Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

2068 – Éld az életem (1) 911 L.A. (1) A. F. Brady (1) Aaron Sorkin (1) Ada (1) Adam Sandler (1) Addie LaRue (1) Adrian Tchaikovsky (1) agave (154) Agave (9) ajánló (61) Alien (1) Alix E. Harrow (1) Alma Katsu (1) Álomdalok (1) Amanda Gorman (1) Anne Sverdrup-Thygeson (1) Anthony ONeill (1) Apollo’s Arrow (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az agyament műszak (1) Az éjféli égbolt (1) Az éjszaka fénye (1) Az elnök emberei (1) Az elveszett város (1) Az erő nyomában (1) Az illusztrált ember (1) Az Intézet (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó párbaj (1) Az utolsó tanú (1) Az utolsó tréfa (1) A beteg (1) A chicagói 7-ek tárgyalása (1) A csodálatos Mrs. Maisel (1) A dilemma (1) A ganümédeszi hatalomátvétel (1) A halálmegvető (1) A halál útvesztője (1) A hasadék (1) A His Dark Materials (1) A két pápa (1) A Kimenekítés (1) A kívülálló (1) A Kreml jelöltje (1) A Labirintus (1) A lángoló isten (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) A nomádok földje (1) A professzor és az őrült (1) A rettenthetetlen (1) A sötétség kora (1) A sötét oldal (1) A terror univerzumai (1) A titokzatos bolygó (1) A tökéletes fegyver (1) B. A. Paris (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Batman - Karácsonyi ének (1) Beatrice Ákos Jerikó (1) Bekerített erdő (1) Beren és Lúthien (1) Blake Crouch (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) Brandon Hackett (2) brandon hackett (6) Californication (1) Carl Zimmer (1) Catherynne M. Valente (1) Cavan Scott (1) Charles Casillo (1) Charles Dickens (1) Christopher Nolan (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Csongrádi Ábel (1) Csősz Sándor (1) Cyberpunk 2077 (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (3) Dark (1) David Fincher (1) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) Designated Survivor (1) dialógus (1) dick (9) Doctor Strange (1) Doktor House (1) Dominic Dulley (1) Donnie Darko (1) Don Winslow (1) Dooku az elveszett jedi (1) Dracul (1) Drew Williams (1) Druk (1) Eduardo Sacheri (1) Ed McDonald (3) Éhség (1) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Eldobható testek (1) Elektronikus állam (2) Élősködők (1) Emelkedés (1) Eminem (1) Enola Holmes (1) Ericson Core (1) ernest cline (3) escher (1) Etetés (1) Európa (1) évértékelő (3) Evidens közegek (1) Ezüst Félhold Blues (1) Fekete monitor (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) Fire & Blood (6) Fire and Blood (1) GABO SFF (7) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) Gazdátlan csillagok (1) George R. R. Martin (12) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gorlo Volka (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Graham Moore (1) Gravity (1) Guy Ritchie (1) H. Nagy Péter (3) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Helikon (1) Hibridek (1) hírek (8) Hölderlin (1) Holt idény (1) Homeland (1) Homeland s08e12 (1) Homérosz (1) Horgonyhely (1) House of the Dragon (8) Hyperion (1) Időugrás a Marson (1) Iliász (1) Ílion (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) Izsó Zita (1) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jack Ketchum (1) Jana Vagner (1) Jason Matthews (2) Jasper DeWitt (1) Jeff VanderMeer (4) Jenn Lyons (1) Jiří Menzel (1) Joe Hart (1) John le Carré (1) John Le Carré (2) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) Jozef Karika (1) kaku (1) kalligram (1) Karácsonyi ének (1) Karanténkultúra és járványvilág (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Keserű József (1) Később (1) Kettős szerepben (1) Kevin Shinick (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) Királyok veszte (1) Kisasszonyok (1) Kitömött barbár (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) Különös új világok (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Lara Fabian (1) Láthatatlan bolygók (1) Légszomj (1) Lehetnek sárkányaid is (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lily Brooks-Dalton (1) Lőrinczy Judit (2) Lovecraft földjén (1) Love Death & Robots (1) Lúzerek éjszakája (1) madonna (1) Magam adom (1) Maid (1) Mákháború (1) Mank (1) Marilyn Monroe (1) Martin Scorcese (1) Már megint a felfedezők (1) Matt Ruff (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Megsebezve (1) Mel Gibson (1) Menekülés a tóhoz (1) Menekülj (1) Mesék a Hurokból (1) Michael J. Martinez (1) Moskát Anita (2) moskát anita (5) Mulan (1) Mulan 2020 (1) N. Juhász Tamás (1) N. K. Jemisin (3) Nabokov (1) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nicholas A. Christakis (1) Nnedi Okorafor (1) Nobel-díj (1) Obscura (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Örkényi Ádám (1) Oxygen (1) Ozymandias (1) Palmer Eldritch három stigmája (1) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Pásztor Anna és Pásztor Sámuel (1) Pat Cadigan (1) Percy Bysshe Shelley (1) Perfect Harmony (1) Péterfy Gergely (1) Philip K. Dick (15) Pierce Brown (2) Piranesi (1) Pókfény (1) prae (5) Prae (2) Próza Nostra (1) Quentin Tarantino (1) Quimby (1) R. F. Kuang (3) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Rammstein (1) Rango (1) Ray Bradbury (1) Ready Player Two (1) Red Hot Chili Peppers (1) rég várt (2) Repedés a térben (1) Repeszhold (1) Respect (1) Rian Johnson (1) Richard Morgan (2) Rólunk szól (1) S.W.A.T. (1) Samantha Downing (1) Sam Hargrave (1) sandman (1) Sárkányköztársaság (1) sci-fi (1) scolar live (1) Scott Westerfeld (1) Sepsi László (1) simmons (1) Simon Stålenhag (2) Spencer (1) Star Trek (1) star wars (12) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) Stephen King (5) Stillwater (1) Stowaway (1) Superstore (1) Susanna Clarke (1) szeminárium (33) Szerelem a hatodikon (1) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) T2 (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) Tenet (1) Termőtestek (1) Terra Insecta (1) The Durrells (1) The Hill Will Climb (1) The Last of Us Part II (1) The Queen’s Gambit (1) The Rookie (1) The Science of... (1) The Undoing (1) The West Wing (1) The Witness (1) This is Us (1) Thomas A. Szlezák (1) Thomas Vinterberg (1) Tízezer ajtó (1) Toby Ziegler (1) Togo (1) Tom Sweterlitsch (1) Tőrbe ejtve (1) Trhlina (1) Trónok harca (1) true detective (1) Tudástér (1) Tűz & Vér (3) Tűz és Vér (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űrlottó (1) Űropera (1) V. E. Schwab (1) Vaiana (1) Vakság (1) Végítélet (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) Vírusok világa (1) vizualitás (3) Volt egyszer egy… Hollywood (1) Vörös Veréb (1) Vulcanus kalapácsa (1) Westworld (1) William Gibson (1) Yellowstone (1) Zachary Mason (1) Zack Snyder (1) Zéró csapat (1) Címkefelhő

Mulan 2020

hannlec 2020.09.15. 15:46

A Walt Disney Stúdió egy újabb klasszikus meséjét hozta el nekünk élőszereplős formában. Sok embert dühített, amikor kiderült, hogy a film a mozik helyett az interneten fog debütálni. Felháborodást keltett az is, hogy sem Mushu, a sárkány, sem Li Shang kapitány nem lesznek az élőszereplős változatban. Utóbbira a producer, Jason T. Reed szerint politikai okokból volt szükség.

