Darwin legfontosabb észrevételei közé tartozott, hogy az ember és az állatok közti eltérés nem szubsztanciális, hanem fokozati. Ennek ellenére az ember egyediségének mémje óriási karriert futott be a civilizáció történetében, és sok helyütt a mai napig tartja magát. Az állatok képességeire vonatkozó tudományos munkák azonban cáfolják ezt a kirekesztő logikát. Frans de Waal Elég okosak vagyunk, hogy megértsük, milyen okosak az állatok? című könyve szerint az állatok többsége olyan nem verbális élőlény, amely gondolkodik, az emberről mértéket vevő álláspont az állatok egyediségének fényében ezért minimum korrekcióra szorul. És akkor még az a kérdés is felvethető, hogy vajon milyen lehet az állatok által konstruált emberkép.
Az irodalomban találkozhattunk már olyan művekkel, melyek lehetővé teszik, hogy a fentieket valamilyen szinten végiggondoljuk, vagy legalábbis figyelmeztet a dologra. Például Margaret Atwood Maddaddam-trilógiájának második részében (Az özönvíz éve) szerepel egy frappáns ima a teremtésről és a tudományról. (A tervezettséget úgy köti össze az emberi alázattal, hogy közben egy aktuális világképet koncipiál, mely szerint visszaéltünk az állatok bizalmával, mert nem gondoskodtunk róluk.) „Köszönjük Neked, ó, Urunk, hogy az a mód, amellyel létrehoztál bennünket, emlékeztet minket arra, hogy alacsonyabb rendűek vagyunk az Angyaloknál, és arra is, hogy a DNS- és az RNS-láncok Teremtménytársainkhoz kötnek bennünket.” Remek.
Moskát Anita Irha és bőr című regénye megtoldja mindezt néhány vonatkozási ponttal. A mű alapötlete egy olyan viszonyrendszer kialakítása és kiaknázása, melyben egy új intelligens létforma megjelenése játssza a kulcsszerepet. A történet kezdete előtt az állatok egy része bebábozódott, és olyan szubjektummá vált, mely megindult az emberré válás útján, de nem alakult át teljesen, így állati és emberi jellegzetességeket mutat egyszerre. A fajzatok ennek a kontaminációnak köszönhetően egyediek, definiálásuk számos kérdést vet fel, a történet során több helyütt kiméraként nevezik meg őket. A kérdés arra irányul, hogy az ember–állat kettősség harmadik kategóriával történő hirtelen kiegészülése, a határok mesterséges mobilizálása milyen problémákat generál a jelen társadalmában (gettósítás, rasszizmus, intolerancia stb.), míg ez a szituáció nem feltétlenül valamilyen szakrális témahorizontra, hanem inkább arra az előfeltevésre utal vissza, hogy minden állat potenciális ember.
A három szereplő (August, Kirill, Pilar) egymást keresztező útja olyan hálózatba illeszkedik, amely több ponton a „mi teszi az embert emberré?” kérdést veti fel. Ez a kérdés azonban nem önmagában áll (nem a pozitív/negatív hős, a jó oldal/rossz oldal kategóriáiba préselődik), nem szimpla spekuláció tárgya, hanem az új faj megjelenésével módosul: hol a határ állat és fajzat, fajzat és ember között? Van-e egyáltalán emberi specifikum? Égetően fontos kérdések manapság, Moskát Anita alkotása lehetővé teszi, hogy reflektáltan közelítsünk hozzájuk, ezért a mű kérdéshorizontja túlmutat a zsánerirodalom egyik jellegzetességén, az olvasás szimpla reprodukciójára irányuló törekvéseken.
A műbeli kimérákat nem technológiai úton hozzák létre, hanem teremtik. Az „embercsinálás” szörnyszerűsége alapján ez a képlet olyan kontextusba illeszthető, melyben a Pygmalion- és a Frankenstein-történetek átvezetnek a poszthumán korba, a hibrid identitás terepére, de a fantasy-hagyomány felől is megközelíthető. Ugyanakkor ez a tárgykör kapcsolatban van Moskát Anita előző két regényével is. Egyrészt a teremtőerő megnyilvánulása a Bábel fiaiban a festészet és a gondolat, a Horgonyhely esetében az írás, az Irha és bőrben pedig a szobrászat környezetébe helyeződik; a teremtésbe való bepillantás pedig mindhárom regényben előfordul valamilyen formában (az elsőben a városra vetülő felső panoráma, a Horgonyhelyben a gumó szemszögéből bemutatott élet is említhető), háromféle változatban. Ezért talán indokolt, hogy Moskát Anita három eddigi regényét olyan laza trilógiaként kezeljük, amely geo- és biopolitikai vonatkozásainak köszönhetően fordulópontot jelez a magyar fantasztikus irodalom történetében. (H. Nagy Péter)
