(Az írás enyhén spoileres.)
„ ”
(Tandori Dezső: A gyalog lépésének
jelölhetetlensége osztatlan mezőn)
A kulturális hálózatok kevésbé kiszámítható működésmódjára jellemző, hogy olykor rétegigények kielégítését célzó produktumok váratlanul széles körben fejtenek ki váratlanul szubverzív hatást. Ahogy J. K. Rowling Harry Potter-sorozata egész nemzedékeket csábított vissza az írásbeliség univerzumába (kilépve az ifjúsági fantasy szubkulturális zónájából), úgy A vezércsel (The Queen’s Gambit, 2020) a sakk iránti érdeklődést szította fel világszerte (nem csak a játékkal eleve elfogultakat szólítván meg). (A Netflix-érában nem megy meglepetésszámba az efféle kánonformáló mutatvány, lásd például a Csernobil szakmai és laikus fogadtatását!) Ehhez szükség volt egy kiváló alapanyagra (Walter Tevis 1983-as regényére), a hétrészes minisorozat feszes kereteivel megelégedő rendezői tudatosságra (Scott Frank) és árnyalatosan alázatos színészi játékra. A mellékszereplők is bőséggel dicsérhetők, de nyilván az Elizabeth Harmont alakító Anya Taylor-Joyé a döntő érdem. (A gyermek Harmont az első részben Isla Johnston játssza ugyancsak karizmatikusan.)
Mikor színházak változó szereposztásban tűznek műsorra darabot, összehasonlítható az elütő előadások minősége, természete, hatásfoka. Egyszeri filmek-sorozatok esetében csupán általánosságban jelenthető ki: más főszereplővel a mű is más arcát mutatná. Gondoljunk csak arra, mi történne, ha kultikus verssorokat szinonimák mentén igazítanánk át. A jelentés lényege megmaradna, az esztétikum esszenciájától elesnénk. (Vö. Állj fel, honfitárs, hív az ország!... Sem leszármazottja, sem elégedett felmenője nem vagyok senkinek… Mert magányossá válik akkor minden… Stb.) Ebben az értelemben felcserélhetetlen és utánozhatatlan Taylor-Joy jelenléte is a képernyőn.
Az 1960-as évek stílusvilága, közérzete, hangulati összképe bámulatos fokon tárul elénk részről részre; a zenék és a grafikai átkötések ízléses könnyedsége a történések drámai súlyát egyszerre óvja meg olcsó giccstől és még olcsóbb didaxistól. A Szovjetunió és az USA hidegháborús szembenállását mindeközben szabatos egyszerűséggel képezi le a sakk-küzdelmek ideológiája (az Egyesült Államok civilizációs oldalához az individualizmus, a kapitalizmus és a kereszténység értéktartományait rendelve – pátosszal, melyet azonban józan szarkazmus itat át). A vizuális megvalósítás egyik legemlékezetesebb elemét, a mennyezetre vizionált sakkjátszmák vissza-visszatérő motívumát is föltétlenül érdemes kiemelnünk. Ez a képi megoldás éppúgy utal a főhős rögzítetlen önazonosságára, mint a falak közé zárt, de fölfelé megnyíló tekintet szabadságára, a nézőpontváltásokban rejlő teremtő hatalomra, avagy világ(rend) meg- vagy átfordításának diszkrét ambíciójára.
A sorozat szembetűnő sajátossága, hogy miközben egy fiatal lány hódító előremenetelét kíséri nyomon egy férfiak által uralt sportági övezetben (és korszakban, országban, világban), a genderszempontot jószerével Beth maga is zárójelbe illeszti: nem nőként, hanem játékosként vesz részt a (férfi)versenyeken. Persze ezzel együtt – akaratán kívül – is feminista sikertörténetet valósít meg, bárha abúzus közben nem éri, hímsoviniszta atrocitások nem hátráltatják számottevően. Csorbítaná mindez a történeti hitelességet? Azt hiszem, nem. Ahogy sem az oroszok helyenként sematikus ábrázolása, sem a szokatlanul tiszta és ártatlan happy end nem zavaró. E vonásokat a stilizáció velejáróinak érezhetjük. Tekintve, hogy az elsődleges művészi szándék nem ezeket célozza, a sorozat nem ezekre fókuszál. Hanem mire is?
Az identitáskeresés drámájára. A szocializáció káoszára. A család helyetti család barátságképzetére. Hivatás és elhivatottság útvesztőire. Traumatizáltság és zsenialitás egymásnak feszülő lélektanára. A mentális mássággal élő női hősök (kiragadott példával: Temple Grandin), a traumatizált személyiségűek (Megbocsáthatatlan), a kivételes képességűek (Enola Holmes) és az alkohol- vagy gyógyszerfüggőség démonaival küszködők (Homeland) sorsképletét szerkeszti egybe Beth alakjában A vezércsel, a tragikus elárvultságból a katartikus túlélés esélyeit munkálva ki. Győzelmet aratni az árvaság felett? Igen, ez a narratíva tétje – példázatos módon, ontológiai síkon is értelmezhetően.
A magyar cím (A vezércsel) rövid, pontos, jól hangzik, és könnyen megjegyezhető. Tökéletes fordítás. Megajándékoz ugyanakkor azzal a tapasztalattal, hogy olykor a tökéletes sem teljes. A két nyelv (és a két szakzsargon) közti különbségből fakad, hogy az eredeti föliratból (The Queen’s Gambit) sem a királynői, sem az áldozati jelentéskör parabolikája nem vált átemelhetővé. Vigaszunk legyen, hogy amit elvesztettünk a fordításhermeneutikai vámon, visszanyertük a sorozatesztétikai réven. (Halmai Tamás)