A filmet Niki Caro rendezte, aki leginkább családi filmek terén mozgott eddig, és ekkora skálával még nem volt dolga. A film legnagyobb csúcspontjai közé a kosztümök és a díszletek tartoznak, melyeken meglátszik a pénz és a beleölt munka. Bár a történetvezetés hasonlóan folyik, mint az animációs filmben, rengeteg dolog máshogy történik benne. A tény, hogy a mesés szereplőket, illetve a slapstick humort mellőzték az animációs filmből, arra utalt, hogy egy komolyabb hangvételű és realisztikus Mulant fogunk kapni. A hangvétele valóban komolyabb és realisztikusabb, azonban történnek benne dolgok, amik gond nélkül képesek kizökkenteni ezt az érzést a nézőből. Ilyen például Xianniang, aki a meséből ismert Hayabusát váltja és alakváltó. Az ő karaktere épp a film realisztikusabb aspektusai miatt lóg ki a képből.

mulan.jpg

A film amúgy kifejezetten szórakoztatóan indul, és az első felében egy élvezetes kalandfilmnek vagyunk többnyire tanúi. A kis legó darabkák inkább a film második felében kezdenek el szétpotyogni. A film mögötti inspirációk megkérdőjelezhetetlenül olyan filmek, mint Ang Lee Tigris és Sárkánya, vagy Yimou Zhang A Hős című filmje. Ennek ellenére a Mulan valahogyan sohasem vált át igazán egy wuxia filmbe, még ha néha-néha érinti is, ám épp ez teremt inkonzisztenciát a két világ között. A film valahogyan nem tudja eldönteni, hogy realisztikus vagy fantasy akar-e lenni.

Költségvetése ellenére a csatajelenetek is inkább lustának hatnak. Nem annyira grandiózusak, amennyire lehettek volna, vagy lenniük kellett volna. Ez persze a besorolás hibája is, de láttunk már grandiózus csatákat a felnőtt korhatáros karika nélkül is. Hiányzanak az igazi konfrontációk. Az igazi ütközetek. Sterilnek és műnek hat minden egyes kardvágás. Ezért igazán kár, hiszen a film olyan harcművész sztárokat sorakoztat fel, mint Jet Li, Donnie Yen, vagy Jason Scott Lee. Tehetségükkel azonban nem kezd semmit. A Mulan szerepében lévő Yifei Liu ügyes, aranyos és próbálkozik, de valahogy az igazi érzések hiányoznak a kellő pillanatokban az arcáról. Sok helyről, ahol még maradni kívántunk volna, elsietünk, így soha nem tudjuk magunkat kellőképpen azonosítani a szereplővel. Egy másik, inkább elidegenítő tulajdonsága az új Mulannak, hogy már apró gyerekként is elképesztő dolgokra képes. Gyakorlatilag nincs szüksége igazán tanulásra, gyakorlásra, mert már minden megvan benne. Ez azért negatívum, mert hiányzik a karakterfejlődés. Nem jutunk el egyik pontból a másikba. Mulan a film végén ugyanaz a merész, bátor és erős lány, aki az elején volt. Emellett soha nem érezzük őt igazán veszélyben. Egy fontos azonosulópont minden karakternél, hogy vannak gyenge pontjaik. Képesek megsebesülni, veszíteni, vagy megrendülni a hitükben. Mulan a kezdetektől céltudatos, aki tudja, mit akar, és hogyan érje el azt. Nem dinamikus karakter.

Sajnos a Mulan sem tudja meghaladni az élőszereplős Disney-filmek legrosszabb szokásait. Nem borzasztó ez a film. Megvannak a maga jó pillanatai, de sajnos messze elmarad animációs elődjétől. Aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyik és félre tud nézni a hibáknál, azok számára egy kellemes kikapcsolódást fog tud nyújtani a Mulan. Összeségében azonban nem több egy lágy szellőnél, mely ahogy jött, úgy el is tűnt bármiféle maradandó nyom nélkül.

Mivel erről a filmről eredetileg Csongrádi Ábel barátom szeretett volna írni, de sajnos a sors úgy hozta, hogy ez ne történjen meg, így ezzel a rövid írással róla szerettem volna megemlékezni. Nyugodj békében, Ábel! (Tóth Márk)

Címkék: Mulan 2020

Szólj hozzá!

The House Always Wins - Philip K. Dick: Űrlottó

hannlec 2020.09.07. 14:06

„Voltak előjelek. 2203 májusának elején a hírgépek izgatottan jelentették, hogy fehér varjúcsapat repült át Svédország felett. Megmagyarázhatatlan, sorozatos tüzek pusztították el a rendszer egyik fontos ipari központja, az Oiseau-Lyre Telep felét. A Marson több munkatábor közelében kis kerek kövek potyogtak az égből. Batáviában, ahol a kilenc bolygót tömörítő Föderáció Vezetősége székelt, kétfejű tehén született: biztos jele annak, hogy felfoghatatlan nagyságrendű esemény van készülőben. Ezeket a jeleket mindenki a saját elképzelései szerint értelmezte; az emberek kedvenc időtöltése volt arról spekulálni, hogy vajon mi a szándéka a természet szeszélyes erőinek. Mindenki azt találgatta, arról tanakodott és vitatkozott, hogy mit fog kipörgetni az üveg, a véletlennek ez a társadalommozgató eszköze. A Vezetőség jövendőmondóihoz hetekkel korábban be kellett jelentkezni.” (5. old.)

Ezzel a felütéssel kezdődik Philip K. Dick elsőként kiadott regénye, melyben a kormányzás a játékelméleten alapszik. Hogy mi vezetett ehhez az állapothoz? A mérhetetlen gazdasági túltermelés, az ebből származó anyagi javak egyenlőtlen elosztása, és a feldolgozhatatlansága miatti fokozatos, elkerülhetetlen összeomlás.

urlotto.jpg

A Naprendszer aktuális vezetőjét, a Kvízmestert egy mágneses palack pörgeti ki. Alanyi jogon minden embernek jár egy sorskártya, amellyel részt vehet a sorsolásban. Amikor egy új Kvízmester leváltja a régit, annak joga van orgyilkosokat küldeni a friss vezető után, sőt ez valójában társadalmi elvárás is, mely az évek során tradícióvá, majd groteszk valóságshow-vá nőtte ki magát. A gyilkos kiválasztását, majd a célpont becserkészését aztán a média hatalmas csinnadrattával közvetíti, az akció sikerességére fogadásokat is lehet kötni. Gyerekek millióinak álma, hogy egyszer ők is ünnepelt sztár-orgyilkosok lehessenek.

Mindennek tetejébe a társadalom egy archaikus hűbéri rendszer szerint épül fel: egyes esetekben a hatalmi láncban magas pozíciót elfoglaló konkrét személyekre, más esetekben az adott hivatalhoz való hűségre lehet, vagy éppen kötelező felesküdni. Lásd például a szinte kollektív tudatként funkcionáló telepatákból álló Gárdát, mely a kvízmesteri tisztség iránt hű, mindig az aktuális játékmestert szolgálja, így a hatalomváltás után pillanatokon belül át kell állnia az új játékmester pártjára és védelmezésére.

Főszereplőnk, Ted Benteley rossz lóra tesz, és akaratán kívül egy süllyedő hajóra száll, amikor felesküdik Reese Verrick kvízmesternek, aki épp az eskütétel előtt veszti el hatalmát, de erről természetesen nem tájékoztatja új beosztottját, csak miután már csattant a kelepce Ted háta mögött. Innentől veszi kezdetét az ámokfutás a hatalom visszaszerzéséért – bármi áron.

