek kiindulópontja a Biblia valamely ismert epizódja. Példaként Moskát Anita Bábel fiai (2014) című regénye említhető, amely első ránézésre portál-fantasy: két világ közötti átjárókkal, mint mondjuk a Narnia krónikái. A Bábelbe vezető kapukon átjutó figurák kapcsolatba kerülnek a bábeli toronnyal, a gigászi építmény funkciója ezzel azonnal meg is változik, mivel kulturális kódként, illetve immanens elemként is működik a történetben.
Moskát Anita szóban forgó regényében a torony és a szereplők kölcsönös áthatása figyelhető meg, hiszen az előbbi a testek (és gondolatok) felhasználásával épül, míg az utóbbiak némelyike (pl. Dávid) a cikkurat hatását érzi magán (ezzel függ össze átmeneti vaksága és látóképességének kiterjesztése, illetve a teremtéssel való többszörös és mediális kapcsolata is). Ez a kontamináció az építésáldozatokat érintő történetek főmotívumával társul, míg a szövegben az antropomorfizálódó város képe is felfogható az elemek összjátékaként vagy egymásba illesztéseként. „Bábel lélegző élőlényként ölelte körül – mondja az elbeszélő az egyik szereplőről –, mintha hatalmas szív dobogna a torony helyén. Összehúzódott, elernyedt. Forgatta a vért. Erek ágaztak szerte belőle, eljutottak a házakig, felfutottak a falakba, hogy figyeljék minden rezdülését. A kapillárisok a karjára csatlakoztak, mint egy kórházi infúziós tű, és kiszipolyozták belőle az életet, hogy átadják a hízó, ribancarcú városnak.” (Az ilyen jellegű retorikai megoldások a regény irracionális síkjával is érintkeznek, amennyiben a test démonizálása és a babona folytonos jelenléte kizökkenti a verifikációt és a referenciális olvasást.)
Az áthatások és az átszivárgások (két világ, test és torony, többféle hagyomány és médium között) természetesen módosítják a bibliai elemek egy jelentős részét is, így a történet felfogható a különböző irodalmi referenciák közti ingázásként is, mely dinamika működésében játszik közvetítőszerepet a fantasztikum aktualizált változata. Ennek következtében a Bábel fiai olyan műként olvasható, amely ellenáll a zsánerszintű egyszerűsítésnek, ugyanakkor nem tekinthető valamely kanonikus anyag identikus megismétlésének vagy a szépirodalmi emlékezet és műfajrendszer kiszolgálójának sem. A nyelvek keveredésének és összezavarásának lehetősége innen nézve nem csak a történet készenlétben tartott, hol felvillantott, hol eltüntetett alakzata, de annak a prózatechnológiának az allegóriája is, mely azzal képes szert tenni az innovációra, hogy ellehetetleníti a megkülönböztetéseket, hiszen maga is minden elemében szerves és szervetlen megkettőződés egyszerre. Ennek fontos szerepe van a befogadásban, hiszen ha valaki a bibliai alapok felől közelít a regényhez, annak felforgatott változatát érzékeli, míg ha szimpla portál-fantasyként olvassa, akkor hiányolhatja a másik világ mágikus törvényszerűségeinek előtérbe állítását. A Bábel fiai tehát egy olyan kétirányú tájékozódás terméke, melynek lényege a kulturális mezők egymás felé történő megnyitása. Ebben a vállalkozásban pedig éppen egy inhomogén, bábeli (irodalmi) nyelv létrehozása bizonyul kommunikatívnak. (H. Nagy Péter)
