„Don’t know where I’m going
But I know what to do”
(Rhiannon Giddens: I’m On My Way)
„Mennyi út diribdarabja saruján!”
(Vörös Viktória: A Halászkirály vára)
„Honfoglalás a levegőben” – mondja a Van Gogh imája című Pilinszky-vers, egyszerre utalva a madarak természetes létmódjára és az emberi tekintet esélyeire. A „lebegő madárodú” (Vörös Viktória: Ráolvasó) költői képzete is elénk derenghet. Hiszen ebben az értelemben bocsát rendelkezésre mozgó – sőt mozgalmas – otthont a „nomádok” lakókocsis, kisbuszos életformája. Amint A nomádok földje (Nomadland, 2020) című filmben el is hangzik: nem hajléktalanok (homelessek), csak ház nélküliek ezek az amerikai polgárok. Akik közül többen valós személyiségükkel szerepelnek a műben, fokozandó a dokumentarista hatást.
Ehhez a félfikciós történethez alighanem jótékony elemként adódott a rendező, Chloé Zhao idegen (kínai) optikája. A rácsodálkozó tárgyilagosság és elfogulatlan kíváncsiság alapállása maradandó alkotást – és egyebek közt három Oscar-díjat – eredményezett. Mesterkélt és hatásvadász narratív fordulatok helyett a tisztává komponált képeké és a finom zenei kíséreté (jobbadán szólózongorát hallunk, a magányosság társművészeti jelölőjeként) a főszerep. S persze az özvegységében régi életét felszámoló Ferné (Frances McDormand – Kiss Mari csodálatos szinkronhangjával). Akinek depresszívvé sebzett arcát sosem hagyja el a megértő és kedves figyelem – talán mert van az illúziótlan melankóliának olyan változata, mely már a szent egykedvűség lelki-szellemi állapotával határos.
Miközben a road movie és a telepes westernek zsánerét is gyöngéden újrakeretezi, A nomádok földje nem visz színre dogmatikus kapitalizmus- vagy modernségkritikát. Inkább csak helyzeteket rögzít, kérdéseket vet fel. Gondolkodásra késztet. (S ha gondolkodunk, könnyen juthatunk arra: a – kinél kényszerű, kinél eltökélt – kivonulás a civilizációból azért lehetséges, mert a civilizáció, melyből a nomádok kiválnak, továbbra is létezik. Furgonra, benzinre, ruhára, gyógyszerre a lakott övezeteken kívül is szükség van, ahogy például szociális életre is, különösen a gyerekeknek.)
Eseménytelen? Unalmas? Monoton? A történet megközelítéséhez illetéktelennek tetszenek ezek a jelzők. Inkább arról lehet szó: másfajta időben létezik az a világ, melynek részeseivé lehetünk. Az új vadnyugat új pionírja a természet és a közösség értékvalóságának újraértelmezésére tesznek kísérletet; végső soron pedig a rilkei saját élet ethoszához a saját halál szabadságát társítják. Megrendítően csupaszodva társadalmi szerepektől mentes emberi identitásukra, s szinte egy, a mindennapokban élettel elfedett élethez találva vissza.
A magyar címfordítás kifogástalan – az eredeti változat teljes auráját azonban nem képes áthozni. Hiszen a Nomadland jelölő földrajzi név hatását kelti (mintha ország terjeszkedne az országban). S értelemszerűen attól az intarziás szemantikai játéktól is elesünk, mely az angol kifejezésben a józanság és normalitás sugalmait köti ehhez a virtuális tartományhoz: no mad land… (Halmai Tamás)