Az író későbbi műveit színesítő elgondolásokból csírájában számos már itt is fellelhető. A „képesítettek” és a „képesítetlenek” természetesen nem rendelkeznek egyenlő jogokkal, ami a mindennapi kényelmi szükségleteket és a jó munkahelyhez jutást illeti. Az ábrázolt társadalmi tagolódás Az utolsó szimulákrumot, vagy a Frolix-8 küldöttjét idézi, találkozunk telepatákkal, mint számtalan más Dick-műben (talán a legjellemzőbbek: Különvélemény, Palmer Eldritch három stigmája, Ubik), az emberek szerencsetalizmánokat hordanak, mint a Figyel az Égben. A szerencsejáték és a véletlen, mint rendezőelv A Titán játékosaiban tűnik fel újra. A különc, kezdetben jelentéktelen hatású, majd fokozatosan erőt nyerő próféta alakja is felsejlik, mely, mint motívum a későbbi Visszafelé világ, valamint a Jones kezében a világ című regényekben bontakozik ki igazán. A próféta követői jelen esetben a naprendszer feltételezett tizedik bolygójának, a Lángkorongnak a felfedezésére indulnak, hogy kiutat találjanak egy olyan világból, ahol a tömegekből már totálisan kiveszett a sorsuk kézben tartásába vetett hit, és teljesen feladták az ok-okozatiság elvének figyelembe vételét is.

Az itt megjelenő android pedig inkább Az utolsó szimulákrum és A végső igazság szimulákrumaira emlékeztet, hiszen egy önálló akarattal nem rendelkező biorobot, báb, afféle vudu baba, aki felett véletlenszerűen mindig más veszi át a hatalmat, hogy a gyilkos valódi személyiségét az elhárító telepata gárda ne tudja érzékelni. A folytonos identitásváltogatás tehát haditechnikailag a radarok zavarására kibocsátott rádiójelekkel állítható párhuzamba. A kiszolgáltatott testre véletlenszerűen rákapcsolódó tudatok folyamatosan váltakozó irányítása pedig a disszociatív személyiségzavar kórisméjét idézi a beavatatlan külső szemlélők számára.

A cselekmény a későbbi művek kiforrottságához viszonyítva néha botladozva halad előre, de a főszereplő szimpatikussága, rendíthetetlen kiállása az elvei mellett, valamint az erős társadalomkritikai él – amely bár elég direkt, már-már tézisszerű módon jelenik meg, ettől még nem veszít sem fontosságából, sem aktualitásából – feledtetni tudják e kezdeti nehézségeket a felszín mögé néző befogadóval.

„Hatmilliárdan élünk ebben a rendszerben, és a legtöbbünk szerint a rendszer jól működik. Forduljak szembe mindenkivel körülöttem? Hiszen mind betartják a törvényt. (…) Boldogok, elégedettek, jó állásuk van, finom ételeket esznek, szép lakásban laknak. Eleanor Stevens azt mondta, beteg az elmém. Honnan tudhatom, hogy nem vagyok elmebeteg különc? Kvázi pszichotikus?
– Hinnie kell magában – mondta Rita O’Neill.
– Mindenki hisz magában. Ez nem különleges. Addig tűrtem a korrupciót, amíg bírtam, aztán fellázadtam. De talán nekik van igazuk, talán bűnöző vagyok.” (161. old.)

Ekképp mereng az eseményekkel sodródó főhősünk, majd felteszi magának a nagy kérdést:

„De mit csináljon az ember egy ennyire romlott társadalomban? Engedelmeskedjen a romlott törvényeknek? Törvénysértés megszegni egy korrupt törtvényt vagy egy korrupt esküt?” (160. old.)

Melyik hát a helyes stratégia? Ne szólj szám, nem fáj fejem? Vagy vétkesek közt cinkos, aki néma? A válaszokat mindenki találja meg önmagában, ahogy a szöveg is önmagáért beszél. (Babos Orsolya)

Címkék: Philip K. Dick Űrlottó

Szólj hozzá!

Christopher Nolan: teneT

hannlec 2020.08.28. 13:09

Egy ideje már megszokhattuk, hogy ha egy Nolan-film érkezik, az a filmes világban maga a karácsony napja. Vannak néhányan, akik csak a vállukat vonogatják, de a legtöbb filmrajongó a legvastagabb ceruzájával jelöli meg a premier időpontját a naptárában. A Tenet az év tán legvártabb filmje. A rendezőre, Christopher Nolanre amúgy is elképesztő nyomás nehezedik, hiszen az emberek javarésze már akkor klasszikust vár tőle, amikor csak bejelenti, hogy készíti új filmjét. Mindezekhez most hozzáadódik a mozik nehéz helyzete is a vírus miatt. Így sokak szerint Nolannek szó szerint a mozit magát kell megmentenie. Sikerül ez neki?

A számok alapján majd az elkövetkező napokban eldől. Minőség szempontjából kifújhatjuk magunkat, ha esetleg nem bíztunk eléggé Nolan zsenijében, és kijelenthetjük, hogy a Tenet egy nagyon jó film lett. A legtöbb ember azonban egyet fog érteni azzal a kijelentéssel, hogy ez nem Nolan legjobb filmje. Sajnos vannak sebei, amikből vérzik. Egyik ilyen a karakterépítés hiánya. Ez már a Dunkirknél is jelen volt, azonban ott a realisztikussághoz és az események pörgéséhez sokat hozzátett. Itt mégiscsak majd egy órával hosszabb filmről beszélünk. A főszereplőt játszó John David Washington inkább egy amolyan közvetítőként szolgál a film és a nézők között. Ez a negatívum picit érdekesség is a Tenetben, hogy a film főszereplője marad számunkra a legidegenebb karakter. Csak főhősként szólítják, bizonyítva, hogy Nolan valószínűleg direkt akarta, hogy a főhősünket homály fedje. A történet teljes megértése miatt érdemes a filmet többször is megnézni. Elég sokan kritizálták Nolant amiatt, hogy a film túl bonyolult, és be kell vallanom, nem értek velük egyet. Az apróságok valóban homályosak, és mindenképp figyelni kell rájuk, de a fő cselekmény igenis megérthető, bár tény, hogy sok mindent maga Nolan sem árul el nekünk.

tenet.jpgRöviden, egy világmegmentő sztorinak vagyunk szemtanúi, mely egyben egy kémfilm és egy időutazásos sci-fi. Ismerjük Nolan megszállottságát az idő koncepciójával kapcsolatban. Az idő itt is kulcsszerepet játszik. Ami egészen egyedi, az az, hogy ezúttal nem egyes jelenetek azok, melyek nem kronológiai sorrendet követnek, hanem sokszor ugyanabban az adott jelenetben fordulnak meg olyan karakterek, illetve események, melyek egy teljesen más idősíkon futnak. Ez olyan szemkápráztató és eddig nem látott jeleneteket tár szemünk elé, mint például a ház, mely felépíti magát, majd újra felrobban, az autó mely visszafelé fordul fel, vagy John David Washington, ahogyan visszafelé veri az ellent. Ez a stábnak és a kaszkadőröknek is egy teljesen új kihívást jelentett, hiszen soha eddig nem kellett visszafelé verekedniük. A skála a film igazi hunyója. Nolan megszállottja annak, hogy minden valódi legyen a filmjeiben. Ennek hála, színházak robbannak fel, repülők hajtanak bele házakba és még megannyi más finomság.

Továbbá a film a maga két és fél órája ellenére kifejezetten pörgős is tud maradni. Negatívumként ez talán a dialógusokra hat ki leginkább, ugyanis nem egyszer érződik az, hogy a színészek túl gyorsan rágják át magukat azon, amit mondaniuk kell, csak azért, hogy jöhessen a következő jelenet. Mindenesetre Nolan szépen tartja egyensúlyban a sztorit és a szórakoztatást. Végül is ez Nolan titka. Látványos akciókkal kielégíti a laikus mozilátogatókat is, és csavaros egyedi történeteivel kielégíti az „intelligens” mozi kedvelőit is. Ami még feltűnő a zseniális hangeffektek mellett, az mindenképp a feltörekvő Ludwig Göransson hangulatos zenéje, mely szintén olyan hatást kelt a nézőben, mintha maga a zene is visszafele menne. Mellékszerepekben még feltűnnek olyan színészek, mint Kenneth Branagh, Michael Caine, Himesh Patel, Elizabeth Debicki, vagy Robert Pattinson, aki egyre inkább bizonyítja, hogy a Twilight nem törte derékba a karrierjét. 

