Simon Stålenhag svéd digitális művész könyvei példaértékű fejleményei a korszerű médiumközi látásmódnak. Olyan mestermunkák, melyek egyértelműen a könyvkultúra más médiumok felőli újragondolásáról és megújításáról tanúskodnak. A könyv tároló monopóliumának a megszűnése együtt járt az irodalom újabb médiatechnikai váltásával, mely egyfelől a vizuális kultúra, másfelől a digitális rendszerek bevonásával történt. Tudatosítva, hogy az irodalom nemcsak szöveg, hanem több médium találkozási pontjaként működik, a jelentést generáló rétegek pedig nem valamiféle automatikus összeállásként foghatók fel, hanem a mediális különbségek, az egymást felülíró és átrendező közegek dimenzióiban létesülnek. Ebből kiindulva megközelíthető az Elektronikus állam és a Mesék a Hurokból című kiadványok működése is. (Mindkettő az Agave kiadó gondozásában jelent meg Molnár Berta Eleonóra fordításában, 2019-ben és 2020-ban. Az eredeti művek megjelenési sorrendje fordított volt.)
A Mesék a Hurokból Stålenhag első képgyűjteménye, mely a revideált vagy alternatív múlt ötletéből építkezik. A Hurok egy részecskegyorsító a felszín alatt; a mesterséges-, illetve kultúrtáj és a természeti környezet archívumaként funkcionáló könyv a projekthez kapcsolódó adatok és történetek laza gyűjteménye. A szöveg- és a képanyag ebben az esetben szoros kapcsolatban van egymással, a vizuális rétegek lényegében az olvasáshoz rendelt kompozíciók, vagy fordítva: a látványt kommentálják a szócikkszerű kiselbeszélések. Mindez kiegészül a gép- és fémhulladékok, illetve a svéd kisvárosi élet duplaoldalas képeivel, a látványelemeket felskiccelő vázlatfüzet lapjaival és a Hurokhoz csatolható néhány dokumentummal, melyeknek még az előzéken látható térkép is a részét képezi. A kiadvány bravúrosan ötvözi a gépek árnyékában élő emberek történeteit a technicizált múlt képzetével. A komplexitást eredményező kreatív megoldások a médiumok egymásra utaló kezeléséből eredeztethetők, ami módosul, és újabb látásmóddal társul a művész másik kiadványában.
Az Elektronikus állam esetében először is érzékelnünk kell, hogy olyan történettel és annak egyes elemeivel találkozunk, amely több médiumban fut egyszerre. Vagyis a képek nem tekinthetők egyszerűen a szöveg illusztrációjának, ahogy a szöveg sem a képek „tartalmának” identikus kifejtésére korlátozódik. Ugyanakkor ez a bizonyos történet nincs a médiumokon kívül, csak azokon keresztül férhetünk hozzá. Ennek következtében a befogadónak nem célszerű az egyik médiumra (mondjuk a szövegre) korlátoznia a történet olvasását, egyszerre kell játékba hoznia a vizuális és a nyelvi komponenseket, de úgy, hogy folyamatosan figyelje a köztük lévő interakciót. Mindez kiterjed a könyvészeti kódra is, ugyanis a történet egyik eleme (a Sentre cég logója) azt is lehetővé teszi, hogy magát a teljes opust egy digitális anyagfolyam 6. verziójának egyik nyomtatott reprezentációjaként fogjuk fel.
A történet felosztását és mediális kötéseit a következőképpen lehet rendszerezni. Az írás egy utazásról szól, egy tini lány a játékrobotjával Amerika nyugati partja felé tart. A tájat harci drónok maradványai és a konzumtársadalom indusztriális szemete lepi el. A főszereplő elméjében megelevenedik a közelmúlt, az utalásokon keresztül kibontakozik az apokaliptikus világ hajnala. A fekete alapon fehér betűkkel szedett oldalak háttéranyagként olvashatók, a szuperelme létrejöttéről és a nem emberi genomot hordozó gyermek üldözéséről tudósítanak egy katona szemszögéből. A nyelvi rétegek többféle illesztéssel kerülnek a képek mellé, de nem hatolnak be a képekbe, ily módon fenntartják a különbséget a képregényszerű formázáshoz viszonyítva, ezzel is erősítve, hogy a könyv nem egy már meglévő sablonhoz igazodik, hanem egyedi médiaproduktum létrehozására törekszik (art book).
A könyv vizuális kivitelezése pazar, a képek, képsorok többféle kapcsolatot tartanak fenn az írással. Ezek egy része jelenetek komponenseit ábrázolja, olykor mindössze egy-egy mondatnak megfelelő látványelemet villant fel. Nem feltétlenül arra koncentrálnak, hogy a megfelelés teljes legyen, a vizuális közeg marginális eseményre is fókuszálhat, például egy alvó figurára. Persze a képek többsége a drónok romjai köré szerveződik, a szereplőkkel vagy az autójukkal egybekomponálva. Másfelől a képi anyag dinamikusan viselkedik, nem a leírtakhoz illeszkedik, és nem illusztrál. Erre példa lehet az a jelenet, amikor a szereplők egy házban tartózkodnak, a képeken viszont a házon kívüli történések elevenednek meg. Illetve az utolsó fejezet csakis képekből áll, az olvasónak szöveg nélkül kell összeraknia a cselekmény befejező szakaszát. Mindebből látható, hogy a komplementer képkezelés itt egyenrangú a nyelvi történetmeséléssel, számos ponton kommentálja, továbbírja, kiegészíti az olvasottakat, több nézőpontú vizuális retorikát működtetve.
Stålenhag teljesítményéről nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni, de a fentebb mondottakból talán így is kitűnik, hogy összetett könyvkonstrukciókkal, alighanem a médiakonvergencia egyik legmeghatározóbb gondolkodásmódjával állunk szemben. A Mesék a Hurokból és az Elektronikus állam a technokultúra jelzésértékű, a retro-futurisztikus építkezés ötletes vállalkozásai, emellett sejteni engedik, hogy milyen lehet a könyv (mint nyomtatott és lapozható médium) egy lehetséges jövője. Ebben az elképzelésben az egyes médiumok önértékét nyugodtan elfelejthetjük, az összefonódás a közlési csatornák minden elemét érinti. Ugyanakkor a beépített mediális komponensek mindegyike kidolgozott, önállóan is közlésképes lenne, de pont az a lényeges, hogy együttesen hozzák létre a könyvet mint digitális médiakonfigurációt. Ez egyben azt is sejteti, hogy a könyv még mindig folyamatos megújulásra kész médiatechnika, vagyis kitolódik az időpont, amikor a mikroelektronikai forradalom – egyeduralmuk megszűnése után – véget vet a nyomtatott könyvek korának. (H. Nagy Péter)
