Eljött hát ez a pillanat is. Több évnyi várakozás után a Naughty Dog nyakunkba zúdította a legendás The Last of Us második fejezetét. Kétségkívül az év legnagyobb videojáték eseményének vagyunk részesei. De vajon felér ezekhez az elvárásokhoz?
Érdekes látványnak lehetünk tanúi, ha utánanézünk a játék értékeléseinek. A kritikusok áradoznak. Sokuk szerint minden idők egyik legjobb videojátékát hozták el nekünk Neil Druckmannék. Azonban ha ránézünk a mindennapi játékosok értékeléseire, egy teljesen más és nagyon eltérő látvány fogad minket. Ennek rengeteg oka van. Semmiképp nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy a The Last of Us 2 már a megjelenése előtt heves vitákat váltott ki a rajongók között. Így nem meglepő, hogy néhány internethuszár már a megjelenése előtt nulla pontos értékelésekkel ajándékozta meg Druckmannt és csapatát. Ennek kiváltója az erős baloldali politikai propaganda volt, mellyel a készítők a játékukat reklámozták. Sajnos a játék mélyebb sebekből is vérzik, mint a politika.
A pozitívumokkal kezdve le kell szögezni, hogy szebb játékot felesleges keresni. Technikai szempontból a készítők apai-anyait beleadtak, és elhozták a PS4 tán leggyönyörűbb játékát. A karakterek arckifejezései soha nem voltak élethűbbek. Pár pillanatra már-már valódi embereknek is tekinthetjük őket. Ashley Johnson (mint Ellie) és a legendás Troy Baker (mint Joel) egekig érő alakításokat nyújtanak, melyeket rengeteg filmszínész is megirigyelne. Az első részhez képest olyan újításokat kapunk, mint például a nyomkövető kutyák, melyek kiszagolhatják merre bujkálunk éppen, illetve újabb zombifajták.
A gond leginkább onnan ered, ami az első részt oly naggyá tette. Ez pedig a forgatókönyv. Sajnos, erős karakterek vagy sztori nélkül a világ legszebb játéka is érdektelenné válhat. A The Last of Us 2 pedig a kelleténél többször laposodik el. Druckmann és írótársa, Halley Gross ugyanis nagyobbat harapnak a tortából, mint amit meg tudnának enni. A The Last of Us 2 elképesztően bevállalós. Nem fél feláldozni még legnagyobb húzóneveit sem. Ez a tény lehetett volna egy hatalmas pozitívum, azonban a játék nem kifejezettebben mutat be olyan új karaktereket, melyekkel azonosulni tudnánk a régiek színvonalán. Ráadásul a már meglévő és mindenki által szeretett karakterekből is képes kihozni olyan döntéseket, melyek könnyen elidegeníthetik a játékost a már szeretett karakterétől is. A vontatottság a játék második felében még inkább érződik, hiszen egy érdekes írói csavart kapunk, mely sajnos összeroppan saját súlya alatt.
A játék leggyűlöletesebb karakterének bőrébe kell bújnunk, gyakorlatilag a történet teljes második felében. Érdekes húzásnak számít, hogy az írók próbálják megkedveltetni velünk ezt a karaktert, de tette túlságosan is kegyetlen volt ahhoz, hogy a játékos ne érezze magát elidegenülve karakterétől. A játék fő témája egyértelműen az erőszak. Pontosabban, hogy egy balszerencsés erőszakos cselekmény miképp bonthatja le a teljes kártyavárat. A bosszú, a megszállotság, a hovatartozás, ezek mind fontos kellékei Druckmannék potenciállal teli forgatókönyvének. Negatívumként lehet tekinteni a rengeteg flashbackre is. Egyszerűen már túl sok. Szinte minden kérdésre flashbackből kapunk választ. A gond leginkább ott rejlik, hogy a legtöbb karakterhez úgy kezdünk el közelebb kerülni, hogy tisztában vagyunk végzetükkel. Ezzel a sztori sokszor elveszíti kiszámíthatatlanságát, és átrepül a klisék és a kiszámíthatóságok világába. Ugyanúgy teljesen kiöli a suspense-t is a karakterekből.
Rengeteg hatalmas ötletet tartalmaz a The Last of Us 2. De ezúttal a végeredmény felemásra sikeredett. Nem lehet tagadni azt, hogy valahol a rengeteg oldal között rejlik egy igazán méltó folytatása a legendás első résznek, de ahhoz, hogy azt megkapjuk, már késő van. A karakterek itt is emberek, akárcsak az első részben, de a forgatókönyv ezúttal jobban megköti a kezüket. Beleszólásunk a történet végkifejletébe pedig ezúttal nincs. Csak sodródunk az árral a forgatókönyv tintahullámain.
Végezetül annyit lehet mondani, hogy sem a kritikusokkal, sem a nézőkkel nem lehet egyet érteni. Messze van ez a játék minden idők legjobbjaitól, és messze van minden idők legrosszabbjaitól. Valódi értéke, valahol a kritikusi és a nézői értékelések között található. Nem egy borzalmas játék a The Last of Us 2, de a felhasználók nagy része egyet fog érteni abban, hogy összehasonlíthatatlan az első résszel. (Tóth Márk)