Összességében a Tenet talán valamivel gyengébb, mint Nolan legutóbbi pár filmje, de még mindig egy egészen kiváló filmnek lehettünk részesei. Akiknek már az Eredet is sok volt, nem biztos, hogy értékelni fogják, azonban akik szeretnek elmerülni a gondolatokban, és imádták az Eredetet, azoknak erősen ajánlott. (Tóth Márk)

Címkék: Christopher Nolan Tenet

Szólj hozzá!

Vizuális kultúra, digitális művészet, alternatív környezet

hannlec 2020.08.25. 11:01

Simon Stålenhag svéd digitális művész könyvei példaértékű fejleményei a korszerű médiumközi látásmódnak. Olyan mestermunkák, melyek egyértelműen a könyvkultúra más médiumok felőli újragondolásáról és megújításáról tanúskodnak. A könyv tároló monopóliumának a megszűnése együtt járt az irodalom újabb médiatechnikai váltásával, mely egyfelől a vizuális kultúra, másfelől a digitális rendszerek bevonásával történt. Tudatosítva, hogy az irodalom nemcsak szöveg, hanem több médium találkozási pontjaként működik, a jelentést generáló rétegek pedig nem valamiféle automatikus összeállásként foghatók fel, hanem a mediális különbségek, az egymást felülíró és átrendező közegek dimenzióiban létesülnek. Ebből kiindulva megközelíthető az Elektronikus állam és a Mesék a Hurokból című kiadványok működése is. (Mindkettő az Agave kiadó gondozásában jelent meg Molnár Berta Eleonóra fordításában, 2019-ben és 2020-ban. Az eredeti művek megjelenési sorrendje fordított volt.)

 

A Mesék a Hurokból Stålenhag első képgyűjteménye, mely a revideált vagy alternatív múlt ötletéből építkezik. A Hurok egy részecskegyorsító a felszín alatt; a mesterséges-, illetve kultúrtáj és a természeti környezet archívumaként funkcionáló könyv a projekthez kapcsolódó adatok és történetek laza gyűjteménye. A szöveg- és a képanyag ebben az esetben szoros kapcsolatban van egymással, a vizuális rétegek lényegében az olvasáshoz rendelt kompozíciók, vagy fordítva: a látványt kommentálják a szócikkszerű kiselbeszélések. Mindez kiegészül a gép- és fémhulladékok, illetve a svéd kisvárosi élet duplaoldalas képeivel, a látványelemeket felskiccelő vázlatfüzet lapjaival és a Hurokhoz csatolható néhány dokumentummal, melyeknek még az előzéken látható térkép is a részét képezi. A kiadvány bravúrosan ötvözi a gépek árnyékában élő emberek történeteit a technicizált múlt képzetével. A komplexitást eredményező kreatív megoldások a médiumok egymásra utaló kezeléséből eredeztethetők, ami módosul, és újabb látásmóddal társul a művész másik kiadványában.

 

stalenhag.png

Az Elektronikus állam esetében először is érzékelnünk kell, hogy olyan történettel és annak egyes elemeivel találkozunk, amely több médiumban fut egyszerre. Vagyis a képek nem tekinthetők egyszerűen a szöveg illusztrációjának, ahogy a szöveg sem a képek „tartalmának” identikus kifejtésére korlátozódik. Ugyanakkor ez a bizonyos történet nincs a médiumokon kívül, csak azokon keresztül férhetünk hozzá. Ennek következtében a befogadónak nem célszerű az egyik médiumra (mondjuk a szövegre) korlátoznia a történet olvasását, egyszerre kell játékba hoznia a vizuális és a nyelvi komponenseket, de úgy, hogy folyamatosan figyelje a köztük lévő interakciót. Mindez kiterjed a könyvészeti kódra is, ugyanis a történet egyik eleme (a Sentre cég logója) azt is lehetővé teszi, hogy magát a teljes opust egy digitális anyagfolyam 6. verziójának egyik nyomtatott reprezentációjaként fogjuk fel.

 

A történet felosztását és mediális kötéseit a következőképpen lehet rendszerezni. Az írás egy utazásról szól, egy tini lány a játékrobotjával Amerika nyugati partja felé tart. A tájat harci drónok maradványai és a konzumtársadalom indusztriális szemete lepi el. A főszereplő elméjében megelevenedik a közelmúlt, az utalásokon keresztül kibontakozik az apokaliptikus világ hajnala. A fekete alapon fehér betűkkel szedett oldalak háttéranyagként olvashatók, a szuperelme létrejöttéről és a nem emberi genomot hordozó gyermek üldözéséről tudósítanak egy katona szemszögéből. A nyelvi rétegek többféle illesztéssel kerülnek a képek mellé, de nem hatolnak be a képekbe, ily módon fenntartják a különbséget a képregényszerű formázáshoz viszonyítva, ezzel is erősítve, hogy a könyv nem egy már meglévő sablonhoz igazodik, hanem egyedi médiaproduktum létrehozására törekszik (art book).

 

A könyv vizuális kivitelezése pazar, a képek, képsorok többféle kapcsolatot tartanak fenn az írással. Ezek egy része jelenetek komponenseit ábrázolja, olykor mindössze egy-egy mondatnak megfelelő látványelemet villant fel. Nem feltétlenül arra koncentrálnak, hogy a megfelelés teljes legyen, a vizuális közeg marginális eseményre is fókuszálhat, például egy alvó figurára. Persze a képek többsége a drónok romjai köré szerveződik, a szereplőkkel vagy az autójukkal egybekomponálva. Másfelől a képi anyag dinamikusan viselkedik, nem a leírtakhoz illeszkedik, és nem illusztrál. Erre példa lehet az a jelenet, amikor a szereplők egy házban tartózkodnak, a képeken viszont a házon kívüli történések elevenednek meg. Illetve az utolsó fejezet csakis képekből áll, az olvasónak szöveg nélkül kell összeraknia a cselekmény befejező szakaszát. Mindebből látható, hogy a komplementer képkezelés itt egyenrangú a nyelvi történetmeséléssel, számos ponton kommentálja, továbbírja, kiegészíti az olvasottakat, több nézőpontú vizuális retorikát működtetve.

 

Stålenhag teljesítményéről nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni, de a fentebb mondottakból talán így is kitűnik, hogy összetett könyvkonstrukciókkal, alighanem a médiakonvergencia egyik legmeghatározóbb gondolkodásmódjával állunk szemben. A Mesék a Hurokból és az Elektronikus állam a technokultúra jelzésértékű, a retro-futurisztikus építkezés ötletes vállalkozásai, emellett sejteni engedik, hogy milyen lehet a könyv (mint nyomtatott és lapozható médium) egy lehetséges jövője. Ebben az elképzelésben az egyes médiumok önértékét nyugodtan elfelejthetjük, az összefonódás a közlési csatornák minden elemét érinti. Ugyanakkor a beépített mediális komponensek mindegyike kidolgozott, önállóan is közlésképes lenne, de pont az a lényeges, hogy együttesen hozzák létre a könyvet mint digitális médiakonfigurációt. Ez egyben azt is sejteti, hogy a könyv még mindig folyamatos megújulásra kész médiatechnika, vagyis kitolódik az időpont, amikor a mikroelektronikai forradalom – egyeduralmuk megszűnése után – véget vet a nyomtatott könyvek korának. (H. Nagy Péter)

Címkék: Simon Stålenhag Elektronikus állam

Szólj hozzá!

