J. D. Barker krimije egy szokatlan húzással kezdődik. Az öt éve körözött sorozatgyilkos egy közlekedési baleset áldozata lesz: miközben egy újabb csomagot igyekszik postára adni (aki ismeri az ilyen típusú történeteket, sejtheti, hogy mit rejt a doboz), elüti egy autóbusz. A nyomozóknak tehát nincs más dolguk, mint lezárni végre az ügyet, és hálát adni a sorsnak, hogy az ámokfutó nem gyilkolászik tovább.
Legalábbis minden jel erre mutat.
Azaz mégsem minden jel. A csomagon található cím ugyanis egy újabb helyszínre vezeti a nyomozókat; a csomag tartalma pedig azt sejteti, hogy a sorozatgyilkos legújabb áldozata még életben van. Megindul tehát a nyomozás – ezúttal azonban nem a gyilkos, hanem az áldozat után.
A cselekményről nem szeretnék többet elárulni, mert elrontanám a felfedezés örömét. Maradjunk annyiban, hogy nagyjából semmi sem úgy van, ahogy elsőre látszik. Barker a műfaj legjobb hagyományait követve igencsak izgalmas és fordulatos történetet rakott össze, amely a végéig tartogat meglepetéseket.
A regény felépítése és stílusa egyaránt kedvez a gyors és lendületes olvasásnak. A fejezetek rövidek, és gyakran a legizgalmasabb résznél érnek véget. A fő nézőpontkarakter Sam Porter nyomozó, a chicagói rendőrség tagja, aki évek óta üldözi 4MGY-t, azaz a Négy Majom Gyilkost. Porter figurája kezdetben elég sablonosnak tűnhet (társával, Nashsel olyan archetipikus figurákra emlékeztetnek, mint Starsky és Hutch, Derrick és Harry stb.), a történet előrehaladtával azonban egyre többet tudunk meg róla, s az írónak fokozatosan sikerül életet lehelnie a karakterbe. A többi szereplőről ez sajnos nem mondható el.
A történetvezetés dinamikáját nagymértékben meghatározza, hogy a jelenben játszódó részeket rendszeresen megszakítják a sorozatgyilkos hátrahagyott naplójából származó részek, amelyek egyfajta háttértörténetként is funkcionálnak. A napló eseményei a gyilkos gyerekkorába vezetnek el bennünket, a naplóban leírtak igazságtartalma azonban a kezdetektől fogva fenntartásokkal kezelendő. Hihetetlennek, sőt hiteltelennek tűnik például az, amit a sorozatgyilkos szüleiről olvashatunk. Csak a regény végén derül ki egyértelműen, hogy itt a gyilkos újabb játékáról van szó: a napló (részben?) fiktív eseményeket mesél el.
Az izgalmas és újszerű felütés ellenére a regény sokáig (kb. az első száz oldalon) egy jó iparosmunkának tűnik csupán. A szereplők viselkedése már-már klisés, a narratív hang néhol mesterkéltnek hat, s a fejezetek dinamikája sem működik maradéktalanul. Ezek a zavaró momentumok azonban egy idő után eltűnnek; az elbeszélés rátalál a maga ritmusára. A cselekményre nem lehet panaszunk: a fordulatok nagyon jól működnek, a befejezés pedig egészen pazar. A negyedik majom nem újítja meg ugyan a műfajt, de nyári kikapcsolódásnak tökéletes lehet. (Keserű József)
