„Ez a munka is éppúgy untatta, mint a többi. Lement hát a hajórádióhoz, és tobozmirigyét vezetékekkel az elektródákhoz kapcsolta. A vezetékeken át az ima az adóhoz, onnan a legközelebbi reléhálózatba jutott: néhány nap alatt bejárta a galaxist, és – remélte – felfogták valamelyik istenvilágon.” (7.) Mit tehet az ember, ha elégedetlen az életével, fásult, céltalannak érzi magát? Ha a Delmak-O-ra vált jegyet, garantáltan ki fog zökkenni a komfortzónájából. A kihalt, csupán szürreális robot-állatvilággal rendelkező gyarmatbolygón tizennégy, látszólag idegen ember gyűlik össze, akik azt sem tudják, hogy pontosan mi a feladatuk, és hogy kezdjenek hozzá a megvalósításához, mert a bolygóközi kommunikációs rendszerük elromlik, így végleg magukra maradnak és a bolygót sem tudják elhagyni. A céltalanság, az összezártság és a hely különös légkörének hatására aztán fokozatosan elhatalmasodik rajtuk a paranoia, amely sok esetben aztán az őrületig fokozódik, vagy pszichedelikus-vallásos látomásokba torkollik.
Míg a régebbi kiadás borítója egy zavarba ejtő, de igen látványos optikai illúzióval borzolta az olvasók (látó)idegeit, az új verzió a 2001: Űrodüsszeia Monolitját idézi fel, a hatalmas mértani test belsejéről pedig a Kocka-filmek halállabirintusa juthat eszünkbe, különösen a könyv címével összekapcsolva. A bombasztikus címadás minden bizonnyal az eladási számokat volt hivatott felpörgetni, ugyanakkor tükrözi a történet baljós alaphangulatát is. Az 1970-es regény a szokásosnál sötétebb tónusú, tematikájában pedig legerősebben a Figyel az ég, az Ubik és Az Alfa-Hold klánjai kérdésfelvetései köszönnek vissza. A fülszöveg metafizikai thrillernek titulálja, sokan az SF Tíz kicsi négerének tartják, mivel mind a kezdő szituációja, mind nyomasztó, rejtélyes atmoszférája a klasszikus krimiét idézi. Ahogy a szereplők megérkeznek a gyarmatra, szinte azonnal felüti a fejét köztük a bizalmatlanság, a gyanakvás és a rivalizálás, és hamarosan rejtélyes gyilkosságok is történnek, melyek elkövetői – mivel rajtuk kívül nincs értelmes, öntudattal bíró létforma a bolygón – a csoporton belül kell, hogy rejtőzzenek, de sokáig a földi kormányzatra is gyanakodnak, amely kamerás robotlegyeken keresztül figyeli őket. A férfi-női kapcsolatok útvesztői és a különböző házaspárok összezártságából fakadó konfliktusok is visszatérő elemei az életműnek. A szituáció pszichológiai kísérlet-jellege és az elmegyógyintézet-vonal akár a Viharsziget ihletőjéül is szolgálhatott. A szöveget áthatja Eros és Thanatos párharca is, amin keresztül Dick az emberi halálösztön sajátosságait és a gyilkolásra való hajlamot is vizsgálat tárgyává teszi.