Jantje Friese és Baran bo Odar: Dark

hannlec 2020.08.20. 08:43

Gyors három év után a végére ért Jantje Friese és Baran bo Odar közös netflixes szüleménye, a Dark című sorozat. Míg Friese a forgatókönyvi teendőket vállalta magára, addig bo Odar a rendezésért volt felelős. Három éve ez a sorozat gyakorlatilag a semmiből pattant elő. Egy kicsi német sorozat, mely a nagyvilág számára ismeretlen neveket sorakoztatott fel. Alig pár nappal a megjelenése után már mindenki arról beszélt, hogy megkaptuk korunk egyik legjobb sci-fijét. Akkoriban leginkább a Stranger Things című tinisorozathoz hasonlították, azonban aki öt résznél többet látott belőle, az tudja, hogy a hasonlat maga nagyon fakó. A Dark egy teljesen egyedi sci-fi. Ezt az elképesztően komplex történetvezetésnek köszönhetjük, mely akárhol és akármikor képes minket olyan irányba elgörgetni, amire még csak nem is számítottunk.

dark_tv_series.jpgEgy időutazásos sztoriról van szó, mely négy család történetét mutatja be generációkon keresztül. Érdekessége, hogy egy nagyon erős és komplex történetről beszélünk, melyet mégis a karakterek visznek. A készítők ugyanis karaktereikre és az ő tulajdonságaikra, illetve személyiségeikre építik történetüket. A nézőnek rendesen fel kell készülnie, ha egyszer úgy dönt, hogy bevállalja a sorozatot. Ahogyan lassan mélyülünk majd el részről részre a sorozatban, úgy azt fogjuk érezni, hogy az egész kezdi elveszíteni az értelmét. Majd elérkezik az a pont, amikor akár azt is mondhatjuk, hogy na jó, innen már nincs visszaút, és tuti valami hülyeség lesz a lezárása. Nos... ez nem így van. Sok más kiváló sorozattal ellentétben a Darkot megéri végigülni és törni rajta a fejünket, ugyanis zseniális, ahogyan minden apróság összeáll a végén. Egy időt és teret átható családi romantikus drámát kapunk. Azért is sikerült a készítőknek így összeállítani a képet, mert nem hagyták magukat az árral sodródni. Egy előre megtervezett komplex mechanizmus lassú felépítésének, majd működőképességének szemtanúi vagyunk. A készítők pontosan tudták, hogy három évadot akarnak, és annyit is kaptunk. Sok más sorozattal ellentétben tudták, hogy hol kell megállni, és nem estek át a ló másik oldalára.

A sorozat tömve van szimbólumokkal. Maga a három évad és a hármas szám is szimbolikus. Ezen kívül rengeteg bibliai utalást is kapunk. Tíz oldal kevés lenne leírni, mennyi minden megtalálható ebben a sorozatban. Van-e szabad akarat, vagy mindenki sorsa előre meg van írva? Mi hogyan cselekednénk, ha tudnánk, hogy bármit, amit teszünk, már előre megírták? Hazugságokba menekülnénk, hogy elfeledtessék velünk, vagy megpróbálnánk harcolni ellene? Esetleg megbékélnénk a gondolattal? Ez csak néhány a megannyi érdekes kérdésből, melyet a sorozat feszeget. Nem kérdés, hogy stílus szempontjából olyan filmkészítőket idéz fel a sorozat, mint David Lynch vagy Andrej Tarkovszkij. Színészi szempontból az ismeretlen nevek ne adjanak okot a kétségekre, ugyanis a legtöbben kiválóan hozzák a magukét, és nem lennék meglepődve, ha néhanyukat a jövőben akár hollywoodi szuperprodukciókban is látnánk.

Egy nehezen nézhető és nehezen letehető sorozatot kaptunk, amit minden sci-fi rajongónak látnia kell. Amíg ilyen sorozatokat kapunk, addig tán a fájdalom a filmek hiánya miatt a mozikból is enyhül. Emeljük kalapunkat minden idők tán legkiválóbb német sorozata előtt, és az egyik legkiválóbb modern sci-fi sorozat előtt. (Tóth Márk)

Címkék: Dark

Szólj hozzá!

AC/DC: Az áramháború

hannlec 2020.08.05. 09:14

Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport 2018-as szimpóziumán Markovics Botond azzal kezdte előadását, hogy szerinte egy jól megírt science fiction felér kb. ötezer tudományos közleménnyel. Carl Sagan is úgy nyilatkozott egyszer, hogy: „Az iskolai évek alatt csak a tudományos és tudományos-fantasztikus olvasmányok (könyvek és folyóiratok) tartották fenn bennem a természettudományok iránti érdeklődést.” Vagyis arról van szó, hogy a sci-fi képes megalapozni a tudományos gondolkodásmódot, és a szaktanulmányokhoz viszonyítva nagyobb léptékben tud hozzájárulni annak terjesztéséhez. A science fiction azonban nem az egyedüli ilyen műfaj, ugyanis a történelmi regény bizonyos változatai szintén képesek rá. Jó példa erre Graham Moore Az éjszaka fénye című regénye is, mely az Agave kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben (Orosz Anna fordításában).

 

Moore bestsellerének középpontjában az ún. áramháború áll, a George Westinghouse és Thomas Edison közötti per (1888–1896), melynek kiindulópontja egy azóta is sokszor visszatérő tudománytörténeti kérdés: ki találta fel az izzólámpát. A történet főhőse Westinghouse ügyvédje, Paul Cravath, aki többek között ennek az ügynek köszönhetően emeli ipari szintre az ügyvédi praxist. A perek hátterében ugyanakkor a működőképes technológiáért folyó verseny mellett fizikai problémák húzódnak meg, melyek közül az egyenáram és a Nicola Tesla által favorizált váltakozó áram propagálása képezi a cselekmény gyújtópontját. A tudományos panorámában továbbá felbukkan Alexander Graham Bell és a korszak több felfedezője is, így a történetben az áramháborún túl számos technikai találmány és médium kerül szóba a telefontól a távírón át a mozgóképig.

 

moore.jpg

A regényben hallatlanul érdekesek azok a részek, melyek a tudományos-technikai környezetre utalnak, és eltérő perspektívákat kínálnak a feltalálás folyamatának megértéséhez. Ilyenek például azok a párbeszédek és belső konklúziók, melyek arra vonatkoznak, hogy mit talált fel Edison. „Westinghouse gyártási folyamatokat tervezett. Edison viszont olyan gyárat hozott létre, ahol nem termékek, hanem ötletek születtek. A feltalálás ipari folyamatát találta fel. Mérnökök százait bízta meg azzal, hogy megoldást találjanak egy égető problémára, mindnyájukra a probléma egy-egy apró szeletét bízva. Ezáltal Edison emberei nehezebb problémákkal birkózhattak meg, mint bárki más. Zseniális gondolat volt. Bosszantóan, zavarbaejtően, mi több, átkozottul zseniális gondolat.” (58–59. old.) Ez a részlet is jól szemlélteti, hogy milyen kontextusban közelíthető meg az izzólámpa létrehozásának története.

 

Később Edison módszerét a következőképpen írja le az elbeszélő. „A piramis csúcsán álló Edison döntötte el, milyen problémára kell megoldást találni. Felkutatta a piaci réseket és azokat a területeket, amelyekben elkélt egy új találmány. Ezután megbízta a munkatársait azzal, hogy derítsék ki, milyen technológiai akadályok állnak a megoldás útjában. Miután azok elvégezték a feladatukat, Edison mérnökeinek hada addig szöszmötölt a lehetséges megoldásokkal, amíg nem jutott valamiféle áttörésre. Ezután végtelennek tetsző finomításokat végeztek az eljáráson, és addig kísérleteztek próba szerencse alapon, míg végül meg nem született a »találmány«. Ezt a találmányt aztán ugyanazon név alatt szabadalmaztatták, gyártották és forgalmazták. […] Ez a név mára minden amerikai háztartásban látható volt.” (200. old.) A történet szempontjából lényeges, hogy Edison módszere konvertálhatónak bizonyul más területekre is, és éppen ezért lehet hatékonyan szembeszállni vele.

 

Érdekfeszítőek továbbá azok a részek is, melyek a jogi nyomozás mellett a szabvánnyal, az ipari kémkedéssel, illetve azokkal a kutatási különbségekkel foglalkoznak, melyek meghatározóak voltak az áramháború végkimenetelében. Például Edison, Tesla és Westinghouse szemléletmódjának összevetése akár külön esszé témája lehetne, ám remekül belesimul a dramaturgiai rendszerbe. Az eszmefuttatás egy része az ügyvéd perspektívájához rendelődik, aki – többek között – azon töpreng, hogy milyen érzés lehet kreatívnak lenni. „Paul különös módon azt érezte: jobban érti ezt a három férfit, mint amennyire azok valaha is értenék egymást. Mivel nem tartozott közéjük, egy távolabbi nézőpontból vehette szemügyre ezt a három óriást. Mindhárman teljesen másként tekintettek a tudományra, az iparra és az üzletre.” (126–127. old.) Ennek a differenciának a feltérképezése is azt jelzi, hogy Moore regénye nemcsak a történelmi esemény mozgatórugóit tárja fel, hanem nagy erőkkel összpontosít a tudomány kapcsolatrendszerére is, mely eljárással elegánsan teremti meg az egyensúlyt science és fiction között. Fény az éjszakában.

(H. Nagy Péter)

Címkék: Graham Moore Az éjszaka fénye

Szólj hozzá!

Fájdalomküszöb és ostoba hagyomány

hannlec 2020.07.27. 13:03

Nnedi Okorafor A halálmegvető című World Fantasy-díjas regényének magyar kiadása (Agave, 2019, ford. Ballai Mária) fontos esemény, ahogy eredeti megjelenése is az volt, ugyanis, a fülszövegből idézve, „Okorafor ezzel a könyvvel »érkezett meg« az SFF nyugati világába és helyezte fel Afrikát a műfaj térképére”. This Time For Africa. Ennek a történelmi léptéknek nyilván abban volna a jelentősége, hogy a szóban forgó regény tartalmaz olyan elemeket, amelyek lokálisak, s így speciálisak a fantasy főáramához képest. Egy ideje ugyanis éppen egy ilyen jellegű expanzió (is) jellemzi a spekulatív fikció kánonjait.

 

Okorafor regényében ilyen elemek a helyszín, a szereplők tudata, a hagyománykezelés és a konkrét társadalmi utalások. Mindez úgy is összegezhető, hogy A halálmegvető azért szubverzív regény, mert az angolszász fantasyben uralkodó kliséket egy azoktól eltérő mintázattal ütközteti. A regényt már ezért is érdemes kézbe venni, az olvasmányélmény reprodukciója helyett remekül szembesít az idegenség váratlan beszivárgásaival, de fontos megjegyezni, hogy a sablon átrendezése alkalmat ad arra is, hogy a történet példátlanul alkalmazott elemeit éppen valamilyen kontextus függvényében szemléljük. Ezek közül kiemelek itt egyet.

 

okorafor.jpg

A haditechnikaként alkalmazott nemi erőszak és az abból következő megbélyegzés mellett az esendő és megkérdőjelezhető hagyományok kritizálása valószínűleg kihagyhatatlan komponensei lennének egy hosszabb eszmefuttatásnak, ezért egy ezekkel érintkező megoldásra utalunk. A főszereplőt csonkolják, eltávolítják a klitoriszát, s ezzel a vágással Okorafor egy-két kardinális társadalmi problémakör centrumába hatol. Onyesonwu ugyanakkor sajátos képességeinél fogva képes átalakítani a testét, és a metamorfózis arra is alkalmassá teszi, hogy időnként visszanövessze a klitoriszát. Vagyis a fantasykra is jellemző eljárást a szerző a korporális tengelyre helyezi át, de ezzel nemhogy eltávolítaná, épp ellenkezőleg, nagyon is a test átpolitizálására irányítja a figyelmet.

 

A klitoriszra (is) fókuszáló történetek közül az egyik legismertebb minden bizonnyal Federico Andahazi-Kasnya Az anatómus című regénye volt a ’90-es években. Ott már megnyílt egy kapu a testtengely elmozdításának irányába, a fantasyban azonban mindez alig (vagy nem) játszott szerepet. De még pontosabb úgy fogalmazni, hogy ha játszott is, tökéletesen más volt a funkciója, mint például az Anita Blake, vámpírvadász-ciklusban, melyben Anita succubussá válik, szexszel táplálkozik, ami utat nyit a fajok közti nemi aktusok részletezésének, mely egyben leképezi a testi határok elmozdítását és amorf alakzatokba rendezését. Okorafornál más a helyzet, amire a csonkolás hagyományából következtethetünk.

 

Natalie Angier A nő intim földrajza című könyvéből idéznék. „A csikló egyszerűen egy idegköteg; pontosan 8000 idegrostból áll. Egyetlen testrészünk sincs, ahol ilyen sűrűségben lennének jelen az idegrostok – sem az ujjbögyben, sem az ajkakban, sem a nyelvben. […] És mindez pusztán egyetlen célt szolgál: a nő gyönyörét, a nő kielégülését!” (78. old.) Okorafor regényében van egy jelenet, amelyben négy lány csiklóját távolítják el gyors egymásutánban, és ha valaki kíváncsi rá, hogy a nyelv vissza tudja-e adni azt a semmihez sem hasonlítható fájdalmat, amit éreznek, olvassa el a művet. Nagy biztonsággal állítható ugyanis, hogy ezzel a történetszállal (kiindulópontkén) Okorafor valami mást is felhelyezett az SFF térképére, nem csak Afrikát. (H. Nagy Péter)

Címkék: A halálmegvető Nnedi Okorafor

Szólj hozzá!

In memoriam Csongrádi Ábel

hannlec 2020.07.03. 10:39

abel.jpg

 

Óriási megrendüléssel értesültünk Csongrádi Ábel haláláról. Felfoghatatlan. A jövő már máshogy alakul. Ábel nemcsak hallgatónk volt, hanem leendő kollégánk is. Két évvel ezelőtt a gólyatáborban találkoztunk először, majd a Selye János Egyetem Tanárképző Karán a tanév kezdetekor. Ábel büszkén emlegette azokat a könyveket, melyekről szót ejtettünk, közben elolvasta őket. Ez bíztató, gondoltam. És ez be is igazolódott, amikor színházi eseményekről és filmekről szóló írásokat küldött nekem. Megcsillant ezekben a tehetsége, de láttam, hogy sok munka áll még előtte. Ábel minden félévben járt valamilyen kurzusomra az elmúlt két évben, így elkezdtünk együtt dolgozni. Olyan órám is volt, amelyen féléven át egyedül vett részt. Kitartó volt, nyitott és problémaérzékeny. Soha nem felejtem el azt a beszélgetésünket, amikor Ábel a múltjáról mesélt, és megmutatta azokat az iskolai újságokat, melyekbe régebben írt. A bizalmába avatott. Színházkritikus szeretett volna lenni, de javasoltam, hogy tegyen egy kitérőt a filmkritika felé, azon be lehet gyakorolni néhány fogást. A lelkesedése nem csappant, megszülettek az első filmrecenziók, melyek közül az egyiket idén februárban közöltük a blogon, Harley Quinn csapatot keres címmel. Ennek az írásnak a nézettsége meghaladta minden addigi írásét a blogon. Itt valami történik, amit eddig nem tudtunk elérni, töprengtem. Azóta még öt filmrecenziót közöltünk Ábeltől, amiért hálásak lehetünk, az utolsó, a Tőrbe ejtve c. produkcióról szóló az eddigi legtöbb like-ot kapott írás a weboldalunkon. Mivel az elmúlt hónapokban Ábel több írását küldte el, az a legkevesebb, hogy ezeket is közöljük a kutatócsoport felületén. Az alábbi szöveg az egyik kedvenc filmjéről született, régebbi darab, terveztük a kibővítését, de így is megáll a lábán. Ebben a rövid összefoglalóban Ábel párhuzamot von saját élete és a film főszereplőjének sorsa között. Ez így most különösen torokszorító érzés. A tervek szerint Ábel a Biblia és különböző filmek kapcsolatáról írta volna a szakdolgozatát, menet közben pedig bemutattam volna őt a Komáromi Jókai Színház dramaturgjának, hogy színházkritikákat is írhasson, így valószínűleg teljesülhetett volna az egyik álma. Nagyon nehéz szívvel búcsúzunk Ábeltől, reménységünktől, aki már elsőévesen bizonyította, hogy mindig lehet rá számítani. Ég veled, drága barátom. Emlékedet megőrizzük, és ha mi már nem leszünk, akkor remélhetőleg megőrzi ez a blog. (H. Nagy Péter)