A műben megjelenő sajátos vallási rendszer működése erősen emlékeztet a Figyel az ég egyik világának automataszerűen működő istenére. Ott a főszereplő, Hamilton az ima erejével javítja meg és indítja be az autóját, és világában az átkok, áldások és a gyógyító talizmánok is működnek, az istennel való kapcsolattartással pedig a teofónia tudománya foglalkozik. Az embereknek munkakörük fontosságától függően akár napi több száz imát is el kell mondaniuk a majdani üdvözülés reményében. A halál útvesztőjében mindez nincs ennyire a végletekig karikírozva, de nyomokban azért megjelenik, például amikor az egyik szereplő egy digitálisan közvetített ima segítségével jut el a Demak-O-ra. Dick sajátos teogóniájának csíráit is felfedezhetjük a regényben, bár a szöveg valóságának egyik szintjén bizonyíthatóan létező istenvilágokkal éppen profanizálja a transzcendentális elképzeléseket, miközben a gnoszticizmus és a keresztény szentháromságtan elemeit gyúrja egészen sajátos eleggyé. A Létrehozó egy monoteisztikus entitás, akinek három megtestesülése az istenség különböző aspektusait jeleníti meg: a Közbenjáró leginkább Krisztusra hasonlít, míg a Földönjáró középkorú férfi alakjában tűnik fel, a sötét oldalt pedig a Megsemmisítő képviseli, akinek a teremtés koncentrikus hullámaiból már csak a tökéletlen legkülső gyűrű jutott, ott jött létre valahol az univerzum peremén, ezért ő az entrópia manifesztációja, miatta létezik a pusztulás. Az öregség és a halál.
A történet és főként a szürreális világ megalkotásakor Dick bevallottan sokat merített saját LSD-látomásaiból is. Ezzel a művével is bizonyítja, hogy az elme útvesztőinél nincs bonyolultabb, és ha úgy tetszik, halálosabb csapda sem. A valóság mibenlétével kapcsolatos történetvégi csavart számos későbbi filmben, így a Tizenharmadik emeletben vagy az Avalonban is viszontláthatjuk. A végső, elbizonytalanító csattanó pedig cliffhangerként bármelyik jelenlegi sorozat végén is megállná a helyét. „Van ebben valami ördögi irónia: mind azért jöttünk ide, mert teljesebb életet akartunk. Hasznosabbak akartunk lenni. A telepen mindenkinek volt egy álma. Talán épp ez a bajunk, vélte. Túlságosan belevesztünk a saját álomvilágunkba. Úgy látszik, nem vagyunk képesek kikecmeregni belőle, ezért nem tudunk együtt működni.” (151.) A magunkba zártság mint az objektivitás és a gyümölcsöző kompromisszumkészség szükségszerű akadálya is központi problémaként jelenik meg, mint a Palmer Eldritch három stigmájában. „Tudják, Specktowsky azt írja rólunk, hogy »prekoncepcióink és elvárásaink rabjai vagyunk«. És az Átok egyik feltétele, hogy ezeknek a hajlamoknak a kvázi-realitásában ragadjunk, anélkül, hogy valaha is meglátnánk, milyenek a dolgok valójában.” (103.)
Az elmebetegeket az jellemzi, hogy képtelenek kitörni a saját kis univerzumukból, nem tudnak becsatlakozni abba a közös világba, a koinosz kozmoszba, ami a társadalmi és interperszonális kapcsolatokhoz szükséges együttműködés alapja és színtere. Az idiosz kozmosz börtönében élnek és közben összetévesztik a saját szubjektív észleleteiket a valósággal. Az elbeszélés módja is tükrözi ezt a szemléletet. Akár a Figyel az égben, minden résznek más a fokalizátora, és az ő egyedi nézőpontja dominálja az adott szakaszt. Az angol eredetiben erre rájátszva a regény elején egy fiktív tartalomjegyzék is található, aminek egyébként semmi köze magához a történethez, pusztán – talán szintén egy LDS-trip mellékhatásaként, vagy egyszerűen poénból – összefüggéstelen, de vicces mellékinformációkat közöl a szereplőkről. Ez sajnos kimaradt a magyar fordításból.
A bolygó egyik rejtélye az Épület, aminek a cégére mindenkinek mást mutat, mivel a szereplők tudatalatti vágyait manifesztálja, a Stalker Zónájának Szobáját idézi. A regényben szereplő mesterséges intelligencia, azaz polienkefalikus elme a kollektív tudat(talan) tárhelyeként jelenik meg egy olyan világban, ahol a szimulákrum valóságosabb az eredetinél, mert már felülírta és ezáltal véglegesen fel is számolta azt. (Babos Orsolya)