Doctor Strange

Először is sok minden kavarog bennem. Az eddigi Marvel-filmek inkább szórakoztatóak voltak, kikapcsolták az embert. A Doctor Strange (Scott Derrickson rendezése) ezzel szemben teljesen más.

          A film két fő eleme a látvány és a karakterek. Kezdjük az utóbbiakkal. Stephen  Strange (Benedict Cumberbatch) egy idegsebész, aki túl komolyan veszi a munkáját, sőt annyira öntelt, hogy ezért feltétlen elismerést vár. Egy olyan ember tehát, aki csak saját magára gondol. Egy baleset miatt a kezei teljesen lebénulnak, s ez által elveszíti az egyetlen dolgot, amit fontosnak tart: a munkáját. Ezzel együtt pedig az életét is.

strange.jpgItt ütött be nekem az, hogy mennyi hasonlóság lehet köztem és egy kitalált karakter élete között. Én is Dr. Strange-hez hasonlóan bénulási betegségben szenvedek, és emlegetett egy módszert a filmben, ami ráébresztett arra, hogy szinte ugyanolyan az életünk, ez pedig a shunt. (Egy cső, ami áramoltatja a folyadékot a szervezetben, és ez által a test életben maradhat.) Viszont Strange ezt elveti, és inkább egy keleti gyógyítási módszert próbál megtanulni.

Ez az életemnek egy másik szakasza, ami egy éve kezdődött. Meditálás és összpontosítás arra, hogy a céljainkat elérhetjük. Itt lép be a képbe az Ősmágus (Tilda Swinton), aki bölcs mesterként egyengeti Strange útját, mind a gyógyulásban, mind az életben.

Egy másik karakter, Mordo báró (Chiwetel Ejiofor) a tanult leendő mester, aki inkább a szabályok betartását tartja fontosnak és a rend védelmét, mint magát az emberiséget. Kaecilius (Mads Mikkelsen) pedig, az elbukott tanítvány, egy új világot akar létrehozni egy hatalmasabb erő segítségével.

Nem hallottuk ezt már valahol? Ja, de...

Minden második szuperhősfilmben valaha…

Ez kicsit megrendített a karakter szempontjából, a játék viszont ezt felülmúlta.

A dialógusok hol elgondolkodtató filozófiai kérdéseket vetettek fel, ami számomra nagy öröm. Hol kisebb poénokat csaptak az arcunkba. Mint például Strange és a levitációs köpeny együttműködése. És itt térnék ki a látványra.

A vizuális kivitelezés szemkápráztató. A tükörvilágban folyó harcok annyira látványosak, hogy szinte egyszerre mozgunk a szereplőkkel. A rajongóknak pedig kötelező bent maradni a stáblista után. Azért, mert két plusz jelenet is van. (Egy bosszúálló szerepel az egyikben, de hogy melyik, az maradjon titok. A másik jelenet pedig egy másik karakter jövőjét alapozza meg.)

      A film összességében szórakoztató látványfilm, megbolondítva egy kis keleti tanítással. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Doctor Strange Csongrádi Ábel

Szólj hozzá!

Járvány és végjáték

hannlec 2020.07.03. 05:42

king_2.jpgA járványtematikát produktívan kiaknázó alkotások közül Stephen King Végítélet c. regényeposza a jó és a gonosz küzdelmének monumentális alkotása. Mint köztudott, a szerző művei egy rendkívül összetett utaláshálózatot alkotnak, melyben minden egyes darab elágazási pont, vagyis más King-szövegekhez kapcsolódik. (Ennek a hálózatnak a vizualizációja megtalálható az Interneten The Stephen King Universe keresőszó segítségével.) Ebben a hálózatban a Végítélet ugyanolyan funkciót tölt be, mint bármely másik regény, és első ránézésre talán meglepő, hogy mindössze néhány kapcsolattal rendelkezik (a térkép szerint legalábbis). Ezek közül a legnyilvánvalóbb talán a Ragyogással és az Azzal való érintkezése bizonyos szereplőkön keresztül. Az életművön belül való elhelyezéshez nyilvánvalóan más szempontok is felvethetők (pl. parallel szerkezeti megoldások, narratív hasonlóságok, érintkező utalásrendszerek, ismétlődő intermediális vonatkozások, modális áthallások, Castle Rock stb.), számunkra most azonban nem ezek, hanem a Végítélet járványtani rétegei lesznek érdekesek.

 

A King-regény kórokozója egy mesterségesen létrehozott influenzavírus, amely brutális hatékonysággal szedi áldozatait (a műben szuperinfluenzának vagy Gikszer Kapitánynak nevezik). Nem minden szereplő van azonban ezzel tisztában. A mű első pár száz oldala a járvány köré szőtt diskurzusok és médiaanyagok felvillantásával jól példázza a pandémiával járó információs káoszt. Egyes jelenetekből arra lehet következtetni, hogy a laikusok egy része szerint a járványt okozó betegség kolera vagy lépfene, mely utóbbit a tömegtájékoztatás is megerősíti. Az egyik szereplő továbbá a fekete halálhoz hasonlítja a járványt, de a karakterek jelentős része, illetve az orvosok, akik közül többet is említ a szöveg, a tünetek alapján az influenza egy speciális változataként azonosítja a kórt. Soames doktor például így összegzi a szituációt: „A tünetek nagyon közönségesek [...]. Hidegrázás. Láz. Fejfájás. Gyengeség, általános rossz közérzet. Étvágytalanság. Fájdalmas vizelés. A mirigyek megdagadnak, először kissé, azután nagyon. Megdagad a hónalj és a lágyék is. Gyenge és elégtelen lélegzés. [...] Ezek a közönséges megfázás, az influenza, a tüdőgyulladás tünetei.” (183. old.) Gyógyszer nincs ellene, a végső fázis: halál.

 

A járvány terjedésének egy későbbi fázisában a hírműsorok aztán a „szuperinfluenza” kifejezéssel utalnak a fertőzésre, majd a regény egyharmadánál egy mindenféle halálnemekről szóló körkép bontakozik ki egy úgynevezett „másik járványról”. Ennek a panorámának néhány eleme Darwin-díjas produkció lehetne. (Például: „A mississippi Hattiesburgból való Jim Lee háztartásának összes berendezését átkapcsolta egy benzines generátorra, és halálos áramütést szenvedett, amikor kipróbálta, működik-e.” 393. old.) Egyrészt tehát humoros beszámolókat olvashatunk olyan esetekről, amikor valaki tudatlanságból vagy elővigyázatlanságból elhalálozik valamilyen esemény következtében. Fontos, hogy nem a szuperinfluenza végez ezekkel a delikvensekkel, hanem saját szerencsétlenségüknek esnek áldozatul. Ezekkel a kitérőkkel King remekül szemlélteti, hogy amit nem végez el közvetlenül a vírus, azt elvégzi az emberi tudatlanság vagy balszerencse, és ez a másodlagos hullám ugyancsak hozzájárul a terep letarolásához. Mindezt egy többször visszatérő szlogennel (a fejezet végén pedig verzállal szedve) úgy kommentálja az elbeszélő, hogy „nem nagy veszteség”. A modális játék a halállal egyfajta ellenpontként funkcionál a szuperinfluenza áldozatainak tragédiájával szemben, de a végeredményt tekintve, másrészt, az elsődleges járvány komplementerének tekinthető.

 

A Végítélet nagy része persze a járvány utáni világ eseményeire koncentrál, de az azzal kapcsolatos jelenségek többsége végigkíséri a történet kifutását. A pandémia innen nézve előkészítése a végjátéknak, vagyis az apokaliptikus események katalizátoraként működik. A szuperinfluenzával kapcsolatos kérdések egyike például az, hogy kialakulhat-e olyan ellenállóképesség, amely öröklődik. (Az egyik központi karakter ugyanis gyermeket vár, illetve ez a probléma az emberi faj fennmaradásának horizontjára vetül.) A regény végén más válasz születik erre a kérdésre, az immunitás kialakulása ugyanis egy olyan új képesség megjelenését villantja fel, amely az emberi szervezet és a vírus közti kölcsönhatás eredménye. Egyfajta dinamikus testkép, amely arra épül, hogy a gazdatest a betegséggel interakcióba lépve, képessé válik az influenza „kifárasztására”. A jövőképhez másfelől viszont nagyon is hozzátartozik az antropause, vagyis annak tudatosítása, hogy a Föld globális rendszere felől nézve, a világnak új ökológiai mérnökségre van szüksége, „a pihenés évadja” (ahogy az egyik fontos szereplő nevezi a jelent) egyszer véget ér. Ebből a perspektívából személve Stephen King regényének a jó és a rossz küzdelmén túl is van mondandója, ami korántsem tekinthető puszta didaktikai megoldásnak. A járvány és a végjáték tehát lényegében a kezdete lehet valaminek: „Legyen ez az üres világ a tankönyvetek.” (H. Nagy Péter)

Címkék: Stephen King Végítélet

1 komment

The Last of Us Part II

hannlec 2020.06.24. 12:52

Eljött hát ez a pillanat is. Több évnyi várakozás után a Naughty Dog nyakunkba zúdította a legendás The Last of Us második fejezetét. Kétségkívül az év legnagyobb videojáték eseményének vagyunk részesei. De vajon felér ezekhez az elvárásokhoz?

Érdekes látványnak lehetünk tanúi, ha utánanézünk a játék értékeléseinek. A kritikusok áradoznak. Sokuk szerint minden idők egyik legjobb videojátékát hozták el nekünk Neil Druckmannék. Azonban ha ránézünk a mindennapi játékosok értékeléseire, egy teljesen más és nagyon eltérő látvány fogad minket. Ennek rengeteg oka van. Semmiképp nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy a The Last of Us 2 már a megjelenése előtt heves vitákat váltott ki a rajongók között. Így nem meglepő, hogy néhány internethuszár már a megjelenése előtt nulla pontos értékelésekkel ajándékozta meg Druckmannt és csapatát. Ennek kiváltója az erős baloldali politikai propaganda volt, mellyel a készítők a játékukat reklámozták. Sajnos a játék mélyebb sebekből is vérzik, mint a politika.

last-of-us-2.jpg

A pozitívumokkal kezdve le kell szögezni, hogy szebb játékot felesleges keresni. Technikai szempontból a készítők apai-anyait beleadtak, és elhozták a PS4 tán leggyönyörűbb játékát. A karakterek arckifejezései soha nem voltak élethűbbek. Pár pillanatra már-már valódi embereknek is tekinthetjük őket. Ashley Johnson (mint Ellie) és a legendás Troy Baker (mint Joel) egekig érő alakításokat nyújtanak, melyeket rengeteg filmszínész is megirigyelne. Az első részhez képest olyan újításokat kapunk, mint például a nyomkövető kutyák, melyek kiszagolhatják merre bujkálunk éppen, illetve újabb zombifajták.

A gond leginkább onnan ered, ami az első részt oly naggyá tette. Ez pedig a forgatókönyv. Sajnos, erős karakterek vagy sztori nélkül a világ legszebb játéka is érdektelenné válhat. A The Last of Us 2 pedig a kelleténél többször laposodik el. Druckmann és írótársa, Halley Gross ugyanis nagyobbat harapnak a tortából, mint amit meg tudnának enni. A The Last of Us 2 elképesztően bevállalós. Nem fél feláldozni még legnagyobb húzóneveit sem. Ez a tény lehetett volna egy hatalmas pozitívum, azonban a játék nem kifejezettebben mutat be olyan új karaktereket, melyekkel azonosulni tudnánk a régiek színvonalán. Ráadásul a már meglévő és mindenki által szeretett karakterekből is képes kihozni olyan döntéseket, melyek könnyen elidegeníthetik a játékost a már szeretett karakterétől is. A vontatottság a játék második felében még inkább érződik, hiszen egy érdekes írói csavart kapunk, mely sajnos összeroppan saját súlya alatt.

A játék leggyűlöletesebb karakterének bőrébe kell bújnunk, gyakorlatilag a történet teljes második felében. Érdekes húzásnak számít, hogy az írók próbálják megkedveltetni velünk ezt a karaktert, de tette túlságosan is kegyetlen volt ahhoz, hogy a játékos ne érezze magát elidegenülve karakterétől. A játék fő témája egyértelműen az erőszak. Pontosabban, hogy egy balszerencsés erőszakos cselekmény miképp bonthatja le a teljes kártyavárat. A bosszú, a megszállotság, a hovatartozás, ezek mind fontos kellékei Druckmannék potenciállal teli forgatókönyvének. Negatívumként lehet tekinteni a rengeteg flashbackre is. Egyszerűen már túl sok. Szinte minden kérdésre flashbackből kapunk választ. A gond leginkább ott rejlik, hogy a legtöbb karakterhez úgy kezdünk el közelebb kerülni, hogy tisztában vagyunk végzetükkel. Ezzel a sztori sokszor elveszíti kiszámíthatatlanságát, és átrepül a klisék és a kiszámíthatóságok világába. Ugyanúgy teljesen kiöli a suspense-t is a karakterekből.

Rengeteg hatalmas ötletet tartalmaz a The Last of Us 2. De ezúttal a végeredmény felemásra sikeredett. Nem lehet tagadni azt, hogy valahol a rengeteg oldal között rejlik egy igazán méltó folytatása a legendás első résznek, de ahhoz, hogy azt megkapjuk, már késő van. A karakterek itt is emberek, akárcsak az első részben, de a forgatókönyv ezúttal jobban megköti a kezüket. Beleszólásunk a történet végkifejletébe pedig ezúttal nincs. Csak sodródunk az árral a forgatókönyv tintahullámain.

Végezetül annyit lehet mondani, hogy sem a kritikusokkal, sem a nézőkkel nem lehet egyet érteni. Messze van ez a játék minden idők legjobbjaitól, és messze van minden idők legrosszabbjaitól. Valódi értéke, valahol a kritikusi és a nézői értékelések között található. Nem egy borzalmas játék a The Last of Us 2, de a felhasználók nagy része egyet fog érteni abban, hogy összehasonlíthatatlan az első résszel. (Tóth Márk)

 

Címkék: The Last of Us Part II

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